1. Fáni.

Borostyánfalva vasuti állomásnál elszundítottam, és mire fölébredtem, a vonat már kalapalakú, olajzöld hegyek közt járt. A nap álmosan sütött a szőlőkre, amelyeknek őszi illata átférkőzött az üvegablakon és megsimogatta arcomat. Körülnéztem, most vettem észre, hogy új utasok szálltak a kocsiba, egy korán hervadó, a késői napfényben még egyszer kiszépült asszony és tizenöt éves leánya. Halkan pöröltek.

– Milyen ruhát akarsz hát? – kérdezte az asszony únszoló hangon, ahogy a szülők beteg gyerekkel beszélnek. – Sárgát vagy égszínkéket?

– Mindegy, semmilyet.

– De mégis, tán selymet, akarsz selyemruhát, olyat, mint az enyém volt nagynénéd lakodalmán s amelyik annyira tetszett neked?

– Nem.

– Hát mit akarsz? – sóhajtott föl kétségbeesetten az anya. – Beszélj hát legalább, Fánika.

A leány hallgatott, bizonyosan szerelmes volt, látszott a gyermeteg megadásán, amellyel első csalódásán átesett. Illedelmesen ült a sarokban és szép kezét egy kis, csattos bőrtáskán pihentette, amely sárga szíjon lógott a vállán: így szokás a színpadon az úton lévő hölgyeket ábrázolni. Az anyja megkínálta cigarettával; rágyújtott és apró lélekzettel, szinte lihegve fujta a füstöt. Az asszony maga nem dohányzott, hébe-korba fürkésző tekintetet vetett Fánikára, aztán fölemelte fejét, amelynek biztos hervadásából őszi holdfénnyel csillogott ki nagy szeme.

Valamikor szép lehetett, gondoltam el magamban, és eszembe jutott egy asszony, akinek éppen ilyen szemrehányó tekintete volt; a legszebb tekintet, amelyet a sors nőnek ajándékozhat. A homloka – mályvaszínű selyemkalapka alatt – magas és megnyugtató, a felső ajka kissé rövid, úgy, hogy egészséges fogai kilátszottak, mint az iskolás gyerekekéi. Sajátságos, őt is Fáninak hitták, mint ezt a kis leányt velem szemben és ő is mindig gondosan, öntudatosan helyezte el a kezét, akár egy szép dísztárgyat. Ma is látom ezt a kezet, ahogy fehér árnyékként jelenik meg a sötét, bársonyos háttérben, vékony erecskék futnak végig rajta, mint a korai havasi virágokon.

Egy nyáron együtt utaztunk; valószinütlen ürügy alatt szabadult meg a családjától; én rossz szokásomhoz mérten elszundítottam a vasuti zsöllye nagy fülei között. Egyszerre fölkeltett.

– Tudod-e, mit csinálok, ha elhagysz? – kérdezte megszeppenve.

– Megölsz? – feleltem meggyőződés nélkül.

– Nem, – rázta meg finomka fejét, – nem, azt nem teszem, hiszen szeretlek.

– Ugy tán magadat pusztítod el? – folytattam hitetlenül.

– Igen, eltaláltad. Nem furcsa? Úgy van, meghalok, még pedig a saját kezemtől.

– Óh, azt sokan mondják.

– És tudod, hogy ölöm meg magamat? – fecsegett tovább, nem törődve megjegyzéseimmel. – Óh, ez nagyon érdekes. Most jutott eszembe, mialatt aludtál, ha nem únod, elmondom.

– Nos, rajta, halljuk.

Mellém ült és lefogta szememet, hogy ne szégyelje magát a tekintetem előtt. Mindig így tett, ha bizalmasan beszéltünk, de én keresztülláttam fehér kezén és végigsimogattam tekintetemmel bodros, vöröses haját, amelyet soha nem tudott egészen megfékezni. El kezdett beszélni; azt hittem tőrről, méregről vagy a Dunáról fog mesélni.

