I.

Hatalmas meleg volt. A nap szinte szétcsattant, szikrázott és égetett s oly bőven ontotta az égi tüzet, hogy az emberek, de különösen a papok, majdnem szétolvadtak.

Dékány nagytiszteletü ur, a maga rusztikus magyaros kálvinista módján keményen oda is mondogatta:

– A ’stenit ennek a melegnek…

A felesége rápillantott, hogy törülgeti magáról vastag markába szoritott kendővel a vizet. Valahányszor egy-egy ilyen nyers szót hallott tőle, mindig végig sajgott az egész lelke, szinte fizikai fájdalmat érzett. Pedig már megszokhatta volna husz év óta.

– Csak má jönnének, üssön beléjük a szöszménkő, – tréfált kissé szelidebben a pap, – hogy má mehetnék dógomra. Minden perc elveszett, mig ott nem vagyok a bitangok mellett, a zsebemből lopják a pénzt.

– Hová siet apuka? – libbent ki friss, szélesre nyiló szájjal, kicsattanó piros arccal a lánya.

– Ki ebbül a melegbül a mezőre.

– Ott még melegebb van, apuka!

– Dehogy van. Ott mindig ájeres a levegő luftja! – ahogy az a marha Jaksa mondja, – kiáltott kacagósan a pap rekedtes erős hangján; forró munkalázában, amely minden földmivesnél, igy aratáskor a pénz rettenetes mohó kivánásában áll, csupán a lányával birt -4- tréfálni. Aztán ingerülten állott neki, hogy szakadatlanul gyöngyöző homlokáról ledörzsölje a lucskot.

A lánya hangosan kacagott s csipkés fehér kötényével legyezte magát.

A papné fád csöndességgel nézte őket. Olyan méltóságos, olyan hüvös volt köztük, ő igazán nem érezte a hőséget sem.

A mai nap sok emléket ébresztett benne. A szomszéd Fábiánfalva uj papot választott, csak ez birta rá az urát, hogy itthon maradjon a mezőről, ahová már hajnali három órakor valami vak szenvedély üzte ki, hogy személyesen nézzen utána minden fillér értékü munkának s holminak, de felügyelő lelkésze levén a szomszéd falunak, különben is assessor, kötelessége volt fogadni az uj kollegát, akit most hoznak az állomásról szekerekkel, keresztül az ő falujokon.

Eszébe jutott a mult, az ő bevonulása e parókhiára, a megfélemlitő lármás mulatság, az idegen fajta emberek… a sok kielégitetlen idő, napok s esztendők, mig mindig várt, várt valamit, valami sorsfordulatot…

Ez az uj ember, aki jött látatlanul, ismeretlenül, felizgatta… Uri pap, – mondta róla a kurátora, aki a választásról referált, finom pap, asszonyoknak való pap… Jóisten: magát képzelte férfinak s papnak és elgondolta, még mennyivel lesujtóbb lett volna neki állania e helyen husz éven át a szemek előtt… pap lenni a falu fölött… Harcolni a parasztokkal és állatokkal és a földdel: az élettel s a hivatással… Pap lenni s érzékeny szivvel fogadni mind azt a támadást, ami a papot naponta éri… Pap lenni kiszolgáltatva kicsiny, markoló, könyörtelen népek szenvedélyének… Megborzongott… Már akkor inkább asszony, papné… aki el van zárva a maga kis világába s gondolatai titkos cellájában apáca lehet s élete zárt köréből is ugyahogy kizárhatja a kegyetlen idegeneket… -5-

– Aggy egy pohár vizet Márta, – szólalt meg az ura, egy kicsiny jóleső csönd után, – még most is a számba van az ebéd jó ize.

