Velencei kaland.

A hajó salátaszínű tavaszi vetések, ákáccsoportok közt úszott, az egyik karosszékben egy idősebb úr ült és így gondolkodott.

– Valamennyi szerelmem között mégis a velencei kaland volt a legértékesebb. A többiek – jókedvű rózsák, tarka pipacsok, bánatos tulipánok – mosolyogtak és elhervadtak, ez az egy hüvösen, finoman néz le reám, mint egy műkincs, mint egy nemes és furcsa ritkaság, amelynek az élet muzeumában volna a helye. Döntő nyomot nem szántott a lelkembe, mégis ezt becsülöm a legtöbbre, mert (egyedül vagyok, senki se nevethet ki) ez az emlék előkelő, kifogástalan metszésű, akár egy rajongó középkori keresztény hercegnő élete, és bennem mindig fogékonyság lakott a csiszolt, finom hangulatok, lovagi érzések iránt.

– Tehát Velencében voltam, vagy Marseilleben? Mindegy. Váratlanul néhány ezer forintot örököltem és kellemes módon iparkodtam a pénzt elkölteni. Egyik este az operában ültem. Werthert játszották, mert Massenet zenéje – a maga óvatos kecsességével – szintén belétartozik a történetbe. Fölöttem a páholyban egy idegen asszony; vékony, törékeny, gőgös, fáradt; a bársony-párkányon tearózsák. Már azelőtt is láttam itt-ott sétálni, lassú mozdulatai, nesztelen lépései az úszó hattyú mozgására hasonlítottak. Ilyen nők erkélye alatt szokták volt az emberek annak idején leszúrni vetélytársukat, gondoltam el magamban.

– Egyszerre valaki elkiáltja magát a karzaton: „Tűz!“ és pillanat alatt mindenki a kijáró felé siet. Gyorsan fölugrottam; távozás közben tekintetem a páholy felé vetődött. Az asszony tétován nézett a színpadra, amelynek ócska díszletein nagy, hosszú, piros kígyó szaladt végig, aztán összébb húzta mellén a csipkekendőt és nem mozdult. „Tűz van“, kiáltottam föl hozzája. Óvatosan mosolyogva intett köszönetet, de ülve maradt, az arca most már rémülten tapadt a lángokra. Az ijedtség a karosszékhez láncolta. Nem sokat haboztam, fölmásztam a páholyba, a karomba kaptam és kivittem az utcára.

– Pár perc mulva magához tért és franciául – sajátságos, neheztelő és mégis hervatag mosollyal ajkán – így szólt: „Köszönöm, lekötelezettje vagyok, uram.“ Más ember ilyenkor ösmerkedni iparkodik, én azonban megemeltem a claqueomat és meglehetős feszesen ezt mondtam: „Bocsássa meg asszonyom, hogy ilyen furcsa helyzetbe kerültem. Lovag voltam és talán szükség se volt rá.“ Rám nézett óvatos macskaszemével, és bólintott. Pár hétig nem láttam. Egy este a színház előtt sétálgattam, s az egyik fordulónál megpillantottam kócsagtollas kalapkáját. Két lépéssel előttem haladt, lassan, mint az úszó hattyú, mellette egy sovány, hegyes bajuszu úr, aki – jókedvű, nyilt arccal – mindenáron megszólítani próbálta. Csöndesen, hogy senki se vegye észre, megérintettem az idegen gavallér vállát. A férfi megállt és rám nézett. Kivettem a névjegyemet és ráírtam: „Ez nem finom dolog, uram.“ Föltette monokliját, figyelmesen, akár egy üzleti levelet, elolvasta a névjegyet és óvatosan eltette, aztán nehézkesen ideadta a magáét. Régi, jó olasz család tagja volt, másnap a határra utaztunk és zimankós időben, félhomályban, akár csak a regényekben, megverekedtünk, kelleténél súlyosabb föltételekkel. Az első golyó után egy galy esett le a mellettem álló fáról, éppen a kalapomra, a másodiknál ütést éreztem a cipőmön, a golyó az orrához vágódott, nagyobb baj nem történt. Mindez jól esett; a párbaj kifogástalan lefolyása, az életveszély tompa, furcsa izgalma, a havas alkonyat, az álmatlan éjszaka borzongása, a tudat, hogy férfiasan tartottam magamat, tavaszi gyönyörüséggel érintett meg.

