A csodálatos hajó.

Don Giovanni véget ért, a kis színház zenekarában gyorsan eloltották a lámpákat. A muzsikusok egy kurta kocsmába mentek, amely előtt nagy kék csillag világított a csípős őszi éjszakába. A brácsás a sarkon elbúcsúzott társaitól.

– Hová, Heinrich? – kérdezték többen csodálkozva.

– Megfáztam, hazamegyek – felelte a megszólított és nagyobb hitelesség kedvéért fölhajtotta tigrisszínű felöltője gallérját.

Az asszony a kis asztalnál ült és papir-rózsákat csinált. A gyerek a sarokban egy kis macskának próbálta – sikertelenül – a lábait kitépni.

– Mi az, Heinrich? – kérdezte Babuska, a zenész felesége, följebb csavarva a takarékosan égő lámpácskát. – Már hazajöttél?

A zenész megrázta fejét, levetkőzött és az ágyba bújt. Még az éjjel lázas lett, reggel orvost kellett hívni. A doktor, aki prémes gallérjával, őszes körszakállával és pápaszemével éppen olyan volt, ahogy a színpadon a doktorokat ábrázolják, orvosságot írt, este pedig megállapította, hogy Heinrichnek skarlátja van.

– Akár a gyermekeknek – vigasztalta Babuskát; mosolygott, könnyen fölsóhajtott és elment.

Az asszony karjára kapta a gyereket és átvitte a szobaúrhoz. Csodálatosképp Golyó úr, az éjjeli fizetőpincér otthon volt. A tulipántos ládáján ült és csontos ujjaival a generalmarsot dobolta. Az asztalon egy kártyavár állott, nagy művészettel összerakva, Golyó úr ezen a délután nagyon unhatta magát.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte hosszú frakkmellényét még mélyebbre húzva.

Az asszony ránézett titkos álmainak lovagjára.

– Az uramnak skarlátja van – szólt végre nagy tisztelettel, mintha a vörheny valami különös kitüntetés lenne – és a gyermek is megkaphatja. Azt gondoltam, talán megengedi, hogy Konrád addig itt legyen.

– De kérem – helyeselt az éjjeli fizetőpincér – természetes! Szót se róla. Azonban mi lesz, ha nem vagyok itthon?

– Hiszen nagyon csöndes gyerek, legföljebb rázárja a szobát. Az ajtón át is elbeszélgethetek vele, így csak nem ragad rá?

– Isten őrizz!

A gyerek gyanakodva nézte mindezt. Golyó úr a kártyavárhoz lépett.

– Pukk – szólt és fölfricskázta a tornyot. A kártyavár néma méltósággal omlott önmagába, a kis fiú nevetett és tapsolt.

Heinrich minderről nem tudott semmit. Soha életében nem volt beteg, a láz tehát gyorsan verte le lábáról. Az érzés nem volt rossz. A szoba körvonalai pirosas ivekbe oszlottak szét, a kis lámpa pedig lassan, mint egy öreg éjjeli őr, vándorolt körül a falak mentén. Néha egy furcsa, de barátságos állat nagy szeme nézett rá, aztán megint egyedűl maradt a szobában. Később úgy érezte, hogy az ágyára valaki árbócot tűz, aztán vitorlát húz föl, és az ágy lassan elkezd röpülni a székek között.

– Bolondság, bolondság – mondta és vizet ivott.

Az asszony visszajött.

– Jobban vagy, Heinrich? – kérdezte.

– Oh, ez nem rossz – felelte a brácsás közlékenyen. – Csak az óra ketyegése bánt, meg kell állítani.

– Milyen tüzes a fejed, Heinrich.

– Legénység – szólt a beteg derülten – vigyázz! Föl az elővitorlával!

– Hová beszélsz, Heinrich!

A brácsás arca széles mosolyra húzódott, szeme jóváhagyólag intett egy Miklós nevezetű öreg matróznak, aki haptákba vágta magát előtte. Többet nem felelt az asszonynak, Babuska tehát az ágy lábához ült és kávésbögrét vett az ölébe.

E perctől fogva Heinrich egy időre eltávozott a köznapi élet szűk határaiból. Hajója könnyen siklott ki a keskeny ablakon, gyors fordulattal evezett el a templom mellett, és vígan vágott neki a nagy rétnek. Senki sem zavarta őket, csak a vámnál kapaszkodott egy kis tarka kutya a kormányba és nem akarta az utasokat addig tovább engedni, míg a vámot – egy ócska csizmát – le nem fizették neki.

