VII.

– Ostobaság, – morogta a pap s haragosan nézett utána az idegennek. Szeretett volna utána kiáltani, hogy ostoba! Csukassa be magát a bolondok házába.

Aztán elkedvetlenedett s mikor az idegen a bokrok közt eltünt a falu alatt, már nem volt olyan bizonyos abban, hogy ostobaság.

Az utról félre állott, a csorda jött.

A görbe vadkörtefához támaszkodott s tétova, káprázó, könnyes szemmel nézte a teheneket, ahogy minden lépésre rábólintó fejjel, nyálasan, csorgó tőggyel baktattak be a falu felé.

Tehén… Mi az, hogy tehén?… Az ember, az egy nagyszerü isten, mindent fölismer, ami neki kell: egy tehén sem él szabadon a szabad mezőkön… mind hazajön este s az ólba megy éjszakára… s mindtől elszedik az utolsó cseppig a tejét… A hü gazda gondot visel az ő tehenére s minden lépését vigyázza s ne busuljatok a téli takarmányon, a kétlábu isten, aki gondot fordit a malacokra és tyukokra, a tehenekről sem feledkezik meg a legcsikorgóbb hidegekben sem…

Egyszerre összerántotta a szemöldökét, megrázta a fejét, fájni kezdett a szive a ragadós travesztálás keserüsége miatt: hát egy nap már ennyire ki tudja forgatni az embert hüséges lelki életéből: csak egy napi étlenség, volt tegnap elég enni-inni való… Félesztendőre elég… A csordás köszönt; felemelte a kezét s a kalapját megérintette neki. A keze olyan nehéz volt, mint az ólom.

A hü pásztor gondot visel az ő barmaira, mondta, s a derék pásztort megbecsüli az ő gazdája.

Nézte a csordást, aki toprongyos volt, zsiros fekete inge szabadon lógott s nagy bocskor a lábán. -61- Csámpásan, fáradtan baktatott együtt a tehenekkel s lehajtott fején mintha mély filozófiai gondot cipelne. Az élet terhe, mi lehet más e gond. Az élet terhe egyformán kijár minden pásztoroknak. Üres tarisznyáját cipeli bizonnyal s készül az evésre, mert neki ez egy rendes étkezése van naponta: este, munka után… S azzal kész a nap, a munka, az élet…

– Jó stét kvánk, – dünnyögött a csordás.

Érezte, hogy meg kell szólitania.

– No, öreg, mi lesz a vacsora?

A csordás még kettőt lépett, akkor jutott tudatáig, hogy neki szólanak, megállott, halszemeit rámeresztette a papra, aztán savanyuan szólt:

– Nem trom micsnált a vénasszon… Nincsen má neki se lisztye, se krompéja… Ne, Szőke, neee, – s utána szaladt a tehénnek, amelyik az utmenti vetésbe szeleskedett bele.

A pap ijedten nézett utána. Se lisztje, se zsirja, se krumpli, semmi s elnyütt testében mennyi kötelességtudás van. Szalad, hogy a tehén bele ne faljon a zabba az utfélen. Mi baja neki abból, hogy a tehén egy fillér kárt tesz egy gazdának, akinek sok mázsa terem…

S akaratlan felnézett az egyre keményebbre kékült boltozatra, ott van az ő gazdájának háza?

Aztán az iménti töredékképbe vakult: a pásztor a barmokat őrzi, s a fizetést a barmok gazdájától kapja. Hát a lelkek pásztora? Az maguktól a barmoktól várja a fizetését? De hiszen akkor ő barmainak alkalmazottja… Akkor ő mit őriz?… A mai lecke után nincs kétség benne: ugyanazok a parasztok, akik csordást tartanak teheneik és disznaik gondozására, őt nem a a saját számukra, hanem valamely hasonló javuk rendben tartására választották… Mit tart ő, a falu számára:… kerekre tágult szemmel nézett föl az égre: „én őrizem nekik az istenben való hitnek gondolatait, -62- én pásztorolom nekik az istent s beterelem nekik minden vasárnapra teljes diszben a szemük elé…“ S ezt ugy mondta, mintha nem ő mondaná, nem az ő gondolata volna, mintha valami cinikus idegennek, az előbbinek fantáziájával állapitaná meg.