– Néhány nap mulva, mikor hazajöttem a szállóba, az egyik pohárban két tearózsát találtam. Következő napon egy templomban akadtunk össze az idegen asszonnyal. Azt hittem, nem leszek izléstelen, ha megszólítom. Csodálkozva mosolygott, azután megvonta vékony vállát és megköszönte figyelmességemet, minapi párbajomat az olasz gavallérral. Elvörösödtem és megkérdeztem, kitől tudta meg az esetet? Elmondta, hogy maga az illető úr írta meg neki, egyben bocsánatot kérve neveletlenségéért. Elkisértem a szállodáig és megkérdeztem, láthatom-e máskor is? „Igen“, felelte és neheztelve mosolygott, aztán rámnézett. „Igen“, mondta még egyszer és gyorsan hozzátette: „Nos“, majd kezet nyújtott és befordult az előcsarnok üvegtáblái közé.

– Ezentúl gyakrabban találkoztunk, majd később mindennap együtt voltunk, éppen csak, hogy külön étkeztünk. Észrevétlenül, elborongva, óvatosan megszerettük egymást. „Én vétkezem, – szólt gyakran és csak ilyenkor mosolygott nyugodtan, a gyermek fölényével, – de meg fogok vezekelni érte.“ El akartam oszlatni aggodalmait, de ő csendesen tette le sápadt kezét az asztalra és ezt mondta: „Nem tehetek róla, ez a végzetem, Isten a bírám.“ Megtudtam az élete történetét. Korán ment férjhez, sokat betegeskedett. Az urának vállalatai, bányái voltak; megmutatta az arcképét, egy körszakállas, szórakozott arcú férfiét; három gyermekük volt. Nevetve rakta nap-nap után elém az arcképüket és megkérdezte, melyik tetszik a legjobban. A kis leányra mutattam. „Ez Mouche“, szólt, majd elvörösödött és hozzáfűzte: „Csókold meg.“ Megcsókoltam az arcképet, és úgy éreztem, hogy ez az asszony, aki soha nem sírt, soha nem bánta meg, amit tett és mosolyogva nézett farkasszemet a sorsával, jobb, szebb, derekabb minden más asszonynál a világon.

– Háromszor is úgy volt már, hogy hazamegy, de mindig elhalasztotta az utazást. „Azt szeretném, – szólt egy napon, – hogy valami gonoszat cselekedjem, hogy meggyűlölhessél, elfelejtsél, hogy ne legyenek miattam borús napjaid. De semmi se jut az eszembe, pedig, ha egyszer elválunk, soha többé nem látjuk viszont egymást.“ Megcsókoltam a kezét, a csipkekendője szegélyét, meg akartam nyugtatni és elmondtam neki mindazt, amit ilyenkor elmondani szokás. De ő megrázta kislányos fejét és vállamra tette kezét. „Egyszer le kell számolni“, – felelte, – „egyszer meg kell bünhődni“, aztán nevetve kapaszkodott a karomba és megkért, hogy vigyem el egy diák-kocsmába, ahol sört mérnek és harmonikán játszanak.

– Elmentünk egy népszerű külvárosi vendéglőbe, ahol a halszag sűrün keveredett össze a pipafüsttel. Egy sarokban csakugyan harmonikázott valaki, később két olasz cigányleány táncolni kezdett. Félóráig ülhettünk ott, mikor kinyilt az ajtó és széles, nehézkes mozdulatokkal, derült arccal megjelent a hegyesbajuszu úr, az, aki a névjegyemet, mint egy üzleti levelet olvasta el s aki a cipőmbe lőtt. Leült, sört rendelt és virágokat adatott a táncosnőknek. Egyszerre fölkelt, odajött az asztalunkhoz, és olaszoknál szokatlan finom franciasággal kért mindkettőnktől bocsánatot. Nem nagyon lelkesedtem e jelenetért, de Susanne nevetett és leültette a gavallért. Egész este vele foglalkozott és én ostobának éreztem magamat, olyan ostobának és izetlennek, mint minden férfi, aki észreveszi, hogy vetélytársa akadt. Mikor éjfél felé végre elváltunk új barátunktól, szótalanul mentünk hazafelé. „Féltékeny vagy?“ – kérdezte hirtelen az asszony karomba kapaszkodva. „Nem“, feleltem elvörösödve. Gyönyörködött a pirulásomban, aztán megcsókolta a homlokomat, mint az anya az iskolába induló gyermekéét. „Lásd, – szólt figyelmesen, – bohó gondolatom támadt, azt hittem, meg fogsz gyűlölni, meg fogsz vetni a kacérságomért, el fogsz felejteni és ehelyett elvörösödtél, te nagy gyermek, te!“ Leültünk egy padra, egy vérszegény fácska alá és sírtunk.

