Nikolszkoj.

Lalszki egy drinápolyi korcsmában, a kályha homályos zúgában üldögélt; az ajtó kinyilt és egy magas, hosszúhajú, körszakállas ember lépett be. Az idegen leült, bort kért és mohón hajtotta föl a palack tartalmát.

– Vannak itt cigánylányok? – kérdezte éles, követelő hangon, amelynek hallatára a csöndesen gubbaszkodó Lalszki fölütötte fejét.

– Szolgálatára, – válaszolta a csapláros és tapsolt, mire két fonnyadt, duzzogó lány lépett az ivószobába.

– Énekeljetek, – szólt az idegen és az asztalra pár apró ezüstpénzt dobott, amelyet a cigányok mohón, mint a halak a zsemlyemorzsát, kaptak el.

– Ki ez az ember? – kérdezte Lalszki, mikor a korcsmáros elment mellette.

Czézár, a vendéglős, csempész, orgazda, uzsorás egy személyben, nem szerette az ilyen kérdéseket.

– Nem tudom, – felelte morogva. – Nem érdeklődöm a vendégeim neve iránt. Rólad se tudom, kivagy, pedig nem először fordulsz meg nálam.

– Jól ösmersz, – dübörgött Lalszki, – csak ravasz vagy, önmagadat is megcsalnád. Nem akarod üzleted derék hírnevét azzal megrontani, hogy kóbor forradalmároknak adsz szállást.

– Kérlek ne folytasd, – szakította félbe Czézár és meggyujtva gyertyáját, a pincébe bocsájtkozott alá.

Az idegen ez alatt, mitsem törődve a többi vendéggel, táncolni kezdett. Ügyetlenül, kihevülve járta el a trepákot, közbe-közbe az asztalhoz bokázva, és kihörpintve italát. A két lány énekelt és vihogott. Mikor a tánc vége felé közeledett, az idegen megbotlott a tulajdon lábában és elterült a földön.

Lalszki fölkelt és utána ment a csaplárosnak. A lépcsőn találkozott vele, amint egy hordócskát görgetett fölfelé.

– Nos, mi kell? – kérdezte a korcsmáros nagyot fújva.

– Czézár, – szólt Lalszki elállva útját, – felelj, ha jót akarsz. Ki ez az idegen?

– Eh, nem kém, nem rendőr, – dörmögte az öreg.

– Mondd, nem Nikolszkoj ez az ember?

A csapláros vállat vont, egy ideig gondolkodott, aztán így szólt:

– Lehet. Hagyj békességben, más dolgom van.

Lalszki fölemelte kezét.

– Hogy került ide? Nem tudsz róla semmit?! Beszélj hát, mert másként szólok hozzád!

A csapláros kedvetlenül pislogott.

– Én csak annyit tudok, – mondta végre, – hogy egy barát hozta idáig a klastromból. A korcsma előtt megálltak, a barát homlokon csókolta ezt a te állítólagos Nikolszkojodat és így szólt hozzá: „Most már egészséges vagy, Iván testvér. Menj utadra és ne igyál.“ Nikolszkoj egyet került a piacon, aztán beállított hozzám, bort kért és táncolt. Azóta minden nap ide jár és elissza a gyűrüit.

Lalszki fölhúzta a vállát és visszatért az ivóba. Az idegen még mindig a földön hevert, békén aludt, elgörbült szája körül a részegek barátságos mosolya játszadozott. A forradalmár hozzálépett és visszasimította az alvó előre lógó, hosszu szeghaját. Egyszerre megösmerte Nikolszkoj Iván szép, hófehér homlokát.

Lalszki fizetett és legyalogolt a jegenyék és malmok közt a folyóparti klastromig.