És milyen buzgó, lám hogy félti, hogy kárba ne menjen az istennek csak egy gondolat-értéke is: az imént, hogy fel volt zudulva az idegennek szavaira, ki cinikusan vonta le a képtelen konkluziót: az isten a maga rabja…

Tünődve nézett maga elé, hirtelen fölvillant előtte az ismert papi törvény!

„Aki az igét akarja hirdetni: annak meg kell térnie!“

Eddig ez a megtérés valami egészen üres szó volt neki. Hogy lehet megtérnie egy keresztyén embernek… Megtérni lehet egy hitehagyottnak, egy pogánynak: de hogyan lehet megtérni egy papnak! Egy fölszenteltnek… S most valahogyan pogánynak és fölszenteletlennek és támadó idegennek érzi magát… Ugy kivül áll e pillanatban az egyházon, az egész régi kereten, az összes tanulás és tudás minden biztosságán… Már azelőtt is ott volt valahogy a lelke mélyén valami lappangó pogányság. Hiába volt a kollégiumi elzárkózottság, hiába olyan szilárdra épitve a bárka, a fenekén rések támadoztak s viz szivárgott alulról, csak még nem annyi, hogy sülyesszen, csak még annyi nem, hogy félelmes legyen: de ma bezudult a mély szennyes ár… Hogy ragaszkodott a tudomány igazságaihoz, hogy védekezett a külső segitségekbe s hogy igyekezett lelkének puha lomhaságába temetkezni, amely annyira rettegett a nyers, a szabad élettől: annál rosszabb, teljesen előkészületlenül akadt belé a nagy viharzó életbe.

Hát mit, mit, mért nevelik az embert hamis ideálok hitében: ha annyira világos és kivétel nélkül minden -63- pap számára rendes a megtérés kötelessége: hiszen itt valami gonosz eltitkolás folyik a gyermeki lélek előtt. Nem azért oly biztosak-e a papi megtérés lehetőségében, mert kivétel nélkül minden papnak, akinek lelke van, át kell mennie ezeken a megdöbbentő fölfedezéseken: mindnek magának kell megtalálnia az Istent?… S erre fölkiáltott:

– Mi hát az Isten?

S most hirtelen brutálisan zakatolt benne a gondolat, mely annyiszor kerülgette már, s amelyet oly óvatosan takargatott, mint az önáltatással a még ki nem fakadt sebet: talán elmulik.

– Ismerem a személyes istent, – morogta, hogy szavakban erősitse támadását s a földre lemeredt keresve a jóságos istent, aki mindenütt jelen van… hogyan?… Gyermeknépek által kifundált jóisten, gyermeklelkek javára?… Legyintett: ez nincs.

És mégis, valahol a lelke legmélyén valami sóvárgó, valami áhitó érzés lüktet: az élet és halál, a fejlődés bizalma…

Amaz csupa parancs, biztosság és megérthetőség: s mit sem ad. És ez amennyi félelem, annyi sóvárgás és annyi csalódás?

Nem tud ő, – állapitotta meg magában, – a középkori pap lenni már, aki vakon és együgyün állott annak az istennek lába előtt, akit a frázisok kikövülten merevitenek, akinek létezését a Voltairek észokokkal magyarázzák abszurdummá… Erről az istenről már a tanárai sem beszéltek, vagy ha beszéltek, valami tolvajnyelv volt az: a kész kifejezés nem azt az egyszerü értelmet takarta, amelyet látszólag kellett avatatlanok előtt jelentenie: a pap nem tudhat kevesebbet az istenéről, mint a laikus és ma minden intelligens ember tul van azon, hogy… Bizonyára még a parasztok is…

