Egy hős halála.

Az egyetemre járt, de már kikopott a vizsgákból; kis, külvárosi zúgban lakott, tánc-leckéket adott és éjjelenkint egy tót szabó üzleti könyveit irogatta. Nem volt senkije, a lépcsőházban néha találkozott a háziúr leányával, aki két nagy fehér kutyával ment sétálni. Köszönt neki, olykor a lány, Malvin, pár szót váltott vele. Orvosnövendéknek tartotta, s mikor egy ízben az egyik fehér kutya beteg lett, elhívatta, hogy írjon neki valamit. Miután meghallotta, hogy jogász, bocsánatot kért és megkínálta egy pohár borral. Egyébként soha senki sem törődött vele, senki sem kereste, egyszer az utcán egy prémeskabátu úr koldusnak nézte és alamizsnát akart neki adni.

Amint a háború kiütött, otthagyta a táncórát, a szabó üzleti könyveit, a kilátástalan, unalmas életét, és fölcsapott katonának. Nagyon félt, de éppen az önön gyöngesége iránt való gyűlölete hajtotta előre.

– Majd megmutatom én neked, – szólt a gyávaságához, amelyet külön alanynak, mint egy véletlenül beléje került és onnét többé ki nem űzhető lakónak képzelt. – Majd kifüstöllek belőlem! Erős leszek! Becsületesen fogok küzdeni és talán becsületesen is fogok meghalni.

A halál kétféle formában állt előtte, mint kórházi rém, véres lepedőkkel, kaszanagyságú műszerekkel és eltompult szolgákkal, akik a holttesteket egymásra dobálják, majd pedig, mint sejtelmes álom, okos megdicsőülés, bánatos és hallgatag átmenet a földi sárból a mennyei mezőkbe. Látta magát, amint előrerohan egy tavaszi virágos síkon, amint körötte kürtök riannak, ágyuk szólanak, amint a nap éles, templomi sávokat vág a lőporfüstbe, s amint egyszerre a térdére esik és minden összekavarodik előtte. Ugy érezte, hogy fölébe emelkedik az élet apróságainak, a zongorának, az üzleti könyveknek és az éhségnek, hogy megöregedik és komorrá, hallgataggá válik.

– Hős volt, – mondják a vöröskeresztes katonák, akik a közös sír felé cipelik. És egyszerre fény gyúl ki homlokából és bevilágítja elmúlt élete útjait, színt, erőt, jelentőséget ad legapróbb cselekedetének.

Már az első csetepatéknál megkóstolta a lőpor izét. Keresztül lőtték a csákóját; ez eleintén megijesztette, aztán büszkévé tette. Ő volt az egyetlen, akinek átlőtték a fövegét, csákója este kézről-kézre járt, mint egy ritka pénzdarab vagy csutora. Másnap káplár lett és kettős adag húst meg égetett bort kapott. Harmadnap csapatjának az a megbizatása volt, hogy rohammal vegyen be egy dombot. A magaslat tetején könnyű ködkárpit mögött ágyuk csillogtak, a fák mögé vadászok bújtak el. Mielőtt a lejtőkhöz érkeztek, süppedékes réten, azután malomárkon kellett áthaladniok. Egész éjszaka sűrű zápor hullott, a levágódó űr-golyók ólmot és sarat fröccsentettek szét.

A csapat dalolva indult neki az útnak. Egy őrnagy gyalog vezette őket, egy kövér, körszakállas tiszt, akinek éneklő hangja volt s aki lengyeles kiejtésü magyarsággal beszélt. Nyugodtan rágcsálta gyér bajuszát és összevissza tépte idegességében a kardbojtját. Egy ideig lassan haladtak és le-lehajoltak, amint egy ágyugolyó feléjük közeledett, aztán magasra tartván puskát, lőport, átgázoltak a malomárkon és futólépésben próbáltak a dombhoz közeledni. A cél egyszerre rettentő messzinek, elérhetetlennek látszott. Mintha idegen vidéken jártak volna, a tárgyak körvonalait megnagyobbította a könnyű köd és a füst.

– Félsz? – kérdezte mellette egy hadnagy.

A diák emlékezett erre a tisztre. Azelőtt bankár volt, azaz uzsorás, aki egy belvárosi kávéházban, szivar és fekete kávé között kötötte üzleteit. Többször baja volt a rendőrséggel, de mindig kivágta magát.