Elmúlt az éjjel, a reggel, a nap, aztán még egy nap és egy harmadik. Heinrich a lázálomban hajósokról, födélzetekről, messzelátókról, világító tornyokról, delejtűkről, s egy Fáraó nevü nagy állatról beszélt, amelynek, mint gyakran magyarázta, szárnya volt, de a teste olyan, mint egy kifejlett borjué. Ez az állat pepita-nyakkendőt viselt, amely gyakran kibomlott.

Negyedik nap a zenész pár pillanatra magához tért. Tejet ivott és a legyeket kergette, jóllehet egy légy se volt a szobában.

– Jobban vagy Heinrich? – kérdezte az asszony.

– Oh, mondom, ez nem rossz – nevetett a beteg. – És Fáraó, milyen kedves állat, ugyebár? Kitisztítja a cipőimet és vígan brácsázik helyettem a színházban.

Az asszony kíváncsian nézett az urára.

– Mondd – szólt félénken – csakugyan látod te ezt az állatot és a hajót meg a matrózokat? Vagy talán csak engem akarsz lóvá tenni?

– Ostobaság – méltatlankodott a muzsikus – persze, hogy látom.

– Nem lehet – ellenkezett a nő és egy csöppet irigykedett, mert ő ily furcsa lényekkel soha életében nem találkozott.

– Hazudtam neked valaha, Babuska? Nos, felelj.

Az asszony gondolkodott.

– Az igaz, hogy sose hazudtál – szólt végre. – De talán csak álmodod mindezt? Azt mondják, forró lázad van és félrebeszélsz. Azt csak tudod, hogy beteg vagy?

A muzsikus megvonta vállát.

– Jól esik így feküdnöm, – szólt egyet nyujtózva – jó érzés, akárhogyan is hívják. És micsoda kancsók vannak körülöttem, Babuska, olyanok, mint a nap, a csillagok, a hold. A fák pedig csupa jó meleg télikabátok, az embernek csak beléjük kell burkolózni.

– Nem vagy éhes? – csodálkozott az asszony.

– Minden este egy hurkavárnál kötünk ki és keresztül esszük magunkat.

– Heinrich – sóhajtott az asszony – egy krajcár sincs a fiókban.

A zenész fölényesen mosolygott.

– Bolondság! – szólt gőgösen. – Fáraó, fizess ki ezer livret. Gyorsan, gyorsan, ha szabad kérnem, aztán indulás! Északi szél! Euszták a helyén van?

– Heinrich, te mégis lóvá akarsz tenni – rázta meg sovány fejét Babuska.

Két hét mulva az orvos a beteg vállára vert.

– No, ezt szépen kiállotta – szólt mérsékelt lelkesedéssel – meggyógyul, most már biztos. Akár föl is kelhet, gratulálok, Heinrich!

A beteg megdörzsölte a szemét.

– Mi az, hogy meggyógyultam? – kérdezte álmosan. – Beteg voltam?

– Bizony betegek voltunk, barátom. De mennyire! Hanem lyukas garas nem vész el.

– És… Furcsa, hová lett Fáraó meg a matrózok?

– Azok elutaztak a szomszédba, ott is van beteg.

– És nem jönnek vissza?

– De nem ám – erősködött a doktor. – No örüljön hát az életnek. Túl van a bajon!

A brácsás rosszkedvűen hunyta le szemét. El akart aludni, de nem tudott, a szoba hideg volt és a gyomra korgott. Hol van Fáraó és hol a hurkavár? És Euszták, a hosszú szakállú? Meg Miklós, aki mindig a sipkáját forgatja? Elkiáltotta a nevét, de senki se felelt. Végre, nagy nehezen, a sarokban észrevette az öreg matrózt, éppen ki akart surranni a kályhaajtón.

– Megállj – szólt a muzsikus szemrehányóan – hová mégy?

A tengerész zavartan forgatta kopott sipkáját.

– Át kell mennem egy pillanatra a füszereshez, – hebegte – elfogyott a kátrányunk.

Heinrich szemébe nézett az öregnek.

– Miklós – mondta rosszalólag – te el akarsz hagyni.

A matróz szégyenkezve hajtotta le fejét.

– Szó, ami szó, – nyögte ki végre – el kell mennem. Kezét csókolom, méltóságos úr, ne haragudjon rám. Itt már elkészültem a dolgommal, máshová rendeltek. Ne tessék rossz néven venni.

– Nem haragszom – duzzogott a brácsás. – Mért is neheztelnék?

