Éjféli beszélgetés.

Pár évtizeddel ezelőtt, mikor az emberek még szép leveleket és naplókat tudtak írni, és mikor a gondolkodás törékenyebb, furcsább volt, mint ma, egy anya vacsora után eloltotta a lámpát, a holdvilágnak adta prédául az ósdi szobát és beszélgetni kezdett a leányával.

– Tehát mi a neve? – kérdezte az ablakfülkébe telepedve, ahonnét végig lehetett látni az Olt völgyén, amely (akárcsak egy régi festő festette volna) pontosan, barátságosan nyúlt el az éjszakában.

– Kamilló – felelte a leány.

– Ah! Ez szép név. És nem szeret? Megmondta? A szemedbe mondta?

– Igen.

– És te nagyon szereted, Jozefin?

– Igen.

– Ez az első szerelmed?

– Igen – ismételte dacosan a leány és a félhomályban ökölbe szorította kezét.

Az asszony ábrándosan fölsóhajtott, aztán összeborzongott, mintha elkésett hajnali fuvalom érintette volna meg még mindig lányosan szögletes, hervatag testét.

– Persze, – szólt megvonva vállát – itt az ideje, hogy te is elkezdd a szenvedést. Tizennyolc éves vagy és én negyvenöt, mind a ketten furcsa családból, ahol az asszonyoknak mindig az volt a rendeltetésük, hogy szenvedjenek. Az egyik sírt, a körmével az ablakokat karmolta ezer darabra, a másik kiült a kerti lugasba, a gyermekei harisnyáit foltozgatta és majd meghalt az ostoba, javíthatatlan bánattól, a harmadik odadobta magát az egész világnak és ronggyá feselve jött haza a sírboltba. Ezek a vén falak tele vannak szép női könnyekkel és el nem mondott átkokkal. Ej, én is eleget szenvedtem, – tette hozzá magasabban csengő hanggal, amely egy régi hárfa befejező futamára emlékeztetett.

Jozefin gyanakodva nézett anyjára. Első bánata rosszindulatuvá, gyűlölködővé tette, mindenkiben ellenséget látott és óvakodott az emberektől. Az asszony most halkan, alig hallhatóan nevetett, amilyen halkan és vésztjóslóan csak tapasztalt nők tudnak.

– Ej, mondok neked valamit, – szólt félvállról – ez a mi családi kincsünk: a szenvedés, az oktalan bánkódás. Ez az örökség anyáról leányra száll és miután én már kiöregedtem, tehát neked kell átadnom a kincseket. Ez a világ rendje, úgy látszik legalább.

Jozefin a sötétben kinyújtotta és lassan visszahúzta körmeit, mint a veszélyt érző macskák. Szép, kis tótleány-arca elcsúfult és a holdvilágban egy-egy percre tisztán lehetett látni, milyen lesz öreg korában. Az anyja tovább beszélt, gondtalanul, könnyen suhanva el az emberi élet mélységei fölött.

– Én különben csak keveset panaszkodhatom, mert engemet, úgy mondják, a szenvedés megszépített, megfinomított, jól illett karcsú alakomhoz, haloványka arcomhoz, hosszú szempilláimhoz, amelyeket mintha a sors arra rendelt volna, hogy udvariasan takarják el könnycseppeimet. Egy kürasszéros, aki annak idején minden este a színházban volt és folyton engemet nézett látcsövén, amellyel nemrégen az öreg Aulichot és a szép Klapkát kémlelte, belebolondult a szomorúságomba és egy napon megvált a katonaságtól, maga se tudta miért. Sohase mutatkozott be és mégis tudtam, hogy ez az ember az én rabom, az én szenvedéseim szegény rabja és azért halt meg, mert szomorú voltam, olyan finoman szomorú, amilyenek csak elhagyott és behavazott hegyi tavak tudnak lenni. Ezt a hasonlatot egy költő mondta rólam; a költő később tébolydába került, ahol harisnyákat horgolt és a lenyugvó napnak képzelte magát. Ilyen hatalmas és szép volt az én szomorúságom, Jozefin, éreztem, hogy törékeny, finom és mégis győzhetetlen vagyok, hogy magasan járok az emberek fölött, akik a kacagáshoz, a zsíros földhöz, olcsó dolgokhoz tapadnak. Egyszer Bécsben, egy hangversenyen Chopint hallottam játszani, hirtelen, önkénytelenül rámnézett és egy pillanatig tanácstalanul, ijedten ült bársonyszékén. Azt hittem, nem tud tovább zongorázni, aztán lecsukta a szemét… és soha többet nem találkoztam vele az életben. De talán én élek utolsó munkáiban, ki tudja, a férfiak bohók! És egyszer egy főherceg azt mondta, hogy éppen olyan vagyok, mint a megboldogult felesége és segédtisztjével elkérte a gardéniát, amely a hajamban volt.