– Hogyan lett ebből hadnagy? – kérdezte magától az ujonc, de a következő pillanatban ijedten állt meg. Egy gránát csapott közéjük, derékban tépázott meg egy káplárt, s a földre ültetett tíz közlegényt. Többen káromkodtak, néhányan jajveszékeltek, egy ember elkezdett sírni. A sor megállt.

– Előre! – kiáltott az őrnagy magas hangon, mialatt kardjával lehántotta a sarat csizmájáról.

A következő percben az egész csapat megfordult és mintegy parancsszóra hanyat-homlok kezdett visszafelé futni, a malomárok felé. Csak az őrnagy állt meg szilárdul és rekedtre ordította magát.

– Megállni! – kiáltotta kifulladva és krákogva. – Álljatok meg, gyáva kutyák! Hátul kartács!

De senki sem hederített rá. A diák a nevezetes pillanatban csak kis ideig tétovázott, és pislogva nézett az ágyuk felé, de mikor a dombon újra lőporfelhők képződtek, ő is visszafelé szaladt. Az őrnagy még mérgesen ugrált egy helyen, mint a kakas, amely viadalra készül, aztán utánuk ment katonáinak. A malomároknál, amelyen az átkelés időt kivánt, utolérte őket.

– Gyávák! – szól prüszkölve, sárosan, csákó nélkül. – Megtizedellek benneteket! Fölakasztatlak benneteket!

Leült egy füzfatönkre és kifujta magát. Egy perc múlva gunyosan mutatott a háttérre, ahonnét egy szakasz huszár indult útnak.

– Hiába szaladtok vissza – mondta fölkelve és újra a kardbojtját tépegetve, – az a csapat huszár, a tulajdon pajtásaitok, majd becsületre tanít, belétek gázol. Igy kell az ilyen bitangoknak!

A diák szégyenkezve állt az őrnagy elé.

– Mit csináljunk? – szólt félszegen.

– Mit? – krákogta az őrnagy és kezébe vette a zászlót. – Majd megmutatom, hogy mit?

A csapat félénken állt meg és gyanakodva nézett a közeledő huszárokra. Az őrnagy magasra emelte a zászlót és előrefutott a síkon, szemben az ellenséggel. Száz lépésre egy ócska ököritató volt, annak a repedésébe beletűzte a lobogót és így kiáltott, most már egész rekedten s a szavakat csak félig hozva napvilágra.

– Ide kutyák, itt a helyetek, itt dögöljetek meg!

Egypár katona, köztük az uzsorás hadnagy, a diák és néhány öregebb harcos mérgesen indult a zászló felé. Körülöttük peregtek, fütyültek a golyók, lehántván a fűzfák és nyirek kérgét. Egy káplárt homlokon ért a lövés; magasra ugrott a levegőben és bukfencet vetett. Egy másik katona levette a csákót a fejéről és az arca elé tartva, lassan, megfontolva haladt előre.

Mikor a zászlóhoz értek, mély, állati búgással egy ágyugolyó repült el a fejük fölött. Ez hatott, a legénység legnagyobb része újra visszafordult és csak az őrnagy, a hadnagy és a diák maradtak a téren.

– Előre! – kiabálta az őrnagy, maga se tudva, mit beszél és hol van. – A becsület vigyen előre, a golyók nem találnak!

Két lépést ment, azután hirtelen leült a földre, ahogy a gyakorlatlan korcsolyázó a jégre szokott. A kabátja fölhasadt, ökléből és füléből vér csurgott. Egy pillantig nyugodtan ült, aztán előredőlt, mint egy játék-bábu, keze egy láthatatlan tárgy után kapkodott.

A hadnagy visszanézett. A huszárok az árokpartnál utolérték gyalogos társaikat és vad üvöltéssel kaszabolták őket.

– Előre, – szólt az egykori uzsorás, csüggedten, komolyan és intett a diáknak.

A rét végén bedőlt présház állott – egykori szőlők nyoma – ha odáig elérnek, legalább pillanatnyi védelmet találnak a golyók ellen. Mind a ketten fölismerték a helyzetet, s ugyanabban a percben, szemben az ellenséggel, kézzel-lábbal evezve, futni kezdtek a kunyhó felé. Mögöttük ordítás hallatszott, mintha társaik feléjük kiabáltak volna. De a két katona nem fordult vissza, hanem összehúzva magukat, a domb felé szaladtak.

Harminc lépést mehettek, amikor egyszerre gyönge lökést éreztek mellükön és lassan lecsúsztak a fűbe. A hadnagy fölemelkedett és nehézkesen lehúzta kabátját. A diáknak úgy rémlett, mintha mély patakban feküdne s a fülén sisteregve szaladnának át a hullámok; ennek dacára izzadt és szomjas volt.