A barátok többet tudtak az idegenről. Harmadéve, egy viharos éjszakán, köszöntött be hozzájuk, lerongyoltan, betegen, véres fejjel. Befogadták, mint sok más, a határon átvergődött orosz menekülőt, aki védelmet keresett vastag falaik közt. Negyed évig az idegen csöndesen, betegen gubbaszkodott kamrájában, azután inni kezdett, oly mohósággal és kétségbeeséssel, amilyenről a barátok azelőtt nem tudtak. Nagy ügyességgel tudott magának állandóan pálinkát teremteni. Éjjel kiszökött a falon keresztül, s mikor rázárták a szobája ajtaját, az ablakon ugrott ki a szemétdombra. A kapust, a vízhordót, a kocsist, a disznópásztort sorra mind megvesztegette, könyörgéssel, pénzzel, hogy szerezzenek neki pálinkát; nem egyszer a borosszekrényt is fölfeszítette. Kialudva mámorát, alázatosan mint a megvert kutya, kért bocsánatot, megesküdvén üdvösségére, hogy meg fog javulni. Végre a rend főnöke vette magához, egy szobában lakott vele, egy percre sem hagyta magára, a lelkére beszélt, mindenféle mérges füvekkel gyógyítgatta, és csakugyan leszoktatta gonosz szenvedélyéről. Egy napon aztán Nikolszkoj vágyat érzett, hogy elhagyja a klastromot; megfeleltek óhajtásának.

Lalszki visszaemlékezett az egykori Nikolszkojra, a hatalmas erejü, délceg juharra, amint a kazáni zendülésnél fölállt egy torlasz tetejére és kigombolva kabátját, célpontul tűzte oda mellét a katonáknak. Ötször lőttek rá, egy golyó sem találta. Mikor a tiszt hatodszor vezényelt tüzet, katonái babonásan rakták lábukhoz fegyverüket és keresztet vetettek. A szenteket nem járja át a golyó, tartja az orosz néphit, ezerszer lőhetsz rá a feszületre vagy a szűz anya arcképére, annyi az, mintha hópelyhet szórnál a sáncra. Aztán maga előtt látta Nikolszkojt, amint beszédet tartott bajtársaihoz, amint ajkáról ideges szavak röpültek szét igazságról, egyenlőségről, látta, amint a forradalmárok megcsókolták a kabátja szegélyét, piros szalagos kalapját, amint a tömeg eszelősen, fölizgatva tódult nyomában és látta a százezer asztalt ország szerint tova, ahol egy teríték, egy szék mindig készen állott részére. Az új orosz forradalom egy volt a Nikolszkoj nevével. Ő nevelte nagyra, ő adott neki lelket és ez az ember most ott fekszik a külvárosi csapszék padozatán, részegen, piszkosan, barommá alázkodva. Hazájában alakja mint szent fogalom él, mint középkori mese az új Krisztusról, az erő, a hit, a tisztaság fogalma; ő maga rongy, rosszabb az utolsó öszvérhajcsárnál.

– Nos, mit kívánsz még? – térítette magához a barát reszelős hangja Lalszkit.

A forradalmár fölkapta fejét.

– Mit szólt, hová megy tőletek? – kérdezte mogorván.

– Vissza akar térni Oroszországba.

– Oroszországba?!

– Igen. Nem fél az elfogatástól, azt hiszi, hogy a nép melléje áll és a nép erősebb a császárnál. Ez az ő hite. Lehet; nehéz az Isten utait kifürkészni.

A forradalmár megcsókolta a barátot és visszatért a városba. Egy ideig kábultan barangolt a patak partján, majd megivott egy kávét, és a felső malomhoz ment. Befordult az ócska épületbe és bekopogtatott az emeleti szobába.

– Lotti – egy kicsiny, sovány, rigófejű orosz lány, félbenmaradt és kimenekült diák – a sarokban egy ócska kép előtt imádkozott. A mécses lángja lassan lobbant és a virágokkal körültüzdelt fakeretben csontos, nagyhomloku férfifejet világított meg: Nikolszkoj volt, a huszonötéves Nikolszkoj, délcegen, vakmerő tekintettel, csupasz arccal, amelyen lányos derü rezgett végig, mintha a nagy mazurka zenéjét hallgatta volna.