– És mindig csak egyet szerettél? – kérdezte a leány mogorván.

– Mindig csak egyet, hogy gondolhattam volna másra, hiszen neki köszönhettem a legnagyobb szenvedélyt, neki a hosszú éjszakák furcsa ábrándjait, tarka, bohó, bánatos képzelődéseit. Hány téli éjszakán ültem itt, ebben a karosszékben és néztem végig a völgyön, mialatt sírtam, gyötrődtem és mégis azt éreztem, amit a legboldogabb ember sem tud, hogy – hogy is mondjam csak, – hogy nincsen bennem semmi földi, hogy semmi közöm házakhoz, emberekhez, sárhoz és köznapi dolgokhoz. Száműzött királynénak képzeltem magamat, a bánat fejedelemasszonyának, aki halkan jár a zajtalan, sötét vizek partján és olyan gőgösen néz a könnycseppjeire, mint más a gyémántjaira. Igen, Jozefin, sokan bolondultak a szomorúságom után, abban a korban a férfiak még szívesen ábrándoztak, Henrik-szakállat viseltek és éjjelenkint titokzatos nőkről írtak naplókat.

– És mi lett belőle?

– Oh, ki tudná megmondani? Eltünt és én soha többé nem láttam. Lassan elfoglalt a vallás, a katholikus vallás, mert Luther oly gőgös és kemény, nem tudott megvígasztalni, aztán sokat olvasgattam, – Manon Lescaut-t és egy keresztes lovag följegyzéseit, – sokat zongoráztam és sokat ültem a holdvilágban. Ha visszagondolok elmúlt életemre, úgy tetszik, mintha mindig enyhe holdfényben jártam volna, köröttem minden ezüstös volt, a fák, a mi öreg kopott akácaink csupa komoly ciprusok és a felhők nagy gyászzászlók, amelyek az égboltról az Olt medréig csüngöttek alá. Oh, mily finom volt mindez: titokzatos árnyékaim, ábrándos lovagjaim, törékeny álmaim, és ime, vége, vége mindennek, megöregedtem, elkészültem, most te kerülsz sorra, Jozefin.

– De én nem ezt akarom, – fakadt ki a leány haragosan – én boldog akarok lenni.

Az asszony nem törődött Jozefin szavaival, meggyújtotta a lámpát, megkereste az ezüst tükröt és belenézett. Az üveglapról barátságos, nyugodt arc nézett vele szembe, a homlokomon finom nyilacskák – mint a régi porcellánon – és a hajban vékony, fehér szálak, amelyek lassan remegtek, mint a hegedü mély húrja.

– Vége, vége – szólt újra az asszony és elment az ablaktól – szép volt, tehát nem tarthatott örökké. Ime, Jozefin, neked adom át éjszakáimat, könnycseppjeimet, szomorúságomat, óh, hogy irigyellek!

A leány csodálkozva nézett anyjára, aztán kissé visszahúzódott és félelmében kevés hijja, hogy sírni nem kezdett. Az asszony megsímogatta a fejét és az ölébe ült.

– Ilyen bolondság az élet, – szólt befonva Jozefin borzas haját, – ki tudna kiösmerni egy asszonyt? Az emberek soha nem ismertek igazán, soha, pedig…

Kinyúlt, mint a jegenye az eső után, aztán vigasztalanul nézett a lámpába. Ahogy a szeme kitágult, látszott, milyen öreg: halavány arcán csillagba szaladtak a ráncok és a tekintete aggodalmas volt, mint az elkésett utasoké.

– Ej, menjünk aludni – tette le csöndesen a tükröt – hadd álmodjam és hadd szomorkodjam egy utolsót. Holnap már kacagni fogok és ez a kacagás, kis leányom, azt fogja jelenteni, – nos, mit is? – azt, hogy az édes anyád meghalt és nincs hatalom a világon, amelyik még egyszer föltámassza poraiból.