4. Tatjána.

Viktóriának hitták, de ha én kereszteltem volna el, a Szerafin vagy a Tatjána nevet kapja, könnyed, finom és ábrándos nevet, amilyet emlékeik hervatag ligetéből öregedő költők szeretnek elénk idézni. Keveset beszélt, bensőjét pókháló-függöny takarta el a világ elől, mégis, ha az ember ránézett, képzeleted furcsa világa lassu, sápadt lánggal kezdett égni és elhagyott utakat, félig átálmodott érzéseket, tovaröppenő felhőket világított meg. Akárha novemberi éjszakán magányos erdőn lovagoltál, avagy téli ködben egy rég elhalt courtisane besüppedt sírjánál álltál volna: gondolataid Tatjána láttára titokzatos vándorútra keltek és lombokkal, késői virágokkal szőtték körül ezt az asszonyt, akinek földi pályafutása olyan céltalan és mégis szép volt, mint a tavaszi alkonyatban elhúzó vándormadáré. Önkénytelenül magad elé rajzoltad életét, egy életet, amelyhez talán semmi köze se volt, de amelyet képzelődésed nem adhatott másnak, csak neki, az ő szürke, elnézést kérő szemének, megbocsájtó mosolyának és csipkés mantilljának, amely mint egy fáradt madár árnyéka tünt föl és ismét el a margitszigeti platánok között.

Húszéves volt, amikor először láttam, a katonazenekarok Madame Favart-t játszották és a Nemzetbe Jókai írt regényt. Az emberek halkabban gondolkodtak, halkabban cselekedtek és közülük nem egy olyan finoman szenvedett, mintha minden könnycseppje gyöngyöt jelentett volna és a panaszok törékeny galambokként röpültek volna az égnek. A legtöbb halandó szerelmes volt, sokan tudták, hogy kibe, sokan nem, csak érezték, hogy különb sorsra teremtették őket és az igazi élet nem az utcákon, a meleg szántóföldeken, a tarka erdőkben, hanem a költők bársonyba kötött könyveiben, aranymetszésü, finoman nyomott lapok között lakik. A színpadról egyes alakok – Lavinia, Lady Percy, Donna Anna – mintha letévedtek volna a sétaterekre, a ligetekbe, a dunai gőzhajók fedélzetére és egy régi hárfa futama itt is, ott is fölcsendült, hogy rögtön rá semmivé foszoljon.

A lovarda előtt – amelyet akkor még titokzatosnak és gyönyörünek láttam – a kivilágított lovarda előtt pillantottam meg először, téli este volt, négy kék frakkos gavallér a kocsijáig kísérte és mindegyik egy szál kaméliát kapott tőle emlékbe. Soha többet nem találkoztam a lovagjaival és jól esett elgondolnom, hogy az egyik elutazott az ujvilágba, ahol aranyat ás, a másik párbajban esett el, míg a harmadik és a negyedik téli estéken ócska medvebőrön ülnek és összeütvén a poharakat, keserűen így szólnak:

– Éljen a barátság!

Azután a német színházban találkoztam vele, a Vihart adták és a színek és árnyak közé kevert verssorok közül a megöregedett angol hattyu nézett rá és fáradtan hajtotta le fehér fejét. Két idegen tiszttel ült együtt – az egyik félszemét fekete selyemkendő takarta el – és ezt a két tisztet se láttam többé az életben. Talán elutaztak távoli hazájukba, talán beleharaptak a kemény kaukázusi fűbe és a kis medaillon, amely aranykabátjuk alatt csüggött, egy vándor énekes kezébe került, aki italra váltotta föl a keresztúton álló korcsmában.

Később egy álarcosbálon láttam, az utolsó előkelő pesti álarcos bálon, egy főherceg hideg, templomszerü tánctermében. A karmester jóvoltából zenésznek öltözködtem és a hegedüsök közt ültem; rögtön megösmertem, amint a terembe lépett. Ibolyaszínű dominója volt és fekete bársony álarca, a kezében régi művű csipkelegyező, amellyel halkan, mint a hajnalban bólogató akácfa érintette meg egyik-másik gavallér vállát. A főherceg kopasz, finom feje mindig a közelében volt és mikor az ibolyaszín dominó elhagyta a termet, lovagja furcsa, kis fius mozdulattal kérte el a legyezőjét. Ekkor még senkise tudta, hogy az illatos, törékeny szárnyak mögött a fekete halál lakik; a főherceg nemsokára elkísérte Miksa császárt Mexikóba és tétova mosollyal ajkán halt meg uráért.