– Nos, mi ujság? – kérdezte Lotti fölkelve a padlóról.

Lalszki leült a bőröndre.

– Nikolszkoj Iván megkerült, – szólt foghegyről.

A leány csillogó, hitetlen szemmel nézett a férfira.

– Nikolszkoj!? – csuklott meg vékony, ideges hangja. – Lehetséges? Te láttad?!

– Igen, láttam. De ez nem a régi Nikolszkoj, ahogy valamennyiünk emlékezetében él, ez egy más, egy szerencsétlen, összetört ember. Megöregedett, szakállat eresztett és iszákos lett.

Lotti lihegve támaszkodott az asztalra.

– Tehát nem halt meg börtönben? Oh, van Isten! Nem fogták el Szent-Péterváron az utolsó rohamnál?

– Nem. Ezt csak a rendőrség találta ki, utólag, mikor biztos volt benne, hogy Nikolszkoj is a vízben pusztult el, ahová azon az estén háromszáz forradalmárt szorítottak bele. Ilyesmi máskor is megesett, a rendőrség büszke a hírnevére és ügyességére, s ha csorbát szenvedne, kiköszörüli, okkal, móddal, hamisitással. Annak az embernek, akit Nikolszkojnak adtak ki, és temettek el, semmi köze se volt a mi egykori hősünkhöz. Iván átszökött a határon.

– És miért nem adott hírt eddig magáról?

– Azt hiszem, hogy az elméje elborult, – felelte Lalszki. – Éveken át égett lázban és a pétervári rettenetes vereség betetőzte sorsát. A barát mondta, hogy nagy fejsebbel érkezett hozzájuk, ez is hozzájárulhatott nyomorúságához. De az sincs kizárva, – tette hozzá tétován gyujtva pipára, – hogy csak gyáva és ekkor jaj neki!

A lány a kép felé fordult.

– Az nem lehet, – szólt rajongva, azután lekuporodott a földre és keskeny ajkát mint a harapni készülő kutya, fölhúzva, folytatta. – De, ha úgy lenne, átok rája.

Elhallgattak. Lotti teát főzött, meggyújtotta a lámpát, és Lalszki mellé ült. A férfi csendesen ivott meg két csészével, majd egyszerre fölugrott.

– Mit tegyünk? – mondta szokott színpadias, és mégis mélyről fakadó izgatottságával. – Nikolszkoj vissza akar menni Oroszországba. Ennek nem szabad megtörténnie! Ez végzetes volna az ügyre, amely még föltámadhat. Ma Nikolszkoj személye, emléke szent fogalom, bűvös szó, amely minden jó orosz szíve mélyén él. Az a férfi, akinek bátorsága van hozzá, hogy Nikolszkoj nevét írja a zászlójára, akármikor ezer és ezer és tízezer embert vihet harcba. Élete, bátorsága, esze, emléke népünk hőskölteménye. És most, egy napon odaát meg fog jelenni egy szegény iszákos roncs, egy beteg elméjü koldus, és azt fogja mondani: „Én vagyok Nikolszkoj, én vagyok az orosz forradalom apja! Jertek utánam!“

– A rendőrség menten elfogatja és kivégezteti, – szólt Lotti fáradtan.

– Óh nem, – nevetett Lalszki, – a rendőrség okosabb, a rendőrség egy üveg pálinkát tesz eléje, két cigány énekesnőt melléje, és gyönyörködni fog benne, hogy járja el a szent hős a trepákot és hogy alszik el utána a földön. Ime, az orosz forradalom a világ előtt! Egy üveg pálinkáért eladja az üdvösségét, a jövőjét, multját, mindenét.

Lotti ránézett a férfira, aztán lerakosgatta az edényeket.

– Hol láttad Nikolszkojt? – kérdezte végre.

– Czézár csapszékében.

A leány Lalszki vállára tette kezét.

– Tegyek-e valamit? – szólt hirtelen és félénken, gyermekesen mosolygott.

A férfi fölhúzta szemöldökét.