– Nem, ez nem halál, – szólt gondolatomat kitalálva, – az nem nehéz, beugrani a vízbe és eltünni az emberek elől. Ez csak pillanatig fáj, ha ugyan egyáltalán fáj, aztán vége, a víz fenekén, a puha homokon talán jól is esik kinyújtózni. Az embernek, ha már csakugyan a maga bírája akar lenni, hogy is mondjam csak, úgy kell meghalnia, ahogy az a legszomorúbb és, és… úgy kell meghalnia, hogy lássa a pusztulását, mert ez az igazi elmulás és az igazi vezeklés, ugyebár?

– Nem értem, – vetettem ellent, mert regényolvasmányokból és gyerekkori visszaemlékezésekből összeragasztott erkölcstanát nehéz is volt megfejteni.

Gondolkodott.

– Ugy-e, szép vagyok és fiatal vagyok? – kérdezte büszkén körülnézve, mintha bálterem közepén állana és ezer tekintet kísérné.

– Igen, persze, hogy az vagy.

– Nos… ha elhagysz, megölöm legszebb kincsemet, megölöm a fiatalságomat, amelynek vétkemet köszönhetem. Meg fogok öregedni, idő előtt és meg fogok csunyulni és mindennap a tükörbe fogok nézni és azt mondom: „Bűnös voltam“, de nem zúgolódva, nem kétségbeesve, hanem türelemmel és megadással. Lásd ez a halál, az igazi halál, amikor az ember lassan az apró házi gondok közé sülyed, mikor folyton a gyerekéért aggódik, mikor békén tűri, hogy homlokán ráncok képződjenek és pápaszemet vásárol, mert gyöngül a szeme. Ez az igazi halál, mikor az ember nem tér ki a bánat előtt, nem keres vígaszt se imában, se bársonyban, zenében, fényben, hanem megadja magát és nézi, hogyan rombolja szét a szenvedés a szépségünket, a fiatalságunkat, az élet egyetlen szép, bűvös ajándékát… én legalább így gondolom, – fejezte be félénken és elhúzta homlokomról a kezét. – Bolondságot beszéltem?

Aztán hirtelen évek multak el és más kép bontakozott ki előttem a vasuti kocsiba tolakodó, fáradtan sötétlő őszi vidékből. Magam előtt láttam az asszonyt, esős, téli reggelen, amint kezén fogva vezeti kisleányát az iskolába. Azt hiszem, párbajhoz siettem, – máskülönben aligha keltem volna föl ily korán, – futólag emeltem meg kalapomat. Megfontoltan viszonozta köszöntésemet, tekintetéből kiégett a szemrehányás; arca kissé meghízott és a szeplők eltüntek róla, bőre bágyadtan csillogott. A kezén fekete keztyű volt; sárcipős lába óvatosan kerülte a pocsolyákat. És még egyszer találkoztam vele az életben. Az ura, aki orvos volt, valami csunya pörbe keveredett és a tárgyalás napokig folyt. Az asszony kezdettől végig ott ült a törvényszéki teremben és magasra húzott szemöldökkel figyelt a tanuk, ügyvédek és szakértők beszédére. Most már pápaszemet viselt és tekintete, amely azelőtt bizonytalan és tapogatózó volt, élesen szegeződött a félhomályban kavargó, feketekabátos alakokra. Éppen az esti szünet kezdődött; távozás közben láttam, amint egy kis csomagból kihámozta vacsoráját és mialatt a terem kiürült, lassan fogyasztotta el a hideg csirkét. Végül az urát mégis fölmentették, karonfogva kísérte le az egyfogatú kocsihoz, betakargatta térdét, aztán csókra nyújtotta fehér homlokát.

A vonat megállt. Egy tücsök cirpelése hallatszott be az őrház mellől. A kocsi üres volt; ej, megint elbóbiskoltam volna, vagy az egész történet csak álmodtam? Hová lett a szerelmes kisleány és a korán hervadó asszony, aki selyemruhával és cigarettával próbálta gyermekét megvigasztalni? Hová tünt életük, szenvedésük és hová a másik asszony, szemrehányó tekintetével, dőre akaratával, megölt ifjúságával, mályvaszínű selyemkalapkájával? Sehol, senki; de a pamlag támláján, a holdvilágtól életre keltve, mintha egy női kéz fehérlett volna az üres éjszakába, és jó időbe telt, míg megint el tudtam felejteni, mennyi embernek okoztam céltalan szenvedést a földi életben.