3. Mariánka.

Fiatal koromban rövid ideig gazda is voltam, s egy erdős, furcsa vidéken laktam, ahol a régi divatu gavallérok nagy része vízzel töltött pisztollyal lőtte magát agyon, míg az asszonyok egy kövérke, szép prépost példája nyomán, rajongtak az egyházi zenéért és az akkor tetőpontján álló Madame Favartért, akinek arcképe, Blaháné alakításában, minden szalon faláról óvatos pajkossággal nézett rájuk. De volt köztük egy – a hallgatag Mariánka – aki gyűlölte a kényeskedő Madame Favart-t és akinek volt egy bársonydoboza, amelyben csupa furcsa betüs levél volt; a világ egyik nagy zenésze írta őket hozzá, az elsőt a napfényes Krimből, az utolsót egy barátságos klastromból, ahol szakállas papok könyörületből ingyen ápolják az elmebetegeket. És még egy különös emléke volt, egy zöldköves, ezüst férfigyűrűje, amelyben hajdan méreg volt s amelytől sohase vált meg. Ez a nő tíz évig élt külföldön, mikor megösmerkedtem vele, már nem volt fiatal, pár esztendővel idősebb nálam.

Egy téli éjszakán szánkóba ültünk és a domboldalra hajtattunk. Mielőtt útnak indultunk, a kocsis, úrnője parancsára, vadászfegyvert rakott a lábunk elé. Azután a szánkó üzletszerüen csilingelt – akár a Lengyel zsidó címü darabban – és a lovacskák derekasan prüszköltek. A fehér domb tetején falucska álldogált, olyan kicsi volt, hogy messziről a házak behavazott sírdomboknak és a sovány templom ódon kriptának tetszett. A levegőben olyan illat volt, mintha éppen ebben a percben valami csodálatos francia almát hámoztak volna meg.

– Sokszor azt képzelem – szólt Mariánka – hogy királynő vagyok, a tél királynője, s amerre hó és jég van, az mind az enyém. Csak addig vagyok úr, ameddig hideg és kegyetlen tudok lenni, amint az első fuvalom megérint, a hó alól virágok bújnak elő és leszúrnak apró dárdácskáikkal.

Már akkor is ösmertem egy kissé a nőket és azért már az érzékeny visszaemlékezés kezdeténél megfogtam a kezét, illetve a prémkeztyüjét, amely ügyetlenül, a medvebőrök szögletes bizalmasságával helyezkedett el széles tenyeremben.

– Egy királynő nagy úr – beszélt tovább Mariánka – és ezért olyat is szabad tennie, amit másnak nem. Én például, amint éjjel keresztül haladok elhagyott falukon, behavazott városkákon, így szólok láthatatlan kiséretemhez: „Futárok, előre a faluba, és állítsatok meg minden órát“.

– Minek az? – kérdeztem halkan és lassan kihámoztam vékony kezét a medveprémből.

– Az óra a mi legnagyobb ellenségünk, kedves lovag. Kis egérke ő, amely szorgalmasan rágcsálja életünk fonalát. Apró fogának minden harapása egy-egy vonást visz el az arcunkról, öregebbek és egyre öregebbek leszünk és mégis nyugodtan türjük, hogy ellenségünk tovább ketyegjen, és kakukszóval, csöngetéssel figyelmeztessen rá, hogy nemsokára mindennek vége. Én tehát képzeletben azt mondom, „futárok! előre!“ és megállíttatok utamban minden órát. Ha áthajtok a falukon, az órák csodálkozva, megdermedve, ijedten néznek rám, az egyik hajnalt mutat, pedig éjfél van, a másik pedig égnek emeli fekete karját, mintha felsőbb hatalmaktól kérne segítséget az erőszak ellen.

– Furcsa gondolat – szóltam és megtaláltam ujján a hideg, ezüst gyűrűt, amelyet le próbáltam húzni.

– Már nincs benne méreg – folytatta Mariánka – és már én is ritkábban szólok a kengyelfutókhoz. Minden karácsonykor hajnalban elmegyek a templomba, felköltetem a papot, aki kialvatlanul, rosszkedvüen kénytelen nekem misézni. Mert kivülünk senki sincs a templomban, az oltáron két szál gyertya ég és árnyékaink az orgona alatt összeölelkeznek. Ilyenkor elgondolom, hogy a sors igazságtalan.

– Miért, Mariánka? – kérdeztem és megsimogattam öklét, amely kicsi, finom és sima volt, mint egy vadmacska koponyája.

– Egy férfi nagy, okos, erős lehet, fehérkabátos bakából fölküzdi magát marsallá, vagy sekrestyésből bölcs államférfi, finom herceg lesz, és nem tudja, hogy bármely percben előállhat egy nő, aki hárságyból született, s aki mégis útját tudja állani és leviszi magával a sötétségbe. Igazság-e, hogy a sors a legnagyobb, a legjobb férfit is kiszolgáltatja egy nőnek, aki nem érdemes rá, hogy a saruit megoldozza, akit átkoz, s akihez mégis mindig visszatér? Ha a férfiak tudnák mindezt, soha nem közelednének hozzánk.