Csönd volt, aztán Miklós vette föl a szót.

– Ha nem tetszik rossz néven venni, emlékül itt hagyok valamit. Nem sok az egész, egy rend ruha. Tessék felhúzni, én azalatt Istennek ajánlom magamat.

A következő percben Miklós megfujta kis sípját és nyomtalanul eltünt.

Heinrich fölvette a földről a lepedőbe burkolt csomagot és kibontotta. Csakugyan egy rend ruha volt benne, de Istenem! milyen szép ruha! Lehetséges-e? Hisz ez senki másé, mint magáé Don Giovannié! Itt a fehér selyem nadrág, az arannyal kivarrott, rövidke bugyogóval, emitt a puha birét, hosszú piros tollal, amott meg a gyöngyház-markolatu spádé.

– Ez mind az enyém? – kérdezte a brácsás.

Senki se válaszolt neki, Heinrich tehát fölkelt és fölhúzta a kis mentét, a finom nadrágot meg a bársony-cipőket, s oldalára kötötte a törékeny kardot. Fején a kalpag kackiásan billent oldalt. Ah, ha Donna Anna így látná! Alig hogy elkészült az öltözéssel, eszébe jutott, hogy azonnal indul a vonat, amely Mexikóba viszi. Az órájára nézett, már csak egy perc volt a harmadik csöngetésig. Elkezdett tehát futni; a vasuti pénztárnál nem tudták fölváltani a pesasait; jegy nélkül szaladt a perronra: a vonat már elindult. Uccu utána! kiáltotta, de e percben a lábai nehezek lettek, mint az ólom, még elkapta ugyan az utolsó kocsi hágcsóját, de elbotlott, leesett és végigvágódott a földön.

– Heinrich – ébresztette föl az asszony nyugodtan – egy krajcár sincs a házban. Mit csináljunk?

A brácsás fölült az ágyban. Az óra megint járt, a falak szilárdan néztek vele farkasszemet. Hallotta, amint a harmadik emeleten egy cseléd énekelt, aztán egy sípláda kezdett játszani az udvaron, de a házmester elzavarta. A szomszédban Golyó úr szaporán dobolta a generalmarsot. A téli napsugár buján terpeszkedett szét a bútorok között.

– Pénz kell – dörmögte Babuska mérgesebben.

– Jó, jó – felelte a brácsás és felöltözött, de az igazi ruhájába, mert a Don Giovannié, Isten tudja, hogy, hirtelen eltünt.

Elment a színházba, hogy előleget kérjen. De a színház, amíg beteg volt, megbukott, a társaság eloszlott a szélrózsa minden irányában. Mihez fogjon? Szerencsét próbált úri házaknál, ahol azelőtt az ifjúságot hegedülni tanította, de üres állás most sehol se volt. Végre eszébe jutott Golyó úr, hogy is nem gondolt rá mindjárt? De Golyó urat közben nagy szerencsétlenség érte. Az összes pénzét kölcsönbe adta egy önkéntesnek, az önkéntes pedig bevitette magát a helyőrségi kórházba és szégyenszemre meghalt.

– Mi lesz velünk, Heinrich? – faggatta az asszony este.

– No, no – felelte a brácsás és rosszalólag gondolt Fáraóra, a pepitanyakkendős, borjútestű, sólyomszárnyú állatra, akinek mindig tele volt a tarisznyája aranyakkal. Hogy így cserben hagyta! És Euszták, aki a világ legcsodálatosabb falatait rakta eléje, vajjon hol van? És az öreg Miklós, aki jókedvű majomhoz hasonlóan kúszott az árbócokon? Oh, ha legalább Don Giovanni ruhája megvolna! De semmi, semmi: a szobában savanyú szegényszag és a törött ablakot a szél csöndesen hintázza.

A következő napokban a zenész térdig járta le a lábát. Beajálkozott irnoknak, gyümölcsárúsnak, vámszedőnek, éjjeli őrnek, még sírásónak is, de sehol se volt üres állás. Rossz idők jártak, az emberek háborúról beszéltek. Amikor így keresztül-kasul botorkált volna a városon, egyszerre összeakadt a doktorral, aki a skarlátból kigyógyította volt.

– Hohó, humillime, – szólt az orvos – hát jól vagyunk, mi? Ez már derék dolog, hogy nem fekszik, hanem vígan sétálgat! Szép az élet, mi? mégis csak szép!

Heinrich gondolkodott, aztán így szólt:

– Hogy volna, nagyságos úr, ha megint beteg lehetnék?

