II.

A kis Fábiánfalván sajátságos mámor vett erőt.

A gyerekek az utcán torkuk szakadtából sivitoztak, hogy éljen Matolcsy tiszteletes ur! Az asszonyok olyan boldogan kacagtak, mintha mindnyájukat valami -18- nagy és meleg szerencse érte volna. A legények karban mentek végig a falun és katonanótákat fujtak s a férfiak ittak és ittak s egyre csak azt mondogatták:

– Ilyen ember kell nekünk papnak, sógor.

Pedig még mit sem láttak belőle, csak azt, hogy jóformáju legény, szép csengő hangja van s az messze hallatszik. Mi kell egyéb egy paptól?… Inni nem tud, de jobb is, ugyis majd beletanul… Kicsit nagyon is jámborocska, no, annál könnyebb szántani a hátán.

Sátor volt a kurátor udvarán, szekér-oldalrudakból összeállitva, zöld ágakkal diszitve, ott tálalták fel a végtelen hosszu ebédet, amely késő délután kezdődött, vacsorává nyult s csak éjfélkor lett vége. A gazdák annyit ettek, mintha most egyszerre akarnának jóllakni a jövő papválasztásig.

– De hát kinek a költségén megy mindez? – kérdezte naivul a fiatal pap a kurátort.

– Sose kell avval törődni mámma, tiszteletes uram, – mondta ravaszul a paraszt. – A fő az, hogy semmi se maradjon a tálban.

A fiatal ember nagyon félt, hogy nem fogja megállani a helyét a parasztlakomán, ahol, jól tudta, minden szem őt fogja nézni s minden mozdulatát megbirálják. De kiderült, hogy a dolog sokkal egyszerübb, mint előre hitte volna, a nép nem őt szerepeltette, hanem maga szerepelt. Minden ember folyton beszélt, tett-vett, ivott, kiabált, kurjongatott, tréfált, s veszekedett.

Matolcsy Miklós ugy volt ennek a nyüzsgő, zsibongó tömegnek a közepén, mintha egy láthatatlan idegen lenne, akinek nem kell egyebet tennie, csak mosolyogni, egyre mosolyogni és vastag, repedezett bőrü tenyereket szorongatni. A hangjára nem volt szükség, mert mindenki ugy kiabált, ahogy a torkán kifért s az ő szava elveszett, mintha a tenger zugásába halna bele. -19-

A délután gyorsan estébe, az est éjszakába hajlott. A csillagok fényén, az egyre későbbi éjben hirtelen mint valami bachanalia, tünt fel a fiatal pap előtt az alvó falu. Valami szorongás, gyötrődés támadt a lelkében. Nem tudta, más hogy tenné, de ugy érezte Isten előtt, nem illik az, ami itt történik. Valahogy végét akarta vetni. Fel akart állani. Korbácsra gondolt és szeretett volna félelmes lángoszloppá válni, hogy egyszerre megfélemlitse ezeket az embereket. Ugy érezte, hogy itt a pillanat, amelyen eldől a jövő tekintélye. Mint Keresztelő János szeretett volna fellépni s mennydörgő hangon kiáltani el: Nektek nem szabad igy élni! Elkezdett lihegni s a szeme komor lett és szeretett volna üszkös, csóvás szavakkal a szivek fölött mennydörögni. A száját már nem egyszer ki is nyitotta s érezte a torkában a hangok feszülését… aztán megint visszaült.

Hátha nem bün ez.

Ő még olyan kevéssé ismeri az életet. Ha ez igy szokás… Ártatlan és idilli örömöktől fossza-é meg a szegény jó népet, amely a nehéz testi munka évszakában egy vidám emlékü éjjelt fog köszönni a papjának. És volna-e hatása? És okos volna-e, hogy fővel rohanjon a falnak? Sohasem érezte ugy át azt az igazságot, hogy prédikátornak igen jól kell ismernie a gyülekezetét… Ártatlan est, vagy bünös tobzódás: ki tudhatja azt, mig oka nincs tudnia.

S a nép egyre bódultabb lett a vigságában, mig egyszerre csak valami dévaj nóta támadt valahol.

Erre világosan látta, hogy beteljesedés történt.

Álmélkodó szemeit végigjáratta a népen, s valami ellenállhatatlan erő arra kényszeritette, hogy felálljon, karját felemelje s prófétáljon.

– Szeretett felebarátaim! – kiáltott fel a sötétes éjszakában, amelyet alig világitottak meg a csillagok s alig a néhány kis pertoleum-lámpa. A szava mint egy sikoltás -20- hallatszott. Nem ugy, mint egy lesujtó villámcsapás viharban, de mint egy ijedt gyermek segélykiáltása. Egyszerre elvesztette a lába alól a talajt, megszédült és elfult a hangja: nem tudta most mit fog mondani.

– Énekeljünk! – hangzott fel valahonnan.

A fiatal pap ijedt izgalmában, fellélegzve kapott a kiáltáson:

– Igen, énekeljünk az Isten dicsőségére!

