2. Tekla.

Csodálatos: hozzám minden nő jó volt, egyikük sem állott bosszút rajtam, senkinek átka nem kísért, még csak haraggal sem váltam el egytől sem. Ha, évek multán találkoztam egyik-másik régi ábrándommal, kezet fogtunk, én kivettem gomblyukamból kedves virágomat, a tearózsát, és az asszonyok megbocsájtó, réveteg mosollyal tűzték övükbe. Voltak nők, akiket gyalázatosan hagytam cserben, s akik azért mégis, ha egy magános falusi templomban megimádkoztak, nem feledkeztek meg rólam, sőt akadtak olyanok is, akik a fiúknak azt a nevet adták, amelyet én viselek és minden születésnapomon, még ma is, elgondolkozva nézegetik az őszi felhőket.

Egy kora-téli délután a főváros közelében, túl a vámsorompón, kettesben kocsiztunk, egy kis akácerdőnél, amelyben a hetvenes évek emlékezetes párbajait vívták s amelynek oldalán – intő jelül – barátságos falusi temető álldogált. A békesség kertjét éber nyárfák és hársak őrizték és a sírok között elfagyott mezei virágok világítottak. A zsindelytetejes kőkerítést erősen megviselte az idő, úgy, hogy a rácsoskapu félig a levegőben lógott.

– Milyen kedves temető, – szólt Tekla, aki szerette az elmulást és az illedelmes szomorúságot, – de vajjon miféle emberek nyugszanak itt? Háznak, falunak nyoma sincsen a közelben, szinte azt lehetne hinni, hogy a halottak a zajos városi temetőből ide járnak ki megpihenni. Itt senki se zavarja őket, milyen kedves hely!

Meghúztam a kocsis kabátját, megálltunk. Eszembe jutott egy másik nő, akinek egykor szintén tetszett ez a magára maradt temető és akinek egy furcsa kívánságát kellett teljesítenem. „Ha rám untál“, mondta volt, „ne szólj semmit, ne iparkodjál vigasztalni, mentegetőzni, csak annyit írj egy papirlapra, hogy meghaltál és én mindent megbocsájtok neked. Maradj úgy az emlékezetemben, mint egy halott, akit a sors magyarázat nélkül szakít el tőlünk, aki mentől jobban távolodik el tőlünk, annál kedvesebb, barátságosabb lesz hozzánk, – nem pedig, mint egy esküszegő férfi, akinek csak bánatot és álmatlan éjszakákat köszönhetünk. Mert én nagyon, nagyon szeretlek és amit mondasz, elhiszem neked, ha tehát egyszer azt fogod írni, hogy meghaltál, annak is igaznak kell lennie. És még egyet engedj meg, azt, hogy képzeletben itt, ebben a szép kis temetőben temesselek el, hogy mindennap kijárhassak és a sírodra tearózsákat ültethessek, akárcsak igazán itt aludnád örök álmodat. Megteszed?“ Mosolyogtam és megigértem, hogy úgy lesz. Kezet kellett adnom rá, megcsókolta a kezemet, ugyanazt a kezet, amellyel egy esztendő mulva – kávéházi asztalon – csakugyan megírtam neki, hogy meghaltam.

– Bemegyünk? Óh milyen figyelmes vagy! – szólt most az ábrándos Tekla és a karomba kapaszkodott. Úgy látszik, még sohasem látott falusi temetőt, mosolyogva járt a görbe vidéki fák, papsajt-cserjék közt, kíváncsian olvasta el a sírok fölírásait és keresztet vetett egy nehéz illatu kripta előtt, amelynek sötétségéből ravasz mécsvilág hunyorgatott felénk.

Körülnéztem; már alkonyodott, az akácerdőből barna felhő emelkedett föl és óvatosan ereszkedett le a foghijjas kőkerítésre. Sehol senki, csak egy láthatatlan madár pityogott valahol. A levegőben érezni lehetett, hogy éjjel fagy lesz. Mikor a temető sarkába értünk, hirtelen megálltam. Az egyik sírnál, amelyet eddig egy, az irgalmas órák unalmában elhízott bokor takart el előlünk, gyászruhás nő állott és figyelmesen burkolta szalmába a halmon ingó, vékonyka rózsatöveket. A kemény vaskeresztről tearózsák csüngöttek alá, csendes, nyugodt és előkelő megadással, amilyen előkelőn csak tearózsák tudnak elpusztulni.

– Forduljunk vissza, – szóltam Teklához, aki megszeppenve húzódott mellém.

– Ki ez a nő? – kérdezte és fölemelte finom orrocskáját, mint egy gyönge, nemes vad, amely szimatolni kezd. – Ismered, ugyebár ismered?

A gyászruhás nő köhécselt, aztán gondosan összeszedte a fölösleges szalmát és távozni készült. Amióta nem láttam, nagyon megöregedett, lépései, amelyek azelőtt finomak, lendületesek voltak, mint egy menekülni készülő őzé, aprókká váltak és arca figyelmesen hideg volt, mint a varrógép fölé hajló asszonyoké. Éppen arra jött, ahol állottunk, késő volt menekülni. Kissé visszahúzódtam és mélyen megemeltem kalapomat.

Először csodálkozva nézett reánk, aztán arca barátságossá vált. Figyelmesen köszönt és egy kissé meghajolt, mint a papok, mikor szentély előtt visz el az utjuk.

A kezében egy szál rózsa volt, azt fölemelte és lassan megint lebocsájtotta. Azután alakja eltünt a hársfák mögött és lépései halkan, mégis nehézkesen csikorogtak a kavicson. Tekla reszketett és egy ideig én is furcsán éreztem magamat.

– Bolondság, – szóltam végre mosolyogva, – menjünk haza, beesteledett.

Visszatértünk a kocsihoz és a város felé hajtattunk. Egyikünk sem beszélt, képzeletünkben lassan himbálózott az érzékeny történet, a furcsa sírdomb, az öregedő asszony, azután egyszerre Tekla, mint egy durcás gyerek, hangosan elkezdett sírni, úgy, hogy föl kellett húzni a kocsi födelét.

– Óh, hogy szeretlek, hogy szeretlek! – ismételgette és alázatosan nézett föl reám. – Oly boldog vagyok veled, mit bánom, mi lesz belőlem!

Megsimogattam az arcát és a hideg, téli estébe néztem. A város szabályos, piros tűzszínekben bontakozott ki előttünk. A vasuti töltésen – látszólag ok nélkül – kocsikat toltak ide-oda, mialatt az ütközők vékony hangon csöngtek és a mozdony egyre sípolt.

– Nos, ne sírj, mindez bohóság, – szóltam szórakozottan. Lassan megnyugodott, vállamra hajtotta fejét és elaludt…

Én pedig elgondolkodva nézegettem a házak közt egymást kergető fekete és vörös foltok, árnyak gyors táncát és a könnyü porfelhőben azt éreztem, hogy az élet szép, gyönyörű szép, hogy még fiatal, boldog vagyok és hogy a jövőm tele van tarka színekkel, illatos, finoman hervadó tearózsákkal.