– Mit tehetnél? – kérdezte rosszkedvüen. – Semmit se tehetünk. Útszéli ebek vagyunk. Minden ellenünk van. Ebbe bele kell nyugodnunk. A nagy ügynek vége van, végesvége.

*

Nikolszkoj a patak partján állott és ócska kabátjába burkolva, derülten nézegette, hogy próbálnak a gyerekek a vízen átugrani. Az esőtől megdagadt ér meglehetősen széles volt, a legtöbb fiú vagy a vízbe ugrott, vagy az utolsó pillanatban megállott és nevetve bámult maga elé.

– Megálljatok! hadd próbálom én meg, – kiáltotta a forradalom apja vidáman.

– Nikolszkoj, – szólt egy vékony hang a háta mögött.

A férfi visszafordult.

– Mit akarsz? – kérdezte kíváncsian. – És ki vagy?

– Lottinak hívnak. Az apám Ivanov, takácsmester, versíró, egykor hű harcosod. Talán emlékezel rája?

– Nem emlékszem, – felelte Nikolszkoj udvarias mosollyal. Gyermeteg szeme, piros bőre keresztülvilágított a vastag szakállon, amely mint egy farsangi manó álszakálla lógott ábrázatán.

– Van kedved velem egyet járkálni? – szólt a leány.

– Szívesen, mademoiselle. Jó lesz itt a patak körül?

Megemelte híres pirospántlikás kalapját és udvariasan nyújtotta karját Lottinak.

– Nos, mivel szolgálhatok? – kérdezte régi, mély hangján, amely téli erdőkön bolyongó kürtszónak tetszett. – Mit szeretnél tudni?

– Visszatérsz-e Oroszországba? – mosolygott a leány félszegen.

– Igenis! – kiáltotta Nikolszkoj olyan hangon, ahogy a katonák a „jelent“ mondják. – Visszamegyek.

– És mi a terved?

– Ej, mi? – kacagott a forradalom apja. – Az, ami azelőtt. Mi lehetne egyéb? De mit érdekel ez egy ilyen kis leányt?

– Én is orosz vagyok.

– Diák? Névamenti?

– Igen.

– Ohó! – tapsolt Iván. – Akkor talán el tudod énekelni a trepákot? Nem?

Lotti nevetett. Nikolszkoj kihúzta magát, állásba helyezkedett és csípőjére tette kemény öklét.

– Énekeld el a trepákot, – szólt könyörögve és tágra nyitotta száját, amelyből fehéren villant ki egészséges fogsora.

– Nem tudok énekelni.

– Kár. Mit tud egy fiatal leány, ha énekhez sem ért? Hanem mondok valamit, – tette hozzá fontoskodva, mintha rendkívüli dolog jutott volna az eszébe, – bemegyünk a korcsmába, ott cigányok vannak, akik pár garasért szívesen dalolnak. Jó lesz, mademoiselle?

Dobbantott egyet a lábával és megfordult a tengelye körül. Egyszerre frissnek, fiatalnak tetszett, és Lottinak hirtelen úgy rémlett, hogy erejét túlhaladó föladatra vállalkozott.

– Nem megyek korcsmába, – szólt tétovázva.

– Nem? – nevetett Nikolszkoj. – Nos, jó. Akkor hát sétáljunk tovább.

Öreg hársfa alá érkeztek. A fa tetején szarka ült és rekedten csörgött. Nikolszkoj lehajolt a földre, fölvett egy éles kavicsot, megcsókolta, aztán célba vette vele a madarat. A szarka ügyetlen mozdulattal esett a gyöpre.

– A tolla a tiéd, – szólt a férfi megfontoltan. – A madár az enyém, Czézár két pohár pálinkát ad érte.

– Nikolszkoj, – mondta a leány félénken, – ne igyál, el fogsz pusztulni.

Iván csodálkozva fonta össze mellén karjait.

– Miért ne, te kis tücsök? Miért?

– Mert nagy neved van, mert hazád szabadsága te vagy, mert…

Elhallgatott és kipirulva nézett maga elé.