A sátorban ébredt föl, nagy csomó sebesült közt feküdt. Nem bírt megmozdulni, mintha minden tagját tűk szúrnák, vagy talán inkább szunyogok csípnék. A pokróc a füléig volt húzva, a szája tele lett a szőrszálakkal. Az egyik pillanatban tisztán látta környezetét, a duzzadt és álmos sebesült-fejeket, a lassan ingó sátorvásznat, a nagy kőkancsókat, aztán úgy rémlett, hogy minden eltünik előtte és ő maga – mint a légy a falon – fölmászik egy meredek toronyra. Mikor a tetőre ért, egyszerre leesett a földre és előlről kezdte a mászást. Igy ment ez órákon keresztül, százszor megkúszta a tornyot és százszor pottyant le róla, anélkül, hogy baja történt volna.

Másnap szekérre tették és bevitték a városba, az elemi iskolába, amelyet kórházzá alakítottak át.

– Mi történt a hadnaggyal? – kérdezte egyszer.

Az ápolónő üzletszerűen mosolygott.

– Az itt fekszik a plébánián, ő is hős volt, megsebesült, de jobban van.

Hős! Az uzsorás is hős! Elkedvetlenedett. Mindezt másképpen képzelte, szebbnek, színesebbnek, nagyobbnak. Maga előtt látta az őrnagyot, amint magas hangon káromkodik és egy helyben ugrál, mint a kakas a szemétdombon. Mosolyognia kellett. Azután eszébe jutott a pillanat, midőn bajtársait az ágyugolyó a földre ültette, s azok ijedten néztek össze. Aztán a hadnagyra emlékezett, amint nehézkesen veti le a kabátját, épp úgy, ahogy billiárdozás előtt a kávéházban szokta volt. Mindez furcsa és gyermekes. Magáról tudta, hogy előzetesen visszafutott a malomárokig s csak akkor fordult megint vissza, mikor a tulajdon huszárjaik kergették előre, azt is tudta, hogy csak a présházat akarta elérni, hogy csak azért állt be katonának, mert az élete üres, kilátástalan volt és a haláltól szebb képet várt. De ime most ez is megcsalta, a halál épp oly szegény, mint az élet.

Az ajtó kinyilt. Fekete ruhában, kezében néhány szál violával, fiatal lány lépett be. Rögtön megismerte. Malvin volt. A lány körülnézett, összeszorította sápadt ajkát, aztán odaült az ágy szélére.

– Nincs valami kívánsága? Ön hős volt – szólt ügyetlenül.

A diák megfogta a kezét.

– Szeretett egy kicsit? – mondta, bár sohase gondolt azelőtt rá, hogy Malvin valamit jelentsen neki az életben.

A lány sírt.

– Miért, vajjon miért sír? – kérdezte magától a katona. – Amíg éheztem, tengődtem, nem törődött velem – tette hozzá gondolatban – most, hogy kénytelen-kelletlen a présház felé szaladtam és elestem, egyszerre más lettem a szemében? Az emberek csak akkor eszmélnének érzéseik tudatára, ha az élet véres kézzel arcul üti őket? Nem, – fejezte be elmélkedéseit, – mindez hazugság, ahogy hazugság, hogy bátor iparkodtam lenni, hogy meg akartam halni, hogy a zászló felé rohantam.

Az ajtó megint kinyilt, a tábornok lépett be rajta. Udvariasan köszönt a hölgynek, aztán félszeg mozdulattal egy érdemrendet kotort ki az oldalzsebéből. A csillogó kereszttel együtt kihúzta a zsebkendőjét, amely a földre esett. Mikor a diák mellére tűzte a kitüntetést, kissé belészúrt annak bőrébe.

– Ön bátor volt – szólt keményen – és hadnagy lesz.

Ismét köszönt és tovább ment, nyilván az uzsorás felé, akit kapitánynak fog kinevezni.

Az utcán zene hallatszott, aztán lassú, csoszogó katonaléptek, majd néhány sortűz.

– Mi az? – kérdezte a sebesült, összerezzenve a puskazajra.

– Temetés – felelte az ápolónő édeskésen és keresztet vetett – a tegnapelőtt meghalt hősöket temetik.

