Ödön.

Ödön nem volt ember, hanem kutya, vasuti kutya, amilyet minden vidéki állomáson láthatsz s amely úgy hozzátartozik a pirostéglás, vadszőlős, jelzőharangos épülethez, akár az állomásfőnök szekfűs, üveggömbös kertecskéje, vagy az őr nyiltan álló, fehér sütőkemencéje. Honnét kerülnek ezek a förtelmes képű kuvaszok az állomásokra, miért szeretik éppen ezt a veszedelmes helyet, ahol a gyorsvonat vagy egy váratlan mozdony könnyen keresztül szaladhat rajtuk, senkise tudja. Egy napon a kuvasz sárosan, piszkosan beállít, üdvözli a vonatot, derülten szaladgál az érkezők közt, megszagolja a mozdony seprüit, és azzal máris beléakaszkodott a kis vidéki állomás életébe. Nincs gazdája, sőt gyanakodva nézi az őröket, a keztyűs állomásfőnököt, még éjjeli pihenőhelyet se keres magának, mert ha az utolsó vonat elment, ő is eltünik és csak hajnalban, a fáradt személyvonat előtt tér megint vissza. A mozdonyvezetők a legtöbbet névről ismerik, ha fürge paripájukkal átszaladnak az állomáson, néha csontot is dobnak nekik, akik társaik a bolyongásban, avagy megfenyegetik őket fekete öklükkel. A kuvaszok pedig a farkukat csóválják és csillogó szemmel néznek az izmos, haragos gépre, a postakocsi arany kürtjére, a hálókocsi kövér kalauzára.

Egyszer, vidéken lakván, kutyára volt szükségem és megkérdeztem az állomásfőnököt, nem tud-e eladó ebet? Rögtön fölajánlotta Ödönt, amelyet gyűlölt, mert mindig a lába közé szaladt és egér-szürke pofájával, mocskos farkas-bundájával, görbe lábával eléktelenítette az állomás térképszerű, pontos rajzát. Tehát láncot akasztottam Ödön nyakába és hazavittem. Négy napig megkötve tartottuk, hogy megszokja a házat; közömbösen feküdt s csak akkor hegyezte a fülét, ha a távolban mozdonyokat hallott sipolni. Ötödik nap kivittem a gyorshoz és mert lenyalta a mozdony fekete kerekeit, jól elvertem. A kutya észbe kapott, valószínűleg úgy gondolkodott, hogy aki így meri elrakni, az csak az ő sorstól rendelt ura és följebbvalója lehet s azóta tisztelettel nézett reám. Tisztelettel, de nem hűséggel, mert ezt a szót nem ismerte; ha szerét ejthette, elszökött, megnézte a keleti expressznél rendben van-e minden, a tehervonat nem késik-e, és megelégedett arccal tért haza éjfélkor.

Akkor még azt hittem, hogy nemcsak az embereket, de az állatokat is lehet nevelni. Hittem, hogy a becsületet, az akaratot és a jóravalóságot úgy meg lehet tanúlni, mint az egyszeregyet. És, ha az emberektől elvártam, hogy jellemük legyen, mért ne követelhettem volna meg egy kóbor kuvasztól? Elkezdtem tehát Ödön oktatását s mindenekelőtt azt kívántam tőle, hogy hű legyen. A kuvasz a szobám küszöbén aludt s ha éjjel valami neszre ugatni kezdett, fölkeltem és éberségéért megjutalmaztam egy darab sajttal. Ugyanígy jártam el, ha a sétánál szépen, ahogy illik, a baloldalamon ballagott, vagy, ha a szájában vitte az estilapot. Ödön azonban mindezt ritkán cselekedte meg, mert semmi öröme se telt az élet rendes oldalaiban. Séta közben, amint csak lehetett, odébb állt és lefutott az állomáshoz, ahol vígan üdvözölte a végtelen tehervonatokat és a kormos fékezőket, akik piros zászlóikkal ingerkedtek vele. Utána mentem, jól elraktam és hazavittem. Nem csodálkozott az ütlegeken, de legközelebb megint csak visszatért régi szerelméhez.

Miután azok közé az emberek közé tartozom, akik kitűzött céljaiktól nehezen térnek el, türelemmel folytattam Ödön oktatását. Bíztam benne, hogy idővel megjön az esze, mert esze volt, az az elmondottakból is látszik. Mindig magam etettem, magam fésültem és ha kuvasztársai, akik érthetetlen okból mélységesen gyűlölték, vad csaholással megtámadták, a sétabotommal mentem segítségére. Közben megtanítottam mindenre, amit jól nevelt kutyának illik tudnia: szolgálni, az ajtót kinyitni és körbe táncolni. Savanyú pofával bár, de kötélnek állott, sőt a szomszédaim tudós ebnek is hítták. De, ha délután elszundítottam, kiugrott az ablakon, leverte a muskátlis cserepeket és farkát behúzva loholt a táviró-oszlopok felé.