Egy más hang mindjárt el is kezdett egy éneket.

A Sionnak hegyén Uristen,

Tiéd a dicséret…

Az ének nagyon soká tart, nagyon erősen, teljes szivből éneklik, tele torokkal fujják, ő maga is velük énekel s közben ott áll mindannyiuknak a vállán. A feje zug, a homloka izzik. A szeme könyesen, fátyolosan le-lecsukódik s körülötte zengő ének kanyargó hullámain ugy ringatózik már, csónakban a Tiszán. S lassan visszafolyik ereibe a felzugó vér, alábbszáll a prófétáló vágy, imás érzéssé szelidül a menydörgő akarat. S mikor az emberek száján sokára eláll az ének, lehunyja a szemét, csaknem sir a meghatottságtól a nagy éjszakában a kisded falu közepén, az emberek éjjeli gyülekezetében s valami szépet, áhitatosat és meleget érez a szive körül. A sok nyerseség és vadság, az önzés, falánkság, a testi tisztátlanság mind felfoszlik az áhitatos énekben. Valami természeti szép jelenséggé válik az imént még izgatóan visszataszitó gyülekezet. Minden éles és bántó érzés leszerelve s a sziveket könnyes jóság árasztja el.

Akkor csönd lesz, az emberek száján elhal az ének s ő lehunyja a szemét. Mintha most állana a beteljesedés pillanata előtt, mosolyog, bágyadt szelid mosolylyal, nagy érzés dagasztja: most, most kell szólani, most kell megjelenni a kettős tüzes nyelveknek, most meg lehet fogni a sziveket s mint bárányokat terelni a jóság aklába… -21- S nem is az lelkesiti, hogy beteljesedett az igéret, hogy eljött a pillanat, amely minden nagynak szülője lehet, hanem az, hogy ime az Istennel jutott közvetlen viszonyba, a zöld lombok sötét foltjain felemeli tekintetét a csillagokig s várja, hogy most csodálatos lehetőségek és lelkeket meginditó meglepetések következzenek el…

– Óh reménységünknek Istene!… ki egyedül vagy erőtlenségünkben bizalmunk és reményünk: vedd igyekezetünket s ne forditsd el tőlünk kegyelmes arcodat, midőn előtted könyörgünk a Jézus nevében, Ámen… Imádandó Isten! hálával térünk meg hozzád s dicsőitünk téged mind azon jókért, melyekkel e mai csodálatos napon atyai jóvoltodból megáldottál minket…

Mi történt!… Egyszerre csak kettőssé válik a lelke s az egyik figyelni kezdi a mást, hallja a szókat, amelyeket mond, amelyek bonganak és zengenek és mit se mondanak s nem jelentenek.

A szavak áradva ömlenek az ajkáról, de óh, félelmes csoda: nem tudja mit beszél, ez a beszéd nem az ihlettek őrjöngő, szikraontó szavai, amelyek ahol lehullanak, égetnek és gyujtanak: ez a beszéd a szertartás megmerevedett homokágya, amelyben lassan és zajtalanul hömpölyög az igazságoknak gátak között lebocsátott hullámárja.

S mily ellenállhatatlan ez a tudás, a beidegzett szavak egymásból patakzó folyamata, ezek a kialakult s mindennapiságukban első üde értékelésüket veszitett nagyszerüségeknek zsongitó vibrálása… „te vagy a mindenható, ki mindent megtehetsz; te vagy a véghetetlen bölcsesség, aki mindent a legjobban értesz; te vagy a kimerithetetlen jóság, aki magunknál is jobban akarod s munkálod boldogságunkat…“ óh ez a szertartás, hogy mennyire elvégzi ez magamagától az üdvösséget. Mindegy hát, hogy ki mondja s milyen érzésekkel -22- mondja, csaknem ugy ki van kövülve minden szó, minden frázis, mint a katholicizmusban.

Mikor vége volt az imádságnak, mély lehangoltság vett rajta erőt: hát nem merte egyéniségének zászlóját kibontani… Hát ime első percben már megalkudott… egyetlen szót nem mert kijelenteni, amely ujat, erőset és prófétait jelentene… Meghátrált, lemondott, letört… Vagy még azt sem, csak nem talált hangra?… Nincsen hát egyéni hangja… Tömeghit szavait zengette s a tömeghit fülébe… A torkát száritotta a keserüség, a szégyen s a harag önmaga ellen: hogy nem történt meg, amire várt, aminek az eljövetelét biztosan látta…

Hogy elhallgatott; egy öblös hang halkan, monotonul s komoran kezdett imádkozni: Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

Az erőteljes férfihang a komor éjszakai hangulatban kopogva verte a sziveket: volt valami misztikus, valami földfeletti ebben az emberi gyülekezetben, amely az ének, az ima áldásával töltözött s szárnyakra kelt egy közös megadásban az Isten előtt.

Csak a pap omlott össze, fejét lehajtotta és sirt.

Ujra énekbe csaptak fel a hangok. A gyülekezet egy közös, tömegszerü lelki tisztálkodásban egyesült.