Cheveaulégers.

– Ki volt az utolsó cheveauléger? hogyan tűnt el a világról? – ez a kérdés vetődött elém egy este, hogy egy régi könyvben múlt századbeli, furcsa, szomorú és vidám katonatörténeteket olvasgattam.

Hogy van, hogy erre senki se gondolt? Egy napon a cheveauléger leszállt kis lováról, levetette zöld kabátját és azzal egy szín tűnt el a világról, anélkül, hogy valaki törődött volna vele. El se búcsúztunk és nem jutott eszünkbe, milyen furcsa lenne, ha egy nap a mezőről a vidám sólyom vagy az erdőből a karcsú nyírfa odébb állana?

De így volt-e csakugyan? Leteszem a könyvet és a kemény, vörös őszi alkonyatba nézek, végig a jegenyefasoron, túl a szélmalmon, amely mint egy lusta vándorlegény gubbaszt a kavicsos domboldalon. Itt már homály terjeszkedik, és túl a halmon két lovas üget a fagyos barázdákon. Elől a tiszt, a sok lovaglástól kissé meggörbülve, előre csúszott térddel, háta mögött, akár egy parlamentér, az őrmester, csillogó trombitával, nagy sarkantyúkkal.

Ahol a két út – túl a dombon – találkozik, fehér falucska húzódik meg az alkonyatban. A tiszt leszáll és bezörget az első oszlopos házba.

– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól belépve a régi módi, nehéz szagú szalónba, ahol éppen meggyújtják a függő-lámpát.

A zongora mellől hervadt, vénkisasszony kel föl és megszeppenve néz a katonára; ez a zavart mosoly kissé megszépíti hosszúra nyúlt arcát, cikornyás hajdíszét, szeplős arcát.

– Az utolsó cheveauléger, – mondja ügyetlenül, – mivel szolgálhatok? Laura, égetett bort a tiszt úrnak, – szól ki elgondolkodva a komornának.

A tiszt körülnéz a szobában, sok ilyen szobát járt meg életében. Az ablaknál álló dobogón himzőkarika, a zongorán rég elfelejtett dalok hangjegyei, az egyik kerevetnek mozog a lába és a szerecsenfejes asztalkán tengeri kagylók fekszenek, szépen, rendben, mint a katonák. A falióra mintha lassabban ketyegne, mint másutt, és az öreg hölgy nyakán, fekete bársonyszalagon, fekete medaillon csüng.

– Nos, asszonyom, – mondja a katona a lámpa vékony fénykörébe lépve.

– Még leány vagyok, – veti ellent édeskésen a ház úrnője.

– Nos, bocsánat, kisasszony, – javítja ki magát a tiszt, – küldetésben vagyok és örülnék, ha eredménnyel járna. Mint mondom, én vagyok az utolsó cheveauléger, holnap én is leszállok a lóról, és többé nem lesznek cheveaulégerek.

A kisasszony lassan összeszedi magát és régies mozdulattal, amely talán az adóbérlőkkel együtt pusztult ki a földről, mutat a kék pamlagra.

– Tessék helyet foglalni, – mondja végre, – rendelkezésére állok a kapitány úrnak. Mivel szolgálhatok?

A tiszt nem ül le, hivatalosan teszi nadrágja zsinórjára a kezét és újra – nehézkesen, tágranyilt szemmel – elmondja beszédét, amelyet hosszú lovaglása alatt már százszor elmondott és talán, ha az éj hosszú, még százszor fog újra elmondani.

– Megbízásom az, hogy amint a csatatéren becsülettel, tisztán haltunk meg, elmulásunk a polgári életben is megfeleljen a jó izlés és az úri formák szabályainak. Föladatom tehát, kisasszony, hogy társaim nevében bocsánatot kérjek és nyerjek az esetleges szomorúságért, a könnyekért, egyéb kellemetlenségekért, amelyeket, míg éltünk, okoztunk. A cheveaulégerek jó keresztények módjára akarnak a földről eltűnni, – fejezi be megkönnyebbülten szavait.

A sovány kisasszony elgondolkodik, azután egyszerre könnyezni kezd, kissé ügyetlenül és színpadiasan, mert a vénkisasszonyok még legigazabb fájdalmukban is nem egyszer mesterkéltek szoktak lenni. Felelni akar, de nem tud és ijedten néz a tisztre, aki gyertyaegyenesen áll a lámpa gyönge világosságában.

– De hát Istenem, – szólal meg végre a hölgy, megigazítva hajdíszét, – ösmerte ön Artúrt?

– Nem, én nem ösmertem Artúrt.

– Akkor hogyan tudta, hogy hozzám kell bekopogtatnia?

– Én minden házba bekopogtatok, – feleli a kapitány határozottan.