– Egy reggel a szolga levelet hozott tőle. „A férjem értem jött“, írta nagy, nyugodt gólya-betüivel, „a farsangnak tehát vége van,“ Délben egy úr állított be hozzám. Olyan szőke haja, szakálla és olyan széles homloka volt, ahogy a természetrajzokban a kaukázusi faj képviselőjét szokták ábrázolni. Mindjárt a dologra tért. Mindent tudott, de, mondta határozottan, meg kell bocsájtania a dolgot, mert három gyermekük van és mert szereti ezt az asszonyt. Bűnét az érzékek csalódásának nevezte, aztán szórakozottan fölsóhajtott, a mellényzsebéből egy kis üvegcsét húzott ki és néhány csöppet a vizes pohárba töltött. „Nem vagyok egészséges“, szólt rosszalólag és fölhajtotta az orvosságot.

– Alig ült néhány percig, a szolga érte jött, hogy a feleségét baleset érte. Átsiettünk a szállodába, amelynek folyosója tele volt emberekkel, izgatott cselédekkel, rendőrökkel. Bementünk a szobába. Az asszony a pamlagon feküdt, összecsapzott hajjal, ostya-fehéren, megöregedve és minden izében remegve. Az orvos éppen a táskájába rakosgatta vissza műszereit. A sebesülthöz siettünk, tartózkodva mosolygott. „Semmi, – mondta, – fölvágtam az ollóval az egyik eremet.“ A pamlag szélén nagy vérfolt piroslott. Susanne lassan, mintha véletlenül történne, ráejtette a csipkekendőjét, hogy ne lássam a csúnya foltot.

– Két hét mulva fölépült. Mielőtt elutaztak, magához hivatott. „Meg akartam vezekelni, – szólt, nem törődve az urával, aki az ablaknál állott, – de nem sikerült. Nos, hát, Isten önnel.“ Rám nézett, gondolkozott, aztán egy kis bőrtokból előkereste a gyermekei fényképét és nekem adta a kis leányét. „Nem tudtam becsületesen elvégezni, – szólt, – nos, mit tehetek?“ Sajnálkozva vonta meg a vállát, aztán a szemembe nézett és a kezét nyújtotta.

– Soha többé nem láttam. Közben elfogyott az örökségem és letelt a szabadságom. A meleg és puha délvidékről vissza kellett térnem a magyar fővárosba, a tavaszi ködbe, hivatalomba, amelyhez keveset értettem és amely csekély kilátásokkal kecsegtette jövőmet. Nem hallottam többé Werthert, Lahore királyát, és nem verekedtem meg többé a határon, a vámsorompónál, zimankós, téli alkonyaton, hanem kávéházba jártam és sokat alkudtam a cipészemmel, szabómmal, fehérnemű-kereskedőmmel, mert be kellett osztani jövedelmemet. Végre meg is házasodtam. A feleségem – hogy is mondjam? – budai szépség; budai szépségek tudniillik Pesten is laknak: egészséges arcszínűek, világosszőkék és melegen öltözködnek. Két kis háza van Palotán és örökölni fog valamikor.

– Pár év mulva levelet kaptam abból az országból, ahol Susanne lakott. A boríték az ő kezeírása volt, de a levelet gyerek írta, a vonalozott, csipkeszegélyű papir homlokán galambok csókolóztak és alattuk verébfejnagyságú betűk inogtak jobbra, balra. A levélben ez állott: „A szegény mama (Susanne de Moine asszony) tegnapelőtt meghalt és a halála előtt azt mondta nekem, írjam meg, hogy nagyrabecsüli magát. Kiváló tisztelettel Mouche (Rosalie) tanuló.“

– Még most is gyakran gondolok rája és – az ember furcsa – valahányszor eszembe jut kócsagtollas kalapkája, sajátságos, neheztelő mosolya, úgy érzem magamat, mintha előkelő hangulat csapna meg. Valami igen előkelő hangulat, azt képzelem, én vagyok Beaufort hercege, hátam mögött áll rozsdavörös kastélyom és kopóim harcra készen hemperegnek szürke paripám körül. De még várni kell, a király is eligérkezett a vadászatra. És, ime, a távolban, a sárga országúton már föltünik a csillogó négyes fogat, elől fullajtárok lovagolnak, és a vékony őszi ködben mélyen szólal meg a panaszos angol kürt.