Azután a finom, kék hullámok más képet hoznak elém. Késő éjjel a színház melletti német csapszék külön szobájában ültünk és amint ábrándos költőkhöz akkoriban illett, égő puncsot ittunk. Mikor haza akartam menni, – az év utolsóelőtti estéje volt és havazott – a Szentháromság-templom pupos karnagya, régi barátom, meghúzta hétgalléros köpönyegemet, szájára tette az ujját és magával vitt a székesegyházba. A templom sötét volt, csak az orgona előtt lobogott két gyertya. Valaki játszott s amint szemem megszokta a sötétséget, egyszerre megösmertem a legnagyobb magyar zenész fehér oroszlán-sörényét és haragosan fölhúzott paraszt-vállát. Lent pedig, a láthatatlan padsorok közt, a piros és szürke kőkockákon néha megkoppant egy unatkozó bársonycipellő sarka. Éreztem, tudtam, hogy ő volt, senki más nem lehetett, csak Tatjána és az orgona zúgott, lélekzete fölkavarta a tömjénszagot, soha így nem hallottam játszani, majd valaki hirtelen elfújta a két gyertyát és az örökmécses piros szeme nyugtalanul nézett ránk. Azután egy fáradt hang a karzaton így szólt: „eh bien!“ a falépcsőn nehézkes, öreg lépések recsegtek és az ősz mestert egy feketekabátos, sápadt idegen óvatosan kísérte ki a hóba süppedt fiákkerhez. „Nem, nem, Jerôme – szólt a nagy zenész, óvatosan kapva levegő után – hagyj még játszanom“. De a titokzatos, sárga Jerôme kinyitotta a fiákker ajtaját és maga elé bocsájtotta a mestert, mint Canova halál-angyala a fáradt vándort.

És így mind, mind eltüntek Tatjána kóbor lovagjai, öregek, fiatalok, gazdagok, szegények, arany katonák és fekete papok, vidám lovagok és szomorú költők, ki hajón, ki gőzösön, ki hat lovon, ki fekete kendőben, és ő tovább sétált a diszüket hullató platánok alatt, karcsú lába könnyen érintette a sírhalmokat és szürke szeme csodálkozva nézett a semmiségbe. Törékeny alakját még a tavaszi szellő is megborzongatta és szája, amely oly finom volt, mintha másképp, mint franciául nem lehetett volna vele beszélni, csendesen görbült le, amint a szobalánya nap-nap után tálcán hozta be a gyászjelentéseket.

– Miért én, miért éppen én? – mormolta maga elé, és lekuporodott a kandallóhoz és a tűzben kereste eltávozott lovagjai árnyékát.

Azután lassan öregedni kezdett ő is. Már nyáron is prémes kabátban járt és séta közben gyakran leült egy-egy útszéli padra és elbeszélgetett a játszó gyerekekkel. Egy télen meghült és hat hónapig Afrikában kellett élnie. Mikor visszajött, olyan karcsú és szép volt, mint tizenhat éves korában, de homlokán a téli reggelek szomorú határozottsága ült. Akkor képzeletben fölkereste még egyszer a helyeket, ahol lovagjai megpihentek: a vadszőllős, öreg temetőket, a kőemlékes katonai sírhelyeket, a barátságos arcú tengert, a gyepes várárkokat, és bocsánatot kért udvarlóitól a gonoszságáért és a szomorúságért, amelyet nekik okozott. De a lovagok nem haragudtak, udvariasan keltek föl a sírból és megpengetvén sarkantyújukat, megsuhogtatva selyem talárjaikat, halk lélekzetü franciasággal így szóltak:

– Ej, hová gondol, Tatjána! Ön a legjobb, a legtisztább nő a világon és ha még egyszer élünk, még egyszer önt fogjuk imádni.

Mikor így mindenki megbocsájtott neki, ő is megbocsájtott mindenkinek, aki ellene vétkezett: a sorsnak, amely nőnek teremtette és nem virágregének vagy napkeleti madárnak, az asszonyoknak, akik gyűlölték és a tükrének, amely szigorúan tárta eléje nap-nap után az öregségét. Egy reggelen a komornája halva találta a karosszékben, a tükör vert ezüstkerete tele volt tüzdelve virágokkal és az öltöző-asztalka peremén lovag Gluck egy elfeledett dala hevert.

Ha ma élne, sokan elátkoznák és a férfiak, akiknek javarésze azóta megokosodott, messze elkerülné. De én húszéves voltam, mikor először megláttam és sokszor elszomorodtam, miért csak zenésznek öltözve bámulhattam meg, miért csupán az utca másik végéről volt szabad kísérnem, miért nem ösmerkedhettem meg vele sohasem? Ej, milyen szép lett volna, ha én is a ködös, kemény fűves Kaukázusba lovagolhattam volna miatta, vagy ha a sápadt Jerôme engem is a fiákkerajtóhoz kísért volna, mialatt fekete ajka halkan így szól:

– Itt az idő, uram és a viszontlátásra odaát!