S felnevetett, erősen, göcögve. Csak ugy gőzölgött ebből az emberből az élet. Alacsony, kopasz feje izzott, a nagy testes ember fujt és lihegett. Messzire látszott rajta, hogy ő az a boldog ember, akinek az ingére oly sok királynak és költőnek szüksége volna. Az az igazi falusi ember, aki nem kiméli magától az ételt, italt, de meg is látszik rajta. S az is meglátszik, hogy nem fájt a feje, mióta pirosra hizott kurta nyakán viseli. Mitől fájt volna, mikor soha se volt beteg, soha se volt baja s mindig mindent megcsinált, amit akart. Már alig gyerekfővel kikáplánkodta magának a musai papságot s ez különb hely, mint akármelyik a traktusban s azóta gazdálkodik, egész csordára való tehene van, olyan asztagokat rak a paptagban, hogy beillene uradalminak s könyörtelenül végre tud hajtani mindent, amit akar. A falujában, az egyházmegyében, a képviselőválasztásnál, mindenütt. Csak az a szerencse, hogy messzebb menő ambiciók nem izgatják: egy szekér szénáért hamarabb körülgyalogolná a falu határát, minthogy a városba bekocsikázzon a főispáni ebédre.

Számtalanszor végigment a szük, deszkázott tornácon s végignézett a falun. De mindig uj dühre lobbant, hogy nem látja akiket várt. Az utolsó szekeret is kiküldte már az udvarból, ki vannak az emberei eresztve a mezőre, szétszórva a tágas határban s láthatatlan gyeplőjüket itt tartja a markában s szilaj hajcsárlelke folyton látja, hogy odakint párok megállanak; dalolni kezdenek; fiatalok egymást üzik a sárga buza közt, szóval és vérük friss zugásával s egyre számitja, hogy nem lesz meg ma a harmincadik kereszt, amit mára nekik kiszámitott, nem lesz meg a huszonötödik sem, ha ezek a bitangok soká isznak valamelyik utszéli kocsmában… -6- s a guta majd megüti mohóságában: a szekerek is hol cammognak, Péter az ökrökkel még azóta sem ért ki a Verestóhoz: ha az embernek ezer szeme volna, mint ki az ördögnek is a mitológiában, no… De hol a menydörgős menykőbe késnek ezek a fábjánfalviak?…

– A vasutról már háromszor is bejöhettek volna! – zugott egyre.

– A maga hivei, – szólt a felesége finoman, éllel.

– Isznak valamék kocsmába, no, mondja csak ki kedves, – szólt a pap. – A bélük istenit… – morogta hozzá, s ez az egy tetszett neki, ez egy kicsit megenyhitette, hogy a felesége kénytelen elismerni az ő türelmetlenségének a jogosságát s eltürni, hogy káromkodjon a szeme előtt.

Márta a veranda sarkából kukucskált ki a vadszőllő közül a falu utcáján végig s majd elnyelte szemével az utat, amelyet messze, a füzesekig el lehetett látni.

– Márta, – szólt rá erélyesen az anyja.

Az apja végig kimondta a gondolatot:

– Gyer onnan te mókus, mer ha meglát valaki, mingyán az lesz a pletyka, hogy te várod legjobban!

Márta pironkodó kacagással fordult vissza. A nevetése egészen furcsa volt. Csak igen kis gyerekek tudnak ennyire nyiltan és fehér fogsorral nevetni. Az embernek ha látja, kedve van harapni. Szégyenlősen nevetett az anyja előtt, mintha rajta kapták volna.

– Hát iszen nem is volna rossz, – mondta az apa kurtán a feleségének, hogy a lánya hátat forditott nekik, – ha ezek a bitang fábjániak neki hoznának papot…

Nevetett, már egy uj üzlet tünt fel előtte s már el is szánta magát, hogyha arra való lesz az uj ember, ezt megcsinálja. Jaj lesz annak, aki keresztül tesz csak szalmaszálat is ezen a tervén… Az özvegy papnékra s azoknak a lányaira gondolt s a hatalmas és sok ökrü ember erőszakos önérzetével máris megfenyegette őket… -7- Ránézett a lányára, aki egészen az ő fajja volt, friss, piros arcu, vizkék szemü s olyan szeleverdi, hogy no.

– Csak maga ilyeneket szalasszon ki a száján, – szólt megsértve a papné.

– No tán nem érdemelném meg, – lármázta el a pap, – amennyit mérgelődtem velük tél óta.

A felesége ránézett. Méreg, az sok volt. Volt mit hallgatni.

– Minduntalan átszekerezni… Még egy kerekem is beszakadt a füzes hidon… Azt a kereket nem adtam vón a falujokért.

– Olyan jó kerék volt, apuka?