– Ezt te nem érted, – válaszolta a forradalmár dölyfösen. – Mit avatkozol a dolgaimba? Eredj haza, gyermeknek kályhánál a helye.

Lotti fölbigyesztette ajkát, megbiccentette fejét és elment. Nikolszkoj egy ideig nyugodtan állt, aztán utána kiáltott:

– Itt hagytad a tolladat. A toll a tiéd, a madár az enyém.

Nekilendítette még mindig izmos testét és két ugrással beérte a leányt.

– Itt a tollad, – szólt és mélyen megemelte rongyos kalapját. – Tedd el, Nikolszkoj adta!

Lotti hazament, bezárkózott szobájába és az ablakhoz ült. Ott gubbasztott estig, akkor átment Lalszkihoz, aki szokása szerint a kamrája padlóján feküdt és olvasgatott.

– Nos? – kérdezte a férfi, anélkül, hogy fölkelt volna.

– Ez rettenetes, – felelte megszeppenve Lotti. – Igy elpusztulni, és mily fiatal és szép!

– Ez minden? – bólintott gúnyosan Lalszki. – Nem sok. Nos, mindenbe bele kell nyugodnunk. Az ügynek vége van.

Tovább olvasott. A leány vörösen állt a sarokban, aztán fölsóhajtott és kiment a szobából.

Lotti másnap a piacon találkozott Nikolszkojjal. A forradalom apja a kofákkal veszekedett, akik egy kosár tojást követeltek rajta, amelybe állítólag, részeg állapotban, beleesett. Nikolszkoj nevetett, a vén asszonyok a seprőikkel fenyegették, de azért nem nyúltak hozzá.

– Jőjj innét, – szólt a leány a férfihoz. – Ez nem illik hozzád.

Nikolszkoj katonásan tisztelgett a kofáknak és Lottihoz lépett.

– Elmegyek, – szólt könnyen, a régi lengyel gavallérok bájosságával, – de csak úgy, ha fizetsz egy pohár pálinkát.

– Nikolszkoj!

– Nos, igen vagy nem?

– Jőjj hát!

Megindultak a korcsma irányában. Még puskalövésnyire voltak tőle, mikor a forradalom apja már Czézár felé kiáltott, hogy gondoskodjon italról és két cigánylányról. Mikor a szobába léptek, egy potrohos üveg, két pohár állt az asztalon, és a két énekes leány rosszkedvűen támaszkodott a kályhának. Leültek; Iván töltött és kiitta poharát, majd újra megtöltötte és újra fölhajtotta.

– Nikolszkoj, – kezdte el Lotti ügyetlenül, – mi lesz így belőled? Miért iszol, te szerencsétlen!?

A forradalom apja kacagott és levette kalapját. Homlokán a rosszúl hegedt, széles seb, mint egy óriási, túlérett málna terpeszkedett szét.

– Lám, – szólt derülten, – fejemből kihasítottak egy darabot. Ott űr van, és ezt az űrt ki kell valamivel töltenem.

Ivott, fölkelt, táncolt, aztán hirtelen elszomorodott és visszatért a kecskelábú asztalhoz.

– Mit beszélnek rólam Oroszországban? – kérdezte kíváncsian.

– Nikolszkoj, – felelte Lotti és a szíve a torkára szaladt, – te a mi szentünk vagy, nincs jó anya, aki imába ne fonja nevedet és nincs apa, aki Nikolszkoj példájára ne oktassa fiát.

Iván helyeslőleg bólintott.

– Ezt el is vártam honfitársaimtól. Akkor tehát nagy örömük lesz, ha hazatérek?

– Nem, Nikolszkoj. Ha te ma így, elrongyolva, iszákosan, magadról megfeledkezve térsz vissza hazádba, megölted ügyünket. A parasztok azt hiszik, hogy a szent-pétervári ütközetből a mennyországba szálltál, hogy követted régi szenteink példáját, akik tüzes szekeren hagyták el a földet. Nincs ember a becsületes oroszok közt, aki azt ne vallaná, hogy te vagy a legnagyobb, a legtisztább, a legbecsületesebb vértanu, aki életével pecsételte meg tanításait, csak úgy, mint Krisztus Urunk. Nikolszkoj! ezt a hitet nem szabad széjjeltépni!