De hát akkor ki ő? Mi ő? Mire van akkor épitve -64- az ő élete, pályája, jövője, ekszisztenciája… Egy régi ötletre, amit maig akceptál az emberiség? Az ősöknek valami tévedésére, amit az ember gondolkodási lomhaságból nem revideált maig sem? vagy talán csak a a rendváltozásról való félelmében ragaszkodik hozzá… Vagy már el is van söpörve, csak látszat, hogy még mindig áll a rendszer: hogyan merne egy község egy szolgabirót igy kijátszani, mint őt ezek ma? vagy csak egy jegyzőt? vagy csak egy tanitót?… De a pap!… Lehetetlen nem éreznie, hogy a parasztok lelkéből az az érzés sugárzik, hogy a pap köszönje meg, legyen hálás azért, ha minden cél és szükség nélkül eltartják egy életen át… Félévi fizetés: hát ennyit csak odaadhat azért, mert mig él, el fogják tartani ingyen és munka nélkül…

Egészen bealkonyodott s a feje zugott. Könnyes elbágyadással támaszkodott a görbe fának, a mezőről munkások jöttek el az uton, szótalan köszöntek, szótalan fogadta. Kimerülten hevert teste a fa görcsös oldalán s zokogás kisértett a lelkében.

– Mi a község hite? s mi az ő hite?… Minderről, ami az ő lelkében folyik s végbe megy, hogy fog valaha szót szólani az emberi fülek előtt?… „Hiszek egy istenben, mindenható atyában…“ „és a Jézus Krisztusban, ő egy szülött fiában“… „ki fogantaték szentlélektől… születék Szüz Máriától… megfeszítteték és meghala… fölméne mennyekbe… onnan lészen eljövendő itélni elevenek és holtak fölött…“

Minden szó, minden kép egy évezredes, kikövült históriai tétel… Minden szó, minden kép neki már valami egészen szimbolikus forma, a régi kisművészek alkotó kezéből kikerült finom, finom edény, amelyet valami egészen uj tartalommal, a hitnek egészen uj olajával kell megtöltenie… Ha meg akarja tartani a régiséget… S mért ne akarná… Mért vegyen uj -65- hitéhez uj vásári porcellánt… Hiszek egy istenben mindenható atyában… A bibliai Isten-eszme alkalmas arra, hogy minden tartalmat felöleljen… A bibliai Isten-eszme már korszakokon ment át…

S hirtelen mint nagyszerü megvilágitásban, feltünt előtte a bibliai Isten-fogalom három nagy korszaka… Már régen járt efféle az eszében, de most minden tisztán tünt föl előtte: Az ótestamentom istene: Ábrahám istene! A tiszta fetisizmus istene: akit az ember varázslással fog a pusztában s kényszeriti, hogy neki engedelmeskedjék. S ha nem teljesiti kötelességét, megfenyegeti és megbünteti… S hogy nőtt fel ez az isten a Próféták istenévé. Régi nyers egyszerüségét elveszitve a próféták egeken trónoló, szárnyas angyalokkal körülvett félelmes mindentehetőjévé, s végre a Jézus egészen elvont és egészen személytelen atyai hatalmává…

Most jön az uj isten, amint az emberiség ujabb életkorszakot ért, most bontogatja már lehetőségét lelkünkben az uj isten-fogalom, amely még tovább kell hogy menjen s levesse a fetis utolsó ismérvét is, a próféták naiv és félelmes egész személyesitett kosztümkiséretét, s tulnőjjön a jézusi… nem: hogy megkapja a jézusi távlat igazi értékelését.

Rögtön felgyult s elhatározta, hogy azonnal megkezdi ennek a témának feldolgozását.

S amint igy szilárd célt érzett maga előtt, egyszerre enyhült éhsége és keserüsége: mindjárt otthonabb érezte magát a Boáz mezőin, ahol a Ruthok kalászcsomóikkal jönnek hazafelé a sötétben a mezőről… S ő maga is kedvet érzett végre, hogy megtérjen a csillagvirágos ég alól, a maga rideg és rossz emlékillatu barlangjába, hol sem kenyér, se só nem várja: de bár csak életének savát meg tudná találni.

-66-