– Te macska! Jobb is mint a kis lányok esze kereke…

A lányka nevetett s elszaladt; biztos, hogy egy perc mulva az utcai ablakon leskelődött.

A pap ujra a feleségére nézett.

– Meg ez a fene sok számadás… Az isten áldja meg azt a szerencsétlen flótás Makk Ferit…

Egy percig elhallgattak, eszükbe suhant a szegény flótás Makk Feri, az örökös félszivarjával, amit hol a jobb, hol a bal szájasarkában rágott, messziről lesirt róla a balkezesek sutasága, mindig a bubját vakargatta, mint a kárvallott fazekas tót, mikor a feldőlt szekerét nézi… Az szomoru szenzáció volt a télen. Makk Ferinek a püspök előtt le kellett mondania a papságról, igy valahogy kihuzták, de most adóhivatalnál dijnok valahol Fejérmegyében, s a szegény felesége! az öt gyerekével!… Nem hiába minden gyerek előtt, mikor már érezte, hogy következik, az egész világnak elsirta, jajgatta, hogy megöli magát… de már ezt nem birja ki.

Nem szóltak róla egy szót sem, de mindaketten lehangolódtak.

– Jönnek már, jönnek már! – kiabált hirtelen -8- Márta a szobából. Bizonyára az utcai ablakban leskelődött.

– No, hálistennek, – szólt a pap.

Az anyja rászólt a lányára.

– No csak ne szeleskedj!…

– Ugyan lelkem, sose bánja, – legyintett a pap. – Ugy szép a jány, ahogy van.

Márta nem birta ki az izgalmat, hogy itt nem volt szabad nézni a menetet, visszarohant az első szoba ablakához.

– Vagy beleszeret első látásra, – mondta az apa a lánya után nézve gyönyörködve, – vagy csak lassacskán, tette hozzá, egész más végét vetve a szavának, ahogy eredetben akarta… Punktum… Különben e mán csak a ti dógotok… Csináljátok, ahogy akarjátok.

Az asszony röstelte s szigoru arccal ment be az ura előtt a házba a tornácról.

Az utcán már ekkor nagy riadalom volt, mintha tüz ütött volna ki, vagy legalább is huszárok jönnének. Aki épkézláb ember csak volt, mind kiszaladt az utcára s bár mindenki egyformán tudta, mégis torkuk szakadtából kiabálták egymásnak, hogy hozzák a fábjániak az uj papot.

A nagytiszteletü ur odabenn megtette az előkészületeket, vagyis még több pálinkás poharat rakott ki az asztalra elkészitettekhez s a boros üvegekhez még kettőt hozott be a konyha melletti kis kamrából s kinyitotta ezeket is. Ugy látta keveset készitett ki. Mint a számitó emberek, fokonkint emelte az adagot, amit rászánnak a vendéglátásra. A beszéd is eszébe jutott s egyet-kettőt lépve előkészitette magát rá, ami nem annyira a gondolatok rendezéséből, hanem egészséges torokköszörülésből állott. Ez az egy mindig izgatta egy kicsit: ha szólania kellett. Ugy volt, mint az iskolás -9- gyerek, akárhogy tudja is a leckét, mégis beszakad a gatyamadzag, ahogy az apja szokta volt mondani, aki becsületes csizmadia mester volt, nagyszakállat viselt s Deák Ferencet szidta: ő bezzeg mindig mameluk, mióta kinyilt az esze.

– Kuttya legyek! – kiáltott fel hirtelen azon a hangon, ahogy a prédikációját szokta kezdeni s csattanósan homlokon csapta magát.

– Ne szidd magad, apuka! – kacagott rá a lánya, aki soha sem engedte el ezt a szójátékot s mindig egyformán jóizüen mulatott rajta.

Már ekkor az ablak alá ért a nagy zsivaj.

Márta kileskelt a fehér csipkefüggönyök közt s elragadtatva látta, hogy lengetik a parasztlegények a követválasztásról maradt zászlókat. Gyönyörü szépnek találta a három szint, ahogy a levegőben usztak a gyolcsok s ujjongó hangot adott.

S akkor véletlen meglátta a papot.

