A keresztúton.

Az északról és délről jövő postaút közel Bécshez, St.-Pöltennél találkozott s innét együtt ballagott Szent István hamuszürke tornya felé. Téli alkonyaton a két postakocsi egyszerre érkezett az állomás elé. A lovak gőzölögtek, az aranypaszomántos legény minden ok nélkül trombitált bele a ködbe. A postamester hódsipkában, karmantyúval a lépcsőn állott.

Az egyik kocsiból hölgy szállott le, piros prémes bunda volt rajta s a fején lengyel sapka. Ez az utas Bibiani úrnő volt, az olasz ballet csillaga, aki Innspruckból jött, ahol negyednapja elkártyázta az utolsó krajcárját. Egyelőre a komornája segítette ki a bajból. A táncosnő arca ragyogott, az úton jól kialudta magát, most úgy rémlett előtte, mintha az innsprucki kalandot álmodta volna. A gavallérja alakja könnyü párának tetszett. Bolondos német lovag! Eljátszotta a pénzét, az aranyóráját, gyémánttűit, szagos vizeit, két komornyikját, hintaját, okuláréját, becsületét. Aztán signora próbált helyette szerencsét, hátha vissza tudná nyerni a sok tarka holmit, hiszen kár lenne értök, de nem sikerült, ő is ott hagyta a fogát. Hová lett a gavallér? Eltünt? Ej, jobb is, elég volt ebből a portékából, – gondolta magában signora. – Egy tapasztalattal több, a kártyások sem érnek semmit. Sőt, a férfiak általában mind, a szerelem, a csalódás, a fölkiáltójeles levelek, a kétségbeesések, az eskük, a pisztolygolyók nem érnek semmit.

– Lovam csak reggel lesz, – szólt a postamester, – szobám azonban van.

Signora mosolygott. A másik utas, aki most cihelődött le a délről érkező, narancssárga kocsiról, nem nyugodott belé ilyen könnyen a helyzetbe.

– Ha nincs kocsis-lova, én majd belovaglok Bécsbe, – szólt és egy ménkő nagy kardot húzott ki egérszürke kabátja alól.

Ez az utas tehát tiszt volt. Volt, csakugyan volt, éppen hétfőn küldték nyugdíjba. Miért? Asszonyhistória miatt. Ez már a tizedik kalandja volt, amely bajba vitte. Az első a kadétiskola lapjára tartozott (az ismert profósz-kisasszony), az utolsó a halszagu olasz stációéra, ahol az ezredese felesége tetszett meg neki a vidám markotányosné helyett. Hol bezárták, hol pretereálták, hol megvágták, hol kifosztották, most aztán betelt a mérték, mehetett haza mocsaras, nyirfás magyar szülővároskájába. Mit fog ott csinálni? Gazdálkodni és verseket írni; a katonák akkoriban sok verset írtak.

– Hátaslovam, – szólt a postamester, – az sincsen. Az utolsót tegnap ették ki a farkasok a rendőrfőnök alól.

– Akkor az ön hátára teszem a nyerget, – mondta a katona szigoruan.

– Ej, chevalier, – méltatlankodott halkan a táncosnő, majd bement a házba, amelynek teteje tele volt zuzmarával és jégcsapokkal, akárcsak karácsony éjszakája lett volna.

– Excuse, – dörmögte a katona és ő is bement a házacskába.

A szálában szaporán égett a tűz, a cselédek cinkkandelábereket raktak az asztalra. Egy roppant sárgaréz vízforraló üzletszerüen pöfögött. Signora letette a bundáját, a tiszt is. Leültek és egymásra néztek. A katona végigsimította fehér frakkját.

– Signora Bécsbe megy? – kérdezte olaszul, mert tudott ezen a nyelven, eleget szolgált Milánóban, a Fekete borzhoz címzett laktanyában.

– Igen, Bécsbe, hála az Istennek, Bécsbe.

Csönd.

– Én is Bécsbe megyek, – folytatta a katona, – onnét pedig tovább, a penzióba. Ezt az asszonyoknak köszönhetem! Az asszonyoknak! Különben, nem vagyok jó társalgó, bocsánat!

– Akkor hát inkább én kérdezek és ön felel, – indítványozta a táncosnő.

– Igenis!

– Mért haragszik az asszonyokra? Oka van rá?

