A rosztovi uton.

A horodenko-rosztovi úton, téli hidegben, egy kopott lengyel bricska vágja a havat. Már alkonyodik, a hó gyöngén világít, mintha mélyen leple alatt ódon lámpások égnének és fényük csak nehezen tudna utat törni a puha rétegen át. Két furcsa alak gubbaszt a bőrülésen. Az egyik, aki a gyeplőt fogja, férfi, későn öregedő lengyel zsidó, macskaprémes kabátban, kopott gránátos-sapkában; gúnyneve: Snapsz; ő szokta az eldugott katonai állomások tiszteit pénzzel, portékával, zabbal, szagosvízzel ellátni. Most éppen Horodenkón járt, hogy háromkirályok napjára mulatságról gondoskodjon; egy hordó finom pálinka, két skatulya szivar, puncs-készlet és néhány doboz déligyümölcs hevernek a saroglyában. Aki mellette ül, a horodenkói megbukott orfeum egyik énekesnője. A vállán zöld színpadi kabát, a fején Üdvöske-kalap, az állán szépségtapasz, hervadt arcocskáján egy csöpp festék, mindez a vidámságot jelenti és a téli éjszakában mégis nagyon szomorú.

– Vannak-e erre farkasok? – kérdezi az énekesnő, aki ártatlan, szinte félénk irigységgel nézi utitársa meleg kaftánját.

– Hogy vannak-e? Sajnos, bizony vannak! – feleli Snapsz álmosan körültekintve. – Minden télen széjjeltépnek egy pár favágót. Fél talán Eliz kisasszony?

– Én nem félek! És maga?

– Én bizony félek. De mit ér a félelem, ez az üzletem és minden héten egyszer meg kell járnom ezt a cudar utat.

– Milyen messze van még ide Rosztov?

– Két órára, ha minden jól megy.

– Két óra? Meg fogok fagyni!

Elhallgatnak. A kis ló békén csilingel, mintha eltévedt húsvéti bárányka volna és a kocsi nehézkesen halad előre. Lassan besötétedik és a hosszú lengyel égboltról kövér hópelyhek bocsájtkoznak alá a földre.

– Jó úton járunk-e? – szól egy idő múlva újra az énekesnő. – Azt hallottam, hogy erre könnyü eltévedni.

– Megtörténik, megtörténik, – feleli Snapsz tartózkodva – és az igazat megvallva, mintha már nem is járnánk arra, amerre kell. Egy öreg tölgyfa mellett kellett volna elhaladnunk és sehol se látom ezt a fát.

– No, ez szép meglepetés! – bólint a kisasszony és nagyot ásít. – De a ló talán csak haza talál?

– Nem tudom, a múlt héten vettem a nagyvásáron és most megy először erre.

Megint elhallgatnak és tovább ballagnak. A hulló hó, mint egy barátságos tenger árja mormog körülöttük és nagy kalapokat, óriási fehér dinnyéket épít a tüskés cserjékből.

– Mit csinálna maga, – kérdezi az énekesnő, – ha egyszer csakugyan eltévedne és megfagyna? Gondolt már erre?

– Persze, hogy gondoltam, – válaszolja Snapsz megfontoltan. – Az ilyen hosszú kocsikázásokon az ember mindenre ráér gondolni. Hát mi történne? Családom nincsen, pénz se igen marad utánam és öreg is vagyok, a világnak tehát nem nagy kára lenne a halálom. Mindig akad valaki, aki a tiszt uraknak szivart, bort és zabot vásárol.

– Tiszt urak! – szól az énekesnő álmosan. – Látta ön a Viceadmirális című operettet?

– Nem, sohasem járok színházba, drága mulatság és nem értem a zenét.

Eliz kinyujtózik, mintha finom, meleg ágyban feküdne és regényt olvasna.

– A Viceadmirálisban léptem föl először, – szól kényeskedve, – igen szép darab és az első páholyban egy tiszt ült, zöld prémmel, ezüst gombokkal, fehér hajtókával. Miféle tiszt ez?

– Nem tudom, nálunk csak dzsidások vannak, azoknak nincs zöld prémjük.

A kis ló megáll és maga elé néz, medvebundájáról sűrű pára száll föl.

– Azt hiszem, – szól a macskaprémes, – hogy mégis csak eltévedtünk! Már régen el kellett volna mennünk a tölgyfa mellett. Önnek talán jobb füle van, mint nekem, kisasszonyka, nem hallja a postást trombitálni?

– Nem hallok semmit.

– Ez bizony baj, kisasszonyka. Lámpafényt se lát sehol?

– Nem, – feleli az énekesnő bóbiskolva.

Snapsz rácsap a lovacskára, amely megrázza magát, azután tovább tapossa a havat.

– Lássa, – szól az öreg fontoskodva, – ha én meg találnék fagyni, a cók-mókomban, mindjárt legfelül, van a halottas ingem; aki megtalál, bizonyára rám adja.

– Az nem biztos, – veti ellent az énekesnő. – Lehet, hogy egy patrull találja meg a testét és a káplár nem ért ilyesmihez, vagy okosabb dolga van, minthogy magára segítse a halottasingét.

– Ez bizony igaz, – bólint az öreg, – furcsa, hogy nem gondoltam rá. A káplárok többnyire keresztények és rossz emberek. Most már biztos, hogy eltévedtünk, – teszi hozzá alázatos megadással, – átkozott ló, hatvannyolc forintomba került és most cserben hagy.

A lovacska csakugyan megáll, nehezen fúj, aztán egyszerre leül, mint a kutya. A havazás elállt, hideg van és a vékony lengyel égbolton, nagy magasságban, tenyérnyi csillagok ragyognak. Az énekesnő mélyen, nyugodtan kezd lélekzeni és lehorgasztja fejét; elaludt.