Szép, fiatal, magos ember volt, barna bajusza volt, magyaros formáju papi ruhában, szép barna szemü, piros arcu ember volt. Por lepte a fekete ruháját, kivált a két széles vállát. Márta abban a percben beleszeretett.

– Milyen szép, – mondta, – milyen szép, istenem milyen remek ember… apuka én bizony isten kutba ugrok érte…

Ahogy szeleverdi módon kibökte ezt a szót, a szeme kacagósan az anyjáéba ütődött. Az anyja ott állott e percben már mellette s ugyanakkor látta meg a fiatal embert, mikor ő. Ahogy a lánya nedvessé lett tüzes kis szemébe nézett, csaknem kimondta amit érzett: ez? neked?… ez nem neked való, kis szamár… De aztán mindjárt elhallgatta a ki sem gondolt gondolatot s azt mondta:

– Elment az eszed!

Az apa a lánya szavára letette a poharat, mert -10- egy félpohár borral emelte a szónoki készségét s az ablakhoz sietett.

Már akkor nem lehetett látni a fiatal kollegát, belépett a kis kapun. Csak az udvari ablakon át villant el a magas fekete kalapja. Nemsokára nyilt az ajtó s kopogtatás után belépett.

– Szabad.

Mögötte egy csomó vasárnapiasan kiöltözött parasztot lehetett látni s őt csak akkor, ahogy közelébb előbbre lépett a falusi módon állandóan félsötétben tartott szobában. – Szép fiu az ebadta, – mondta magában… aztán elébe lépett s kezet nyujtott neki.

– Itt a mi papunk, nagytiszteletes ur, – harsogta a kurátor, mielőtt valamelyik a két pap közül megszólalhatott volna.

– Matolcsy Miklós vagyok, – szólott a vendég szerényen és gyöngéd s valahogy mélyről zengő szóval.

Márta elbujt a függönybe, az arca égett s szégyelte magát, ugy lesett a fiatal emberre, mintha az menten hozzálépne s megcsókolná. Az anya, az megbüvölve nézett rá s fél könyökét a virágállványra tette. Tudta, hogy ez igen jól áll neki, ez a melankólikus mozdulat, ugy nézte a fiatal idegent, mintha az öccse, vagy a multja, az álmainak valami hajdani emléke jött volna el…

– Isten hozta kolléga ur, – mondta a házigazda, megrázva magyarosan a fiatal ember kezét, hirtelen szinte el is feledte a hivatalos hangot, a lánya szemével nézte meg a vendéget, de aztán eszébe zökkent s azt mondta:

– Hopp! – az ujját is felemelte hozzá, stellungba vágta magát s a parasztok, akiknek már gyakorlatuk van a papi dolgokban, rögtön látták, hogy itt prédikáció készül. Levette hát a kalapját az is, aki eddig még nem tette volt, a nyitott ajtón kiszorulva az előszobában. Aztán elrendezkedtek, helyre taszigálván egymást, hogy mindenki lássa mi történik odabenn. -11-

– Tisztelt fiatal barátom, kedves kollégám, édes társam az ur juhainak őrzésében, – kezdte a házigazda s azonnal megérzett rajta a talpraesett ember, a kész szónok, a magyar pap, aki mindenkor tud szólani, kellő ünnepélyességgel az ünnepélyes alkalomban s kellő profánsággal a profán helyzetekben. – Imé megérkeztél… Megérkeztél a tudományok szentelt csarnokából ide, ki a szabad életre, a viharos tengerre, a nagy és veszélyes szirtekkel boritott hullámzó tengerre… S jöttél, hogy világitó torony légy a tengeren bujdosók előtt: fáklya az élet éjszakájában! Fáklya a vigasztalanok lelke előtt, fáklya az árvák és ügyefogyottak számára, fáklya ebben a siralomvölgyben, ahol nyomor és szenvedés és kibeszélhetetlen sok szomoruság vár az igazakra és kegyesekre… Légy hát az, amire az Ur elválasztott! légy az, aminek küldött Izráelnek ura istene, légy az: aminek a beléd oltott isteni szikra, a beléd helyezett isteni Ige, a neked adatott isteni tálentumok lenni rendeltetnek: fáklyája az Ur félelmének, lobogó fáklyája az isteni Igének… Ugy legyen, ámmen.