A katona kelletlenül nevetett.

– Mert mind megcsalnak. Ez furcsa dolog, három hétig bolondulnak értem, aztán egyszerre, minden ok nélkül cserben hagynak. Miért? Nem tudom az okát kifürkészni, azt hiszem, nem tudok velük bánni. Vagy gyöngének, vagy ostobának tartanak. Lehet az is, hogy túlságosan dohányszagu vagyok. Szóval valami hibámnak kell lenni. De most vége, hála a papnak, vége, hazamegyek a falumba és gazdálkodni fogok, meg verseket írok. A szerelmet, bizony mondom, nem ilyennek képzeltem!

Bajuszáról leolvadt a zuzmara, arcáról eltünt a dérokozta zsiros pirosság. A vastag szemöldök alól, – micsoda meglepetés! – két nefelejcs-kék szem bújt ki egyre jobban és jobban.

Signora nevetett.

– Ha szabad kérdeznem, tulajdonképpen milyennek képzelte ön a szerelmet?

– Milyennek? Istenem! Valami szelid dolognak. Mondjuk, az ember valahol, az Isten háta mögött van állomásban, aztán egy este levelet kap messziről és azt a levelet a frakkja alá teszi, aztán a csatába megy és a levél a szívén fekszik. Avagy megsebesül, lázban forog, hideg ispotályban, aztán egy reggel arra ébred, hogy finom női kéz simogatja a véres haját. Vagy az ember a karosszékben ül és az ölébe borítja a sublót tartalmát, hervadt virág, tarka szalag, kotillonordó, táncrend, egy ócska selyemcipő s hasonló dőreségek akadnak a kezeügyébe. Ilyen az igazi szerelem, gyermeteg és barátságos.

Signora még nem találkozott ilyen furcsa katonával. Sőt talán ilyen furcsa emberrel sem. Száztizennégy kalandja között akadt mindenféle: iszákos, verekedő, ábrándozó, fukar, pazarló, hóbortos, irgalmatlan, ostoba, fecsegő, római karakter, adóbérlő, hitoktató, hamispénz-gyártó, de ilyen katona, aki hazautazik verseket faragni, aki a kályha mellett a kotillonordókat nézegeti, még nem. A szerelem mint egy zenélő óra dallama csendült meg fülében. Egy kis millefleurs-illat, a falon néhány papirrózsa, az égbolton rózsaszínü bárányfelhők, ez nem is csunya dolog. Semmi eskü, semmi zokogás, kétségbeesés, a poklok kapujának döngetése, pisztolyok durrogása, semmi becsmérlő búcsúlevelek, átkozódó, elhagyott menyasszonyok; ez a katona nem is olyan ostoba, amilyennek ismeretségük első pillanatában hitte, amikor a postamestert föl akarta nyergelni.

– És milyenek voltak valójában a szerelmei? – kérdezte a hölgy és a karosszék szögletébe húzódott.

– Párbajok, mellőzések, gorombaságok, áthelyezések, felbőszült férjek, zokogó apák, bősz hitelezők: ezek a végeredmények. Csatazaj, mintha a világ sorsa függene tőle, hogy egy szegény bakahadnagy kinél hogy boldogúl. Rettenetes nekikészülődések, riadó, a cakompakk megmozdulása, a katona nekiindúl, jön a roham, a rajta-rajta, aztán egyszerre az ember mégis csak kint van az utcán és sajnálja a pipáját, amelyet útközben összetört.

A postamester a szobába lépett.

– Ha az uraságok netán szórakozni akarnának, – szólt egy márki szeretetreméltóságával, – jelenthetem, hogy a városban szinház van. Az idegenek páholya rendelkezésre áll. A társulatunk nem rossz, különösen a drámai.

– Kitünő, – bólintott signora. – És mit adnak?

– Troilus és Cressidát.

– Ah!

A táncosnő intett a komornának, aki könnyen sóhajtva kereste elő bugyellárisát. A postamester ájtatos mosollyal távozott.

– Mi az ön neve? – kérdezte signora a tiszttől.

– Ábel.

– Nem csunya név. Engem Viktoriának hívnak.

– Igy hítták a nagyanyámat is, – bólintott a katona. – De ő már nem él.

– Messze van az ön hazája?