Már egy esztendeje volt nálam és még mindig nem tört meg eléggé. A tulajdon szentségéről, az odaadásról és az engedelmességről való fogalmai nem változtak, gyűlölte a rendet és ha a cseléd a ház előtt söpört, mindig mérgesen támadt rá a cirokseprőre. Éppen ilyen dühös volt, ha a püspök tükörfényes, skatulyából kiszedett gépkocsija gurult végig a fősoron. Ellenben ahol valami szabálytalan vagy gyanús dolgot látott, azonnal beleegyezését jelentette ki. Például nagyon szerette a részeg embereket, prüszkölve ugrált körülöttük és visszavezette őket a korcsmához. Ha a csendőrök csirketolvajokat kísértek a fogdába, méltóságos arccal csatlakozott hozzájuk és élénken tiltakozott, mikor a vízhordó legényt érte küldtem. A vándorszínészeknek is nagy barátja volt és a színlaposztót oly örömmel üdvözölte, mintha régi barátja lenne. Egyszer tűz ütött ki a patak melletti soron, észeveszetten rohant oda és tisztelete jeléül szolgálni kezdett egy sziporkázó kazal előtt.

Igy ment ez jó darab ideig, míg egy nap csúnya állapotban került haza. Megvárta volt az utolsó vonatot és hóförgetegben indult lakásom felé. Kuvasztársai, akik már régen lestek valami kedvező alkalomra, hogy móresre tanítsák, az egyik sarkon orvul rájatörtek és szörnyen elbántak vele. Ödön testén tíz seb is volt és a hátsó lába kificamodott. Alázatosan jelent meg a küszöbön és türelmesen várta a szokásos ütlegeket. De ezúttal nem így történt, a történetben pillanatra érzékeny fordulat állott be, megsajnáltam, megmostam, bekentem a sebeit és aztán betakartam egy ócska fürdőkabáttal. Ez szöget ütött a fejébe és azóta valamelyest megváltozott, legalább egy időre. Úgy látszott, meggyőződött róla, hogy a hűségnek mégis csak van egy kis értéke és talán azon törte a fejét, hogyan fizethetné vissza szívességemet.

Erre nemsokára alkalom is kinálkozott. Egyszer, késő este kocsin tértünk vissza egy szemléről, a kocsis természetesen részeg volt, az árokba hajtott és az alkalmatosság egy percre oldalt billent. A legény leesett a bakról és az öreg gebék elragadták a csézát. Ügyetlenül ültem a bárkában, de Ödön fölfogta a helyzetet, a lovak elé ugrott és mint a puli a tilosba tévedő tehenet, próbálta megállítani a lovakat: előttük ugrált, mérgesen csaholt rájuk, míglen a rudas jól oldalba nem rúgta és a szekér átment rajta. Jó időbe tellett, míg meg tudtam kaparítani a gyeplőt és megállítottam a kocsit. Visszafordultam a kutyáért meg a kocsisért; a legény énekelve, félrecsapott pántlikás kalappal a fején, ballagott a poros nyárfák közt, de Ödön nyomtalanul eltünt.

Pár hét múlva akadtam rá, a nyolcadik állomáson, ahol éppen vidáman, kilógó nyelvvel bólintgatott az étkező-kocsi szakácsa felé.

– Ödön! – kiáltottam rá. – Ödön! Nem jössz rögtön ide?

Nem jött, sem rögtön, sem később; eleget evett a becsület sótalan kenyeréből. Ártatlan pofával, mintha sohase látott volna, nézett rám, aztán behúzta lompos farkát és sietve odébb állt. Jobb oldalán rosszul hegedt, nagy seb látszott, itt ment át rajta a cséza. Utána vágtam a botomat és haza utaztam.

A személyvonat másfél óráig döcögött állomásomig. Azalatt kissé lehültem, időm volt az eseten elmélkedni. Lássuk csak, kinek is volt igaza? Nekem, aki az élet egyenes, tisztára söpört utain szeretek járni, vagy Ödönnek, aki mindig rossz szemmel nézett a becsületességre, mindig gyanakodott rá és első alkalommal, hogy az erény mezejére lépett, rögtön rajtavesztett? Nekem, aki meggyőződésem dacára még mindig egy kis vidéki hivatalban üldögéltem, vagy neki, aki nem bízott az emberi gondolatmenetben, a társadalmi fölfogások csalhatatlanságában, hanem saját utain járt és dühösen ugatta meg a cirokseprőt, a rend és tisztaság jelképét? Nekem, aki az utolsó földi viszonylatot is pontosan fölmértem, vagy neki, aki se az életet, se a halált nem fogta föl komolyan?

Nem tudtam eldönteni a kérdést és azért csöndesen elbóbiskoltam a verőfényes januáriusi délutánon. Mikor az állomásra érkeztem, már új kuvasz fogadott, egy vizsla és egy komondor förtelmes keresztezése, a neve, amit alig félóra előtt kapott, Amidor volt. Bár még alig ösmerte ki magát, máris barátságosan, öreg, bizalmas cselédek módjára intett a gépész felé és vidáman csatlakozott egy kóbor muzsikushoz, aki velem együtt szállt le a vonatról, s aki, mint jól emlékszem, pár nap múlva, részeg állapotban, derült arccal fagyott meg az országút árkában.