A parasztok, akik sokkal hosszabb prédikációra is el voltak készülve, nagy örömmel lélekzettek fel s az uj papra néztek, várták, hogy no most aztán rajta: kend is vágja ki a rezet!

A fiatal ember még nem volt kész frázisgyakorlatra uton-utfélen, magánháznál s boros poharak közt, eleinte kissé kényelmetlenül is érezte magát, de azért nem habozott:

– Mélyen tisztelt kedves Bátyám, nagytiszteletü Tanácsbiró Ur!… Megvallom, lelkem legmélyéig meg vagyok renditve mély és lélekbe markoló szavaitól… s érzem a nagy felelősséget, mely e mai napon vállaimra nehezedik… S ime most Nagytiszteletü uram, mikor épen vergődő önbizalommal eredek ki az Élet Tengerén… mint isteni segély ágat nyujtja át nekem az első -12- szóban a szót, a fogalmat, a célkitüzést, amelynek csupán lényegével voltam mindezidáig eltölve, s amelyet egy szóban jelölni minden khaotikus lobogásomban sem tudtam volna… Fáklya… Fáklya lenni, mondtad nagytiszteletü uram!… Igen: ez az, amire vágyom, amire készültem, amit akarok, amire Istentől erőt s tehetséget kérek: fáklya lenni elhivattatásomban…

Fölemelte a fejét, jaj de szép most, mondta Márta s ugy nézett rá, ahogy csak a prédikáló papra szabad nézni, áhitatos szerelemmel.

– Bizonynyal fáklyája akarok lenni az én nyájamnak. Tudom, nem rózsaszirmokon való heverés, hanem tüskebozótban való lobogás lesz a sorsom, tudom, nem szende örömökben való éldegélés, nem a gyönyörökben való buborékolás, hanem küzdelem a kulturáért, az igazságért, az emberiségért lesz a rendeltetésem… Fáklyája legyek hát ama nagy és szent igazságoknak, amelyek lelkemet betöltik, s inkább gályára vitessem, mint a mi eleink, mintsem valaha eltántorodjak azoktól…

A parasztok csodálkozva emelték rá a szemüket. Soha nem szoktak ők értelmére figyelni annak, amit a pap beszél. Burkolt általánosságok mennydörgő hangjai, mint valami csodálatos muzsika hatnak a lelkükre s megerősitik őket e szent igék, mint valamely lelki fürdő; a gépies ténynyel, a prédikáció türelmes elhallgatásával jogot nyernek a hétköznapi dolgaik nyugodt és rendes továbbfolytatására… Most hirtelen valami zavaró s aggasztó gondolat ébredt fel bennük, nem fogtak-e vajjon csizmadiát az uj pappal. Hű, még az kellene, hogy cucilista papjuk legyen, vagy veszekedő, vagy minden kákán csomót kereső… No, jól jártunk akkor vele… az uri pappal, gondolta magában a kurátor, s már mentségen törte a fejét, hogy ő a másikat akarta, az akaszkai papot, de a többinek nem kellett, mert kopasz. De a házigazda pap olyan nyugodt és rendes -13- arccal hallgatta az uj embert, hogy ő is csak megnyugodott: ez csak olyan papi szó.

Az ifju ember egyre hevesebben beszélt.

– Ebben a munkában, amely a bünök, a vallástalanság, a műveletlenség ellen irányul: kinek a segitségét kérhetném előbb, mint a Tiedet, Nagytiszteletü Uram, ki felügyelő lelkésze voltál az én előre is hően szeretett, hiszen atyai szeretetemre bizott egyházamnak s aki első belépésemkor egy gazdag, nagyszerü emberi élet minden tapasztalatainak kincstárából, mint kész lobogót nyujtottad ki nekem jövendő pályám jelszavát: fáklya! Fáklya leszek tehát, amely nem hagyja abban az isteni világosságot, miglen maga el nem ég, avagy erőszak el nem oltja…

Hirtelen vége lett a beszédnek. Mintha még valamit akart volna mondani a pap, de vagy nem találta meg, vagy várni akart vele, szóval ez elég volt, a nép rákiáltott egy rettenetes éljent. Nem lehetett tovább beszélni.