– Nyolc napi utazás gyorskocsin, föltéve, hogy a Tisza nem árad ki. De mindig kiárad.

– És csakugyan próbált már verset írni?

– Eddig még nem. De ha otthon leszek és kialudtam, kipihentem magamat, megkísérlem.

– És soha többé nem jön el a hazájából?

– Soha. Elég volt.

Signora az asztalra könyökölt.

– Tudja? – szólt fontoskodva, – én majd irok egyszer magának. De felelnie nem kell, nem is szabad, csak ha valami igen nagy baja van, akkor ir. Ez bolondság, Ábel, ugyebár, avagy ártatlan játék, igen, nevezzük játéknak.

– Sok értelme nincs, – felelte a katona.

Óvatosan néztek egymásra.

– Ez a katona talán csak a bolondját járatja velem, – elmélkedett a táncosnő – és amint fölmelegszik, egyszerre ő is elkezd kártyázni, száz rőfös leveleket írni, esküdözni, talán neki is van menyasszonya, aki átkozódni fog s a végén megint csak előkerül a tokból a mordály és Ábel véres fejjel esik az asztal alá.

– Ez a nő talán meg akar fogni, – gondolkodott a lovag, – talán a nyakamra küld valami zsoldos tisztet, akivel zsebkendő-végről kell megverekednem, vagy egy chevaliert, aki fáraón elnyeri a pénzemet, maradék becsületemet, esetleg nyugdíjamat is, avagy signora magával hurcol a fél világon át, eláraszt a könnyeivel, megfojt a csókjaival, véresre karmol a körmeivel, féltékeny lesz, aztán kacér és megint féltékeny, térden fog csúszni, kacagógörcsöt fog kapni és a végén kilök az utcára, mint Anita, Marianka, Valeszka, Susanne és Borbála és valamennyien. Vigyázzunk, lovag!

A hintó, amely a szinházba vitte őket, nagy dörömbözéssel fordúlt a lépcső elé.

*

Pandarus a szinpadon mélyen meghajlott, mikor signora és a katona beléptek a skarlátvörös, csillagokkal diszített páholyba. A nézőtér meglehetősen üres volt, ha csak a fülkékben álló fehér szobrokat nem számítjuk látogatóknak. A padmalyról faragott aranycsillár lógott le és lassan forgott vastag, zöld zsinórján. A teremben narancsszag és rosszul takarított lámpák illata.

Most Kressida lépett a színre. Amint meglátta a páholyban Ábelt, összecsapta a kezét és udvariasan mosolygott. A katona megfontoltan simogatta fehér frakkját.

– Hervadt nő, – szólt signora – és ugyebár egy kicsit kancsal? Maga ismeri?

– Nem kancsal, – felelte a tiszt. – Ismerem.

Az előadás barátságos lassúságban folyt tovább. Az első felvonás után egy piros kabátos, harisnyás szolga, aki kopott és szomorú volt, mint egy megázott lampión, a páholyba lépett és – kellő tisztelettel – egy összehajtogatott cédulát nyújtott át a tisztnek.

– Megengedi, signora? – kérdezte a katona.

A hölgy biccentett. Ábel kibontotta az írást – cukorkapapiros volt, – elolvasta tartalmát, aztán intett a lakájnak.

– Válasz? – kérdezte a piros kabátos kenetes hangon.

– Ah, igen. Pardon!

A katona előkotorta aranyceruzáját, amelyet annak idején Velencében, kártyán nyert egy bolondos városi tanácsnoktól és a piros irónnal lassan írni kezdett. Signora egy pillantást vetett a kezére. A levél – franciául – így kezdődött:

„Vigasztalhatatlan vagyok, asszonyom…“

– Teát! – szólt a táncosnő a lakájhoz.

A második fölvonást a páholy hátteréből nézték. Hektor zordonan, szigoruan pattogott Heléna ellen, de sem ez, sem Kassandra üvöltése nem érdekelte őket. A borvörös bársonyfüggönyök közé csak olykor furakodott be egy haragos kiáltás, egy éles kacagás.

– Honnét ismeri ezt a nőt? – kérdezte signora.

– Klágenfurtból, alhadnagy koromból. Jó leány, de inni szeret és akkor kiszámíthatatlan. A tulajdon kardommal döfte át a kezemet. Ezért mégis csak megharagudtam rá.