– Bolondság – dörmögtem és az arcába néztem, amelyen aranyos hópelyhek táncoltak és olvadtak szét pillanat alatt.

A szánkó fölérkezett a dombra. A falucska mélyen aludt, a torony kiváncsian nézett ránk. Az óra borizü hangján egyet ütött.

– Mindenki alszik – szólt Mariánka és óvatosan nézett körül. – Havazik, éjfél elmult, újhold van, ilyenkor szoktak a férfiak bolondságokat elkövetni szép asszonyokért. Ha most valami oktalanságra kérném, megtenné?

– Hogyne – feleltem szolgálatkészen és régi lovagok módjára megcsókoltam a kezét, a csukló fölött.

– Nos, – szólt kényeskedve – vegyük az esetet, hogy királynő vagyok és ön a lovagom és együtt nézzük ezt a meszes tornyot, amelynél nincs csúfabb az egész felvidéken. Milyen szigorú, és milyen gonosz arca van az órájának, széles és a jobb oldalán egy nagy bibircs ül.

Elhallgatott és kiváncsian nézett rám.

– Nos, nos – biztattam – bátorság.

Megvonta a vállát és csókra nyujtotta kezét, neheztelve és dölyfösen, mint egy megsértett királynő.

– Ezt az órát el kellene hallgattatni – szólt – egész éjjel fönt vagyok és behallom a hálószobába. Ha pedig az ablakhoz állok és az üvegtáblára nyomom homlokomat, a fák fölött egyenesen idáig látok. Hallom és látom, hogyan vénülök, kedves lovag.

– Mariánka – szóltam elábrándozva.

– Ha tehát királynő lennék, – Amália vagy Gertrud vagy Izidóra – úgy ezt a sziklán gubbasztó madarat lelövetném katonáimmal. De nem vagyok királynő és ön sem lovag, kedves barátom. Ah! ha önt Edgárnak vagy Kunibertnek hívnák, most kezébe venné a vadászfegyvert és végezne ezzel a csunya állattal. Milyen szép volna; és ugyan ki hinné, ki gondolná, hogy szándékosan történt? Hiszen az ember bagolyra, pusztai rókára lőhet és eltévesztheti a célt, vagy a fegyver véletlenül is elsülhet, nemde?

Pár percig hallgatott, aztán csöndesen megborzongott a hegyi szél karjaiban és végigsimította szempilláit, amelyeket a hó teletüzdelt fényes, kis csillagokkal. Csodálkozva nézett körül.

– Ah – mondta végre fázósan – elaludtam és álmodtam és milyen bolondságot! Hány óra, lovag?

– Egy óra, Mariánka – feleltem álmatagon – és ön nem aludt, hanem a toronyról beszélt és a vadászfegyver már a kezemben van.

– Ah! – szólt nevetve – dőreség! Réveillez, chevalier. Mihály – húzta meg a kocsisa prémes frakkját – menj a papért.

A kocsis megállította a kis lovakat, átadta nekem a gyeplőt és bement a parókiára. Pár perc mulva gyertyafény fehérítette meg a házacska függönyeit és nemsokára – krákogva, prüszkölve, bundájába burkolózva – megjelent a pap és mint akivel nem először történik meg az eset, apró lépésekkel ballagott a sekrestye-ajtóhoz. Kiszálltunk, térdig süppedtünk a puha hóba, végigkopogtunk a templom hideg kockakövein és leültünk az utolsó padsorba. Az oltáron nehézkesen gyulladt föl két föstött gyertya, árnyékaink barátságosan táncoltak a falon, hogy rögtön rá széjjelváljanak.

– Oh! örüljön – szólt halkan Mariánka és megsímogatta zuzmarás hajamat – örüljön, hogy fölébredtem és óvakodjon a nőktől, főleg pedig tőlem. Mert az emberek nem tudják ki vagyok és sohase is fogják megtudni, hogy az álmodozó, hallgatag Mariánka kicsoda. Kirieleiszon.

Egy óra mulva otthon voltunk. Mariánka mosolyogva huzta föl orrocskáját s a vállamra tette kezét.

– Ezuttal az akasztás elmaradt – idézte Az ember tragédiájából. – Jó éjt, lovag!

Hazaballagtam és az ablakba állottam, ahonnét két barátságos kisértetre: fehér pelyhekbe borult tüskebokorra láttam. Aztán meggyujtottam valamennyi gyertyámat és a tükör elé raktam. Leültem a karosszékbe, elgondolkodtam és egyszerre azon vettem magamat észre, hogy a Mariánka hatszögü háza előtt állok és kiváncsian nézek a tetőn ülő griffmadarakra. El akartam menni, leráztam magamról a havat és megmostam vele az arcomat, ám – akárcsak álmodtam volna – nem tudtam elmozdulni helyemből. Azt éreztem, hogy az életben nagy nyomoruságok, nagy szenvedések várnak rám, de ez a tudat nem ijesztett meg, a lelkem bohón melegedett föl rajta és dőrén örült a könnyeknek, amelyek egykoron végig fogják szántani arcomat és komor felhőbe borítják kalandos életemet.