Egy rekedt hang hátrább borizüen kiáltotta:

– Igen jaó hangja van a tiszteletes urnak, akár csak a pacsirta madárnak.

Ezen nevetés lett.

– No isten hozott kedves öcsém, – kiáltott fátyolos erős hangján a házigazda, – nagyon örvendek! Ilyen emberek kellenek a hazának!… Gyere csak jányom… Márta jányom… Matolcsy ur!…

A fiatal pap, aki még minden szónak külön hatása alatt áll, beszéd közben erősen meg volt kavarodva ettől a neki váratlan, de különben egészen rendes fordulattól. Mig szólott, hirtelen ugy érezte, hogy most hitvallást tesz, mint Luther s most egyszerre megint a rendes természetes élet szinén lebeg…

A parasztok összekacsintottak s azt mondták szemmel egymásnak: -14-

– Érti az öreg a csiziót! Má megfogta a legényt a jányának!…

A fiatal ember kezet fogott a kisasszonynyal s rögtön utána a mamájával.

– Maga épen most jött? – kérdezte Mártácska hirtelen s fülig vörösödött, hogy ilyen csacsiságot kérdez.

– Még csak most megy, – mondta enyhe, tiszta szivhangon az anyja, a most következő beérkezésre gondolva.

A fiatal ember meglepetve nézett az asszonyra, aki állandóan hátul állott a világos ablaknak s igy nem lehetett tisztán látni az arcát. Valami édes hervadtság áradt az asszonyról, valami illatos fölényesség, mennyire nem hasonlit hozzá a lánya, mondta magában.

– Melyik vonattal indult Debrecenből?

A fiatal ember a Márta csillogó fogaira nézett, ahonnan ez a kérdés mint valami rakéta kiröppent s szórakozottan, kissé fáradt fejjel mondta:

– A… reggelivel, kisasszony.

A kurátor kellemeskedve mondta ott hátul az öreg papnak, aki kopasz fejjel csakugy világitott a bundás fejü parasztok közt:

– No, mit teccik szóllani a papunkho!

– Phő, derék ember ez, kurátor uram! Jeles fiatal ember!

– Hássze, csak ide kell bizni a választást, – ütött a mellére a kurátor, aki egy kicsit be volt szeszelve, – nincs az a csikós, amék ugy értsen a lúho…

– Mint kend a papokho, vagy mi a tatár! – mondta szemöldökét magasra rántva az öreg pap.

– Hát nem jaót választottam? – mondta kicsit elrestelve magát a kurátor, aki most nagyon büszke volt az elébbi kis ijedtsége után, hogy ő volt az, akinek nem kellett az akaszkai kopasz pap! Nem jó a kopasz: jó ember megőszül, a huncut megkopaszodik, – mint -15- ez is e!… Aztán boros bátorsággal mégis hozzá tette: – Hát én olyat akartam, amékkel mindenki meg lehessék elégedve, finom pap, uri pap, nagyon tisztességes egy papi ember. Mer instállom, nagytiszteletü uram, – s felemelte poharát – én ugy gondoltam, hogy parasztoknak mink is jaók vagyunk, de legyen nekünk egy ojan tiszteletesünk, aki uri ember… El tudjuk mink tartani… ugye sógor?… s a másik fekete parasztra nézett, akinek már szinte laposan lógott a szemhéja az italtól.

– No, igyanak egy pohár bort az uj papjuk egészségére, – mondta a házigazda s a fiatal kollégához fordult, – bort, vagy inkább egy pohár snapszot?

– Én nem szoktam egyiket sem, – szólt a fiatal ember kénytelenül – de ha muszály, inkább bort, a másik nagyon erős lesz…

Ittak, koccintottak, s ujra ittak a pohárból.

– Hát most itt maradnak egy kis uzsonnára, – mondta a kurátornak a házigazda.

– Dehogy maradunk, nagytiszteletes uram, várnak az asszonyok.

– No de a tiszteletes ur itt marad, – mondta szokásos tartóztatással a háziasszony, aki igazán sajnálta a fiatal embert ezeknek a markába adni.

– Hű, dehogy haggyuk a papunkat, – kurjantott fel hirtelen a kurátor, ugyhogy mindenki nevetve fakadt az ijedtségén, – hásze az asszonyok még a falu határábul is kiseprüznének, ha annélkül mennénk haza! mán pég az asszonyokkal jóba kell ám lenni, mer aszongya a biblia, hogy nem jó az embernek magába aludni.