A férfi lehorgasztotta fejét.

– Tehát mit tegyek? – szólt fanyarul.

Lotti körülnézett a szobában, aztán a férfi füléhez hajlott.

– Öld meg magadat, Iván, – mondta nyugodtan. – Sorsod betelt, életed elérte legmagasabb pontját. Nincs többé keresni valód a földön.

Nikolszkoj fölkelt.

– Meghalni? – szólt vidáman. – Meghalni, amikor zene, tánc van a világon? Nézzétek a diákot! Mit nem kíván! Hát te meg tudnál halni, ha kell?

– Én meg, – felelte Lotti dacosan.

Nikolszkoj fölkapta az üveget, egy hajtásra kiitta, aztán táncolni kezdett a szobában. A két cigányleány vontatottan énekelt, mintha ablakot mosogatna. A forradalom apja nem törődött többé környezetével, szeliden, mint a husvéti bárányka ugrált jobbra, balra, és egyszerre végigvágódott a padlón. A másik pillanatban már nyugodtan aludt, a legyek rászállták vastag bajuszára.

*

– Nos? – kérdezte este Lalszki. – Mire mentél vele?

A leány nem felelt, a sarokban gubbasztott és behúzta nyakát.

– Ezt ugyan előre megmondhattam volna, – nevetett a forradalmár. – Gyönge vagy, még gyerek is, a mi ügyünk pedig az erőseké és vakmerőké.

Lotti mérgesen kezdett sírni. Az arca megöregedett és a szeméből gyermekes könnyek peregtek alá.

– Te diák, – szólt Lalszki, – mondok valamit, ha nem haragszol meg. Te talán szerelmes vagy Nikolszkojba. Nos? mi?

Lotti gyűlölködve nézett bajtársára.

– Hagyj békével! – felelte és finom arcocskája a haragos kutyáéhoz hasonlított.

– Jó, jó, – mosolygott a forradalmár. – Megválik.

Lefeküdt a padlóra és olvasgatni kezdett egy vaskos könyvben, amely az állati delejesség csodáiról szólt.

Pár napra rá Lotti, távol a várostól, a patak mentén (ahol a friss víz posvánnyá szélesedik és a vékony fák erdőcskévé tömörülnek) ismét összetalálkozott Nikolszkojjal. A forradalom apja a földön ült és lyukas köpönyegét foldozgatta.

A leány hozzálépett.

– Iván – szólt éles magas hangon, amilyenen soha életében nem beszélt s amely mintha nem is az övé lett volna, – gondolkoztál-e afölött, amit a minap mondtam neked?

Nikolszkoj szerényen mosolygott.

– Miről is beszéltél? – kérdezte és piros szemét barátságosan függesztette a diákra.

– A halálról, arról, hogy el kell pusztulnod.

Iván megrázta fejét.

– Nem, nem, erről nem gondolkoztam – szólt udvarias hangon, mintha figyelmességeket mondana. – Hanem arról igen, hogy holnap összeszedem sátorfámat és visszamegyek népem közé. Czézár már úgy sem hitelez tovább a forradalom apjának! A kisoroszoknak azonban más lesz a véleményük, jó fiúk, nem tagadnak meg egy pohár italt az öreg vértanútól.

A leány keresztet vetett, hirtelen benyúlt az övébe és elővette forgópisztolyát. Ugyanekkor azonban olyan gyöngeség lepte el, hogy le kellett kuporodnia a földre. A következő pillanatban, szemét lehunyva, fogait összeszorítva, elsütötte a pisztolyt.