A diáknak eszébe jutott, mit mondott az őrnagy az ököritatónál, mikor belészúrta a zászlót. „Ide kutyák, itt a helyetek, itt dögöljetek meg!“ Mialatt a zene a gyászindulót dobolta, újra mosolyognia kellett, egyszerre nagy játéknak, farsangi bolondságnak látta mindazt, ami vele történik, ami társaival történt; mintha mindez színpadon vagy egy mulatságos könyv lapjain és nem tűzben, vérben, sáros csatatéren játszódott volna le. Nem, ez nem lehet a halál! A halál nemes és barátságos aggastyán, aki nyugodtan, határozottan fogja meg az ember kezét.

– Menjen, Malvin, – szólt a látogatójához, – aludni akarok. Mit csinál a fehér kutyája? Emlékszik, hogy velem akarta meggyógyíttatni?

– Ne beszéljen így, – felelte a leány rémülten.

Elaludt. Mikor fölébredt, Malvin már nem volt ott. Az ápolónő állt mellette és levest öntött a fogai közé. Háta mögött a segédtiszt ült és összekarmolt kezében tarka szövetet tartott. Mikor észrevette, hogy a sebesült magához tért, fölkelt és a színes posztót szétterítette.

– Nekünk tovább kell vonulnunk, – szólt kellemesen csengő hangon, – ha valami kívánsága, írása volna, adja át, kérem, nekem.

– Nincs semmim, – válaszolta a katona.

– Ön hős volt, – folytatta a segédtiszt, megbiccentvén fejét – és engedje meg, hogy ezt a zászlót a derekára csavarjam. Férfiak vagyunk, nem tudhatjuk, mi vár reánk. Isten önnel!

Ügyes mozdulattal átölelte a sebesültet és dereka köré húzta a nemzetiszínű szövetet. A katona nem sokat törődött a szertartással, a tiszt szavaiból csak azt érezte ki, hogy baj lehet körülötte, valószinüleg meg kell halnia.

A terem csöndes lett. Néha egy sebesült makogott valamit, a másik horkolt, a harmadik vizet kért; a falon a cseléd-óra tovább ketyegett. Lassan besötétedett, a szobába csak az utcán álló lámpa világított be, hosszú, vékony árnyakat vetve a padmalyra.

– Ápolónő, – szólt a sebesült egyszerre – én meg akarok halni, engedjen meghalni!

A nővér odaült az ágy szélére.

– Hová gondol? – mondta meggyőződés nélkül. – A sebei szépen hegednek, az ezredorvos is meg van elégedve. Feküdjön nyugodtan és próbáljon aludni.

A beteg amennyire tudott, fölemelkedett az ágyban.

– Engedjen meghalni, – szólt zavarosan, dacosan és a szeme megtelt könnyel. – Itt nem tudok elpusztulni. Nem akarok hősökről, érdemrendekről, ágyukról hallani, én szegény parasztfiu vagyok, az apám, a nagyapám is favágó volt. Fáj, minden fáj, én nem ezt akartam! Ez mind hazugság, és én már közel állok az Urhoz, és igazságot akarok.

Az ápolónő átfogta a nyakát, visszaszorította testét a párnára, aztán a sarokba ment és meghúzta a drótcsengetyűt, amely az orvoshoz szolgált.

– Maga egy kicsit lázas, – szólt visszatértében és kivette kötényéből a hőmérőt. – Nyugodtan kell feküdnie, más ember ilyenkor örül, hogy nem kell megmozdulnia.

A diák meghunyászkodott, de azért még egy bátortalan kísérletet tett.

– Nézze, – szólt, a kezét kinyujtva, – itt egy gyűrű az ujjamon. Akármilyen rosszul ment a sorom, sose váltam meg tőle, de most magának adom. Engedjen ki innét, a hegyoldalba, az erdőbe, egy barlangba, hogy békén meghalhassak, mint egy beteg kutya, hogy az öreg édesanyámra gondolhassak. Keresztény módra cselekszik, engedje meg!

– Nem, nem, azt nem lehet – felelte türelmesen a nővér és nyugodtan imádkozni kezdett.

Az orvos, kimerülten, elcsigázva, kipüffedt szemmel megjelent az ajtóban és apró lépésekkel közeledett az ágyhoz.

A katona tartózkodóan mosolygott és lehunyta pilláit. A sebész megfogta vékony csuklóját, aztán villámgyors mozdulattal, amely ellentétben állott előbbi fáradtságával, a sebesült mellére hajlott. Az apáca helyeslőleg intett fejével.

– Kár érte, – szólt az orvos teljesen rekedten, – jó fiu volt. Bár a sors sok ilyen katonát adna szegény hazájának. Csöngessen, fiam, a kosárért és békesség velünk az Urban!