– Kisasszonyka! – kiált föl a lengyel zsidó haragosan, – micsoda dolog ez, kisasszonyka?! Nem szabad elaludni! Nem érti?! Nem szabad elaludni! Mit csinálok, ha maga megfagy mellettem? Még bíróság elé visznek és a lengyel törvényszékek nem értik a tréfát.

– Oh, oh, – feleli az énekesnő fölrezzenve és egy pillanatig pislogva néz utitársára, – a megfagyás még sem megy olyan könnyen. Én is már megértem egyet-mást és Oroszországban még hidegebb van. Különben sem alszom, nem látja?

Snapsz nehézkesen száll le a kocsiról és elmegy keresgélni, nem talál-e valamerre útmutatót vagy mértföld-követ? Megkaparássza a hókupacokat, a szántás irányából próbál tájékozódni, szeme elé teszi a tenyerét és a messzeségbe kémlel. Nagy csönd és fehérség. Mire visszatér a kocsihoz, az énekesnő előredőlt testtel újra alszik.

– Kisasszonyka! – rikácsolja az öreg és megrázza a vékony színpadi köpönyeget, amely a nagy hidegben úgy zörög, mintha csontváz lenne, – ébredjen föl! Ez rossz tréfa ám! Hallgasson rám, hadd mondok valamit, ez bizonyosan érdekelni fogja. Az nem igaz, amit az előbb meséltem, hogy nem voltam színházban, igen jól ismerem a Viceadmirálist, nagyon szép színdarab és az a tiszt – nos hallja-e?

– Nem, nem hallom, – mormogja félálomban a lány.

– Az a tiszt zöld prémmel, fehér hajtókával, – folytatja Snapsz mérgesen, – az itt szolgál nálunk Rosztovban és Kaminskinek hívják, úgy bizony. De mit fog Kaminski úr szólni, ha megfagyva hozom el önt hozzá?! Önt, akit úgy imád, mint az édesanyját? Meg fog verni s ön nem veheti a lelkére, hogy egy szegény öreg zsidót maga miatt megverjenek.

A lány mindezzel nem törődik, sápadt, boldog arccal alszik, fején az Üdvöske-kalap félrecsúszott és a haja zuzmarás. A zsidó rácsap a kis lóra, amely most egyet nyujtózkodik és a rud alá fekszik. Mit lehet csinálni, békében hagyja a gebét és megint megrázza utitársát.

– Kisasszonyka, – üvölti és egyszerre ő is félni kezd, – hallgasson rám és ne bolondozzon. Aki itt elalszik, nem ébred föl többet! Nyissa ki a szemét és figyeljen. Meséljek a tiszti bálról? vagy a szerenádos kerti ünnepélyről, amelyet a bucsúzó ezredes tiszteletére rendeztek? vagy Kaminskiról, amint a nagy mazurkát járja? De hát miről beszéljek neki? – fordul vissza kétségbeesetten, mintha körötte lévő, láthatatlan emberektől kérne tanácsot. – Miről beszéljek neki!?

A lány nem felel, köpönyege dermedten csüng alá, és az arca egy kicsit kiszépül a sápadtságtól. Ajkán kérdő mosoly lebeg és a keze gyöngéden szorongat egy láthatatlan tárgyat.

– Kisasszonyka! – folytatja szívósan az öreg, – nekem is volt egy lányom, aki olyan szőke volt, mint maga és aki tizenöt éves korában elment a szinészekkel. Soha többet nem láttam, ő is olyan gonosz pályára került, mint ön, épp olyan romlott és erkölcstelen volt és szégyent hozott szegény, öreg apjára, de én, én megbocsájtottam neki.

Az énekesnő most fölnyitja szemét, és figyelmes, álmos mosollyal néz a hóra.

– Én nekem? – szól bóbiskolva. – Nekem is megbocsájt?

– Magának is megbocsájtok!

– És feloldoz bűneim alól?

– Én feloldozlak! – szól Snapsz komolyan, rémülten és elhallgat.

A lány csodálkozva néz körül, azután megcsóválja fejét, mintha nem értené, mi történik vele, majd összehuzza szomoru zöld köpönyegét és így szól:

– Te jó vagy, óh, te jó vagy, és én könnyü lélekkel fogok a földről eltávozni.

De abban a pillanatban éles kürtszó hangzik az éjszakába és pár perc mulva rőt fáklyafény tűnik föl a sötétségben.

– A rostovi posta, – kiált föl Snapsz élénken és tölcsért csinál a két kezéből. – Hollá! Hollá! Iván! Hollá!

– Hollá! hollá! – feleli vissza tisztes távolból egy borizű hang.

Félóra mulva Rostovban vannak és kiszállanak az őrházhoz hasonló kaszinóépület előtt.

– Hol a pokolban marad ez a gazfickó a borral? – kérdezi fönt, a párás ablaku ebédlőben egy öreg lovaskapitány, aki egyenruhába bujtatott borzhoz hasonlít.

Az ajtó kinyilik és a küszöbön, havasan, fürgén jelenik meg a lengyel zsidó.

– Itt vagyok, uraim, – szól vidáman, – és van szerencsém önöknek bemutatni Eliz kisasszonyt, Horodenkóból. Kiváló művésznő és ha úgy tetszik, vacsora után elénekli az uraknak a Viceadmirálist.

A lány az ajtóban áll, összehuzza nyakán a zöld köpenyeget, megigazítja kalapját és ugyanolyan figyelmes, álmos mosollyal néz a tisztekre, mint félórával ezelőtt a végtelen lengyel hómezőkre.