Elhallgatnak, a macska gyanakvó tekintettel néz a tisztre, aki még mindig feszesen áll. Laura megjelenik az ezüsttálcával, amelyen égetett bor és vékony kalácsszeletek vannak. Most leülnek a citromszínű asztalhoz és a vénkisasszony szertartásosan, mint ha az egy régi emléktárgy volna, veszi föl újra a szót.

– Nos, tudja meg, – mondja finomkodó nehezteléssel, – Artúr engemet ok nélkül és hűtlenül elhagyott. A menyasszonya voltam és hét esztendeig vártam rá, megöregedtem, megcsúfultam és többet senkinek se kellettem. Nézzen rám, talán ostobának, talán nevetségesnek tart, de azért mindez nagyon szomorú.

A tiszt bólint, de nem felel.

– És most megbocsássak? – folytatja a kisasszony, – én, akit kijátszottak, akinek elvitték az ifjúságomat, a hitemet? s akinek helyette egy szomorú zongorát és a téli esték töprengéseit hagyták itt? Én bocsássak meg?

– Igen, – szólal meg a cheveauléger, – önnek meg kell bocsájtania. Artúr bizonyosan elesett a csatatéren és a halottakkal nem lehet pörbe szállani. Hiszen az ön nyakában ma is még Artúr képe csüng, nemde?

A fonnyadt úrnő elpirul és a bársonyszalaghoz akar nyúlni, de mozdulata fele úton elernyed.

– Igen, – mondja a hervadt és szenvedő nők közlékenységével, – igen, ez az ő arcképe. De ő nem halt meg, jól tudom, hogy más állomásokon ugyanazokat a bókokat mondta el, mint nekem és ugyanúgy megcsalta a következő menyasszonyát, mint engemet.

Ujabb csönd, a tiszt kihörpinti a csiszolt pohár fakó tartalmát, aztán a faliórára néz.

– Tehát elmenjek úgy, hogy ön nem bocsájt meg? – szólal meg és hangja most oly mélyen és barátságosan csöng, mint az Artúré. – Ön az egyetlen akar lenni, aki nem oldoz föl minket bűneink alól? Nem, ezt ön nem teszi, – fejezi be szavait és megcsókolja a szeplős kezet.

– Istenem, de hát mit tegyek? – kérdezi a hölgy zavarodottan, mert eszébe jut, hogy a vőlegénye is mindig ott, a bal csuklója fölött, a bársonykabátka csipkeszegélye mellett csókolta meg a kezét, amely egykor hófehér és vékony volt, mint a holdvilágban ingadozó tulipán. A csipke, a bársony, a bajusz megérintik bőrét és megborzongatják; azután fázni kezd. – Mit tegyek? – ismétli megfontoltan.

– Tehát megbocsájt, – előzi meg elhatározását a tiszt és fölkel a mély karosszékből. – Ez nemes dolog, kisasszony és engedje meg, hogy valamennyiünk háláját tolmácsoljam.

A ház úrnője fölhúzza vékony vállát.

– Ön, kegyetlen, – mondja óvatos sóhajjal, – óh, ha tudná, hogy mit szenvedtem. Nos, hát… én megbocsájtok, – szól hirtelen és újra leül a karosszékbe és összekuporodik a sarkában. Arca most még öregebb, mint azelőtt, mégis kellemesebb, finomabb, mint egy eltünni készülő emlék, amely talán utoljára kerül utunkba.

A tiszt gondolkodik, aztán megsimogatja a kisasszony homlokát, megcsókolja furcsa hajdíszét, amely – most jut eszébe – egy művésziesen sütött névnapi tortára hasonlít, majd ügyes mozdulattal tünik el az ajtóban. Egy perc mulva már nyeregben ül és lassan üget tovább az éjszakába, át a patakon, a határárkon, a valóságból a mesébe, ahol alakja egyre vékonyabb és vékonyabb lesz, míg végre csak a kardja villogása marad meg belőle.

A vénkisasszony egyideig némán gubbaszt, aztán csönget a komornájának és kimegy vele a ház elé, amelynek padkáján téli levelek hevernek. Hideg csönd van, sehol senki, csak a távolból hallatszanak a lópaták, amint finoman dobolva verik a fagyott avart.

– Talán kísértet volt, – szólal meg végre a hölgy és keresztet vet.

– Nem, nem, – rázza meg fejét Laura és a peckes őrmesterre gondol, – kísértetek nincsenek, nagyságos kisasszony.

A két fonnyadt nő szeme elé tartja a kezét és belenéz az éjszakába. Néznek, néznek, de nem látnak semmit, csak egy vékony fehér csíkot, amely talán egy bedőlt tanya fala, talán egy katona kardja, azután fázni kezdenek és a szobába húzódnak.

A tiszt meg az őrmester pedig ezalatt már a következő faluban járnak, megállanak egy barátságos udvarháznál, leszállanak apró lovaikról és bezörgetnek az ablakon.

– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól a kapitány, belépve a szobába és feszesen áll a lámpafény alá, – és önnek meg kell nekünk bocsájtania, szépséges asszonyom.