Ábel föltűrte a kabátját és mint már annyi nőnek, megmutatta ütőere fölött a rosszúl összefoltozott sebet. A kar fehér és gömbölyű volt, mint egy asszonyé.

– A maga falujában is vannak ilyen nők? – kérdezte signora.

– Hála Istennek, nincsenek. Ott a nők hímeznek és katonákat adnak a hazának. Bolondság! Fiatal voltam.

– És mikor utazik?

– Holnap, – felelte a tiszt. Összenéztek megint, óvatosan, ravaszul és ki akarták fürkészni egymás gondolatait. Kölcsönösen ki is találták, min jár az eszük és ekkor elmosolyodtak. Végre Ábel fölkelt és megigazította az asszony egyik hajfürtjét, amely a homlokába csúszott. Signora tartózkodó mosollyal biccentett.

A függöny nyikorogva gördült le, aztán nagyot koppanva hallgatott el. Az ajtó kinyilt és a piros bársonymentés szolga újra megjelent a küszöbön. Meghajlott és ünnepélyesen nyújtott a katona felé egy aranypecsétes levelet, amelyből kellemes illat áradt.

– Hagyjon minket békében, – méltatlankodott signora és elvette az írást, amelyet a páholy peremére tett.

A tiszt bólintott és nagy, gömbölyű ezüstpénzt adott a lakájnak, aki boszorkányos ügyességgel tüntette el túlhosszú, hímzett mellényébe.

– Ön nem éhes? – kérdezte Ábel a hölgyhöz fordulva.

– Éhes vagyok. Ez után a kép után vacsorázni megyünk.

Előre ültek és figyelemmel hallgatták a harmadik fölvonást, amely a nagy szakálla alatt már verejtékező Pandarus, továbbá Páris és Heléna jelenésével kezdődik. Heléna, akinek nem volt oly éles szeme, mint Kressidának, többször kérdőleg nézett föl a páholyba, láthatólag iparkodott, hogy eszébe jusson, honnét is ösmeri ezt a vastag bajuszu katonát; végre tágra nyitotta a szemét és megrázta parókás fejecskéjét. A tiszt szigorúan nézett reá, ő már első percben tudta, hogy ez a hölgy öntött annak idején mérget a pezsgőjébe, valahol a meleg Pádovában.

– Ez is mindig ilyen fonnyadt volt? – kérdezte a táncosnő.

– Nem, – válaszolt a katona. – Kedves leány volt, de féltékeny természetű.

– Menjünk tehát, – indítványozta a hölgy.

Fölkeltek. A lakáj szertartásszerűen adta rájuk a bundákat és lámpával kezében kísérte ki őket a sötét folyosóra. Signora a tiszt jobbjába kapaszkodott, Ábel pedig az egérszürke prém alatt lassan Viktória kezére tette nehéz kezét.

– Énekelj a szerelemről, – szavalta a színpadon, szerepéhez híven Heléna, – az, az semmisít meg mindnyájunkat, ó Cupido, Cupido, Cupido!

– Ezer ördög, – gondolta magában a katona. – Ennek nem lesz jó vége.

– Ennek nem lesz jó vége, – szólt magában signora, aztán mentegetőzve sóhajtott egyet és vállat vont.

Halkan lementek a díszhintóhoz. Ábel az ódon falitükörben mintha már látta volna magát, amint újra esküdözik, amint egy kisírt nő kacagógörcsben vonaglik a szobájában, amint éjfélkor, hóviharban, zordonan jár föl és alá egy jégcsapos erkély alatt, amint egy pisztoly fekete szeme ránéz és amint végül egy chevalier fáraón elnyeri a pénzét, becsületét, a nyugdíját, az életét. És ime, a sarok felől komor katonai halottas menet közeledik, a kocsi tetején a borzas vaslovag lassan rázatja magát és a koporsóban egy kopott tiszt fekszik és csöndesen elmélkedik róla, milyen ostobaság az élet és milyen kár volt nem falura menni, verseket írni.

Signora gyorsan lélekzett.

– Dőreség, – szólt, aztán megrázta magát, mint a vízből kiemelkedő sirály. – Voilà, ez a sors, és Helénának igaza van.

Az aranyozott kocsi türelmesen döcögött velük az Arany Szarvas felé.