– Nem, ez nem lehetséges – nevetett a doktor. – Fura fickó maga, Heinrich! Miért akar beteg lenni?

– Kár, kár, – bólintott a muzsikus, aztán kezet csókolt az orvosnak és tovább szaladt a kenyér után.

A következő napokon Heinrich különös dolgokat művelt. Esténkint negyedóra hosszat szaporán föl és alá szaladt a vízparton, aztán telemerítette a kalapját és kiitta. Mikor pedig ez a kísérlet – amelynek veszedelmes voltáról gyermekkorában sokat hallott – csütörtököt mondott, szerencsét próbált vele, hogy éjjel titokban kinyissa a szoba ablakát, sőt, hogy néha egy szál ingben kinézzen a hideg decemberi éjszakába.

Egy éjjel az asszony fölébredt, amint az ura éppen halkan kinyitotta az ablakot.

– Mit csinálsz, Heinrich, – szólt haragosan – megőrültél? Tél van, menten megfagyok!

A brácsás szégyenkezve sompolygott az ágyhoz.

– Ne haragudj, Babuska – szólt – de mondok neked valamit. Én mégis csak akkor voltam a legboldogabb, mikor – Isten bocsássa meg, Babuska! – mikor lázban feküdtem és minden oly szép volt körülöttem, mintha templomban laknám. Bizonyosan az agyamra ment a betegség, csak így lehet.

Az asszony nagyon fázott, fölkelt, befűtött a maradék szénnel, aztán az ura mellé ült az ágyra.

– Heinrich – szólt kiváncsian – én sose voltam beteg, mondd, csakugyan igaz, hogy aranyos hajón ültél és pénzed, borod, szivarod, ruhád, inasod volt? Nem hazudtál? Az orrodra teszem az ujjamat!

– Nem, Babuska – méltatlankodott a muzsikus szomoruan. – Az öreg Fáraó takarított, mosott rám, ő fizette ki a számláimat és Euszták terítette meg harangozáskor az asztalt. A hajót Miklós kormányozta és esküszöm, olyan hajó volt, mint az igazi: zászló, árbóc, még tyúkketrec és mángorló is volt rajta.

– És sose voltál éhes? Furcsa!

– Soha, Babuska. Minek is kínlódni? Hazudtam neked valaha?

– Nem, nem, Heinrich, másnak nem is hinném el, hogy ilyesmi lehetséges. Minden úgy volt, mint az igazi életben? a viz nedves volt? a tej kifutott, ha nem vigyáztak rá? a tyukokat megkoppasztottátok, mielőtt fazékba kerültek?

– Igen, csak még szebb volt, mert nem került pénzbe. De most aludjunk, Babuska, ezen úgy se lehet változtatni.

Befordult a fal felé és elaludt. Az asszony csöndesen feküdt, a sötétségbe bámult és gondolkozott. Heinrich, úgy látszik, csakugyan igazat mondott, hiszen más furcsa dolgokat is tapasztal az ember az életben. Egy távoli rokonuk holdvilágnál a háztetőn járt és soha nem történt baja. A szülőfalujában volt egy pék, aki halála után minden éjjel sült disznón lovagolva kisértett egykori házában. És nekik nincs egy darab kenyerük a házban és a kölcsönbe kapott szén most fogy el éppen. Aztán eszébe jutott Golyó úr, titkos álmainak szerény lovagja, aki kénytelen lesz megházasodni, mert az önkéntes kiforgatta mindenéből.

Babuska fölkelt és a szekrényhez lopózott. Egész lent, ócska rongyok közé gondosan eldugva volt egy művirágja – egy poros, elszáradt orgona, – amelyet még akkor kapott, mikor tánciskolába járt Borovicz mesterhez. Szájába vette a virágot, aztán halkan átment a szomszéd szobába, a Golyó úr szobájába és letette a virágot az asztalra, a gyorsforraló mellé, hogy rögtön szembe akadjon, ha a fizetőpincér reggel hazajön a kávéházból. Irni is akart valamit, de csúnya írása volt, inkább elhagyta.

Azután Babuska visszament szobájukba, a kályhához lopódzott és kivette a csövet belőle. A szén meleg lehelete, mint egy kigyó siklott, keringett körül a szobában. Reggel öt órakor a törött ablakon át beröpült a hajó, Miklós a kormánynál ült, Fáraó a nyakkendőjét kötözgette és Euszták vidáman szólt a brácsáshoz, meg a feleségéhez.

– Tessék beszállni, indulás!