A parasztok röhögtek. Egy esküdt oldalba bökte a birót:

– Ezt a kurátort! milyeneket tud… Téged teszünk pappá…

– A nem lesz jó, mert akkor nem alusztok a templomba! -16- – fenyegette meg őket a kurátor, aki rettentően talpraesett ember volt s ezen ujra nevettek.

– No, majd nem alusznak, – mondta a házigazda rendreutasitó hangon, – ha a tiszteletes ur beszél!

– Puff! akkor el se visszük, – szólt sunyin a kurátor, akinek ma minden szabad, – mer nekünk olyan pap kell, akinek olyatén hangja van, mint a madárszó, mer amellett lehet legédesdedebben aludni. Mán én legalább sehol másutt olyan jó nem tudok szunnyadozni, mint az ég alatt, a kazal tövén, mikor a madarak ficsegnek a filembe, meg a templomba, mikor a pap olyan jól odamondogat az emberi nemzetnek.

Mindenki nevetett, csak Matolcsy nem tudta mi van ezen nevetni való. Nagyon sértette őt a profán hang. Rajtakapta magát, hogy papi méltóságában van megsértve; hogy igy nevelték a papok a népet!

– No, gyerünk hát, – fogta a kurátor a papját. A kemény parasztmarok belevágott a fiatal ember szép formáju, de puha karjába.

Ez a testi sértés igen kinosan érintette a fiatal papot, hirtelen ugy érezte, mintha a ménesről hazahajtott csikó volna, aki többet egy tapodtat se mehetne a maga esze után, csak amerre a vaskezü kocsis tereli.

S ebben a pillanatban valami homályos sejtelem támadt a lelkében, hogy az élet nem olyan sima és egyszerü, amilyennek ő a kellégiumban elképzelte. Ránézett a paplányra s ott maradt még egyszer a szeme, a lányka magafeledetten függesztette rá a tekintetét s most, hogy a tekintetük találkozott, pipacsvörös lett.

– No, gyerünk, gyerünk, – mondta a kurátor s nem eresztette el a karját, – majd visszajövünk még.

– Mikor? – mondta a fiatal ember ártatlanul, mert azt hitte, köteles ceremonia miatt kell visszajönnie.

– Jánkérőbe, – szólt a kurátor, a szemébe kacsintott s kilóditotta az ajtón. -17-

A fiatal ember fel volt háborodva.

Amint kilépett az ajtón, a hüvös, sötét szobából a nagy hőségbe s kápráztató világosságba, ugy érezte, mintha valami emberfeletti hatalom dobta volna bele egy félelmetes, ismeretlen s csodálatos világba, ahol minden tiszta, átlátszó és világos és mégis minden érthetetlen, megfoghatatlan, zürzavarosan egymásra tolult. Jaj de jó volna visszabujni, mint egy kis csigának a kollégium sötét és csöndes és fülledt nyugalmába, ahol minden misztikus, félszeg és fülledt, de olyan megnyugtató, eseménytelen és mit sem követelő…

Fölemelt fővel és nyugodt lépésekkel haladt előre s későn jutott eszébe, hogy bucsuzása a papéktól milyen kényszeredett volt.

Csak annyi volt most benne a régi egyéniségéből, hogy meg tudta figyelni a világot, amely körülötte tombolt, amelynek ő csak egy ártalmatlan labdája volt… Ugy csodálták szemtől-szembe, mintha majmot mutogatnak a falu utcáin… a sok felnőtt gyerek…

És amint a szekerek megindultak, a lobogós és kendővel, pántlikákkal cifrára füzött lovak; nem volt más érzése, csak az, hogy viszik; zugó fejjel, s káprázó szemmel, mint valami lázálomban usztak el előtte a kis falu apró házai, az egyenes utca, a keritésekre kapaszkodó gyerekek, a vihogó asszonyok s a borotválatlan, morózus képü férfiak… már nem volt tisztában semmivel: a gyötrelmes és lázas éjszakák eredményei, a szép és nagy lelkesedések mind zátonyra jutottak.