Az első lövés a bükkfa tetejét surolta és egy kis ágat ütött le róla, a második a földbe fúródott, de a harmadik, amely villámsebesen követte társait, célt talált: Nikolszkoj meglepetve kiáltott föl és mintha széket rántottak volna ki alóla, oldalt esett. Száját kitátotta, mint a sült hal, szeme félig lecsukódott.

– Meg fogok halni, – mondta egy kis idő múlva nehézkesen. – Mért tetted ezt, mademoiselle?

Lotti négykézláb csúszott hozzá és sovány kezébe vette Iván verejtékes fejét.

– Ennek így kellett történnie, – mondta kétségbeesve. – Gondolj ügyünkre a másvilágon! Ennek így kellett lennie, Iván! Bocsáss meg és az Uristen fogadjon jó lélekkel!

– Meghalni rossz, – dörmögte Nikolszkoj, aztán szigorúan nézett az előtte fekvő kavicsra, és lelke a magasságba repült.

Éjfélkor Lalszki és Lotti a cserjék közti sűrűben elásták a holttestét, és reggelre eltüntek Drinápolyból.

*

Tíz év múlva, hűvös tavaszi éjszakán, tizenkét és egy óra közt valaki meghúzta a kazáni székesegyház vészharangját.

A titkos jeladásra öt perc alatt forradalmárok ezrei lepték el az utcákat és vígan indultak rohamra az erőd ellen. A tömeg a Nikolszkoj-indulót énekelte, amelynek darabos szövege keservesen panaszkodik róla, hogy a szent Iván nem tud nyugodni a másvilágon, mert kiomlott vére megboszulatlan. Zászlóerdő lengett a szélben; a lobogókra azt a jelenetet festették rá, mikor a szentpétervári rendőrség, az emlékezetes éjszakán sortüzet lő a népre, az emberek feje fölött füst kavarog, s a füstoszlopban, mellén összekulcsolt kézzel, délcegen, daliásan Nikolszkoj száll föl az Úr trónusához.

– Halál Iván gyilkosaira! – rikácsolta egy falábú aggastyán és idegesen ugrált az emberek előtt.

– Föl, Nikolszkoj szent nevében, föl! – kiáltotta egy ácsmester és rögtön ezer és ezer ember tolongott körülötte, eszelős tekintettel, tágra nyílt, mohó szájjal rohanva a sötétségbe.

Most egy korán elvénült leány tolakodott előre. Hosszú zászlórúdon ócska kalapot vitt: Nikolszkoj híres fövegét, a piros pántlikával. Mindenki megállt, mélyen meghajlott, keresztet vetett, homlokával a járdát érintette, aztán a nép, mint a szökő ár, borította el az erőd falait. A fölriasztott őrség riadót vert, és sortűzzel fogadta a zendülőket, de váratlanul egy őrmester fölállt egy ágyútalpra.

– Testvéreim! – kiáltotta harsányan. – Testvéreim! Nikolszkoj szent nevében: lábhoz!

A katonák letették a fegyvert. Egy óra múlva a falakon véges-végig a Nikolszkoj zászlói lobogtak, nemsokára rá Tedeumra kondultak meg a fekete székesegyház harangjai. A Mokronovszky-utca jelzőtábláit leszedték, ez az út ezentúl a Nikolszkoj nevét viselte; a szentháromság szobrára pedig negyedik szentségnek ráerősítették Iván kalapját. Este minden ablakban lámpa égett, a nép ünnepi körmenetben vonult végig az utcákon, s egy részeges vargát, aki e szent ünnepen nem röstelt korcsmába menni s ott a trepákot eljárni, a tömeg irgalom nélkül tépett ezer darabra.

– Nagy nap volt, – szólt Lalszki hajnalban, mikor porosan, piszkosan állított be Lotti padlásszobájába. – Nagy és szent nap és az oroszlánrész a tiéd!

A leány a tűzhelynél állott és keservesen sírt, könnyei szaporán hullottak egy kopott szarkatollra. A falról – az arany fakeretből – Nikolszkoj arcképe komolyan, határozottan nézett le rá, de a forradalom apja néha mintha hunyorgatott volna a jobb szemével.