VI.

A foga már elvásott s lassan majszolta még mindig a poros sóskát. Állati konoksággal a savanyu füvet s örült, hogy a pusztában mannára talált.

Aztán ott feledte a szemét az égen, amely kéken, szilárdan borult fölötte, mintha örök időkre megépitett boltozat volna az Isten palotájában. S hirtelen eszébe jutott, hogy ez a bolt puszta levegő s azontul ritka éter… S nincs sehol helye benne a szép, szakállas jóisten trónusának…

A térdére könyökölt s ujabb lelki zavarnak engedte át magát.

Pap volt, fiatal pap, akinek a feje tömve volt a friss vizsgák után holmi theológiai tudással, de nem volt lelki élménye. S most egyszerre félelmetesen dermedt meg fölötte a kék ég, amely szilárd boltozatnak rémlik, holott csak levegő s azontul éter…

Nagyot lélekzett s hirtelen, minden átmenet nélkül, szinte hangosan mondta:

– Meg fogom mutatni nektek, hogy ember vagyok!

Visszanézett a falu felé. A kis falu lombokba volt boritva s a torony hegye vékonyan és szurósan állott ki a gyümölcsfaerdőből.

Már belefáradt, már kiégte a düh nagy tüzét s mióta a tanitóékkal is össze kellett tüznie, előbb ugy érezte, sajnálnia kell megrablóit a lelki sötétségért, aztán őszintén és egyszerüen rábukkant az egész dolog igazi okára: a paraszt a papot herének nézi.

Miért? Jóisten, a legmagasztosabb hivatal, amit az emberiség kigondolhatott és fölállithatott. Mennyi kifejezetlen boldogság és büszkeség fakadt ebből a forrásból: egész ifjukorát meggazdagitotta, megszinesitette -54- a vágy, hogy pappá legyen. Voltakép predesztinálva volt erre a hivatásra; minden előde pap, minden őse, akiről csak tud a családi emlékezet s az anyja gyakran emlékezik arra a hajdani prédikátor Matólchyra, akinek tizenegy gyermeke volt, köztük kilenc fiu s a szorgalmas atya valamennyit tudós pályára nevelte. Mózes nagyenyedi, Áron vásárhelyi pap lőn, Pál tanár Sárospatakon, Bertalan Pápán és József pap Ungvajdán, ez az ő nagyatyja… Ma hirtelen hevülésében azt fogadta, mért is lett pap!… Mért nem tanár, valahol idegenben… Nem, ő csak pap s nem tudna más lenni, ha itt örök koldusul kell is tengődnie. A szegény ősatya, megható volt, mondják, miként kisérte fiait gyalog az oskolaév kezdetén a szomszéd határig, még az uton is magyarázván nekik egyet-mást s ellátván atyai tanácsokkal, hogy az istent féljék, az embereket szeressék, előljáróiknak, tanitóiknak engedelmeskedjenek, mindeneket megbecsüljenek, senkit meg ne bántsanak, a rossz társaságot kerüljék és igy tovább és igy tovább s otthon a tanulás melletti szünórákon mindennemü kézimunkára alkalmazta a kis sereget. Egy ilyen puritán, nemes és fenkölt tradiciókkal telitett család végső sarjadéka menne hitvány anyagi érdekek miatt idegen pályára? Mióta mesterség a papság s mióta a világi gazdagság buja forrása a kálvinista-pap komenció-levele.

Valami gazdag és emelkedett érzésár töltötte be szivét s fiatal gyomra untalan figyelmeztette, hogy valami azért még nincs rendben a kréta körül.

És amint szemeit ujonnan a mennybolt dicsőséges kárpitjára függeszté, lankadtan ujrázta magában, hogy levegő mind és azontul éter…

– És az isten nem tehet csodát.

Már szégyellte is magát, hogy az istentől valamely kurta nyers csodát akar… Az isten, most látta hirtelen, nem is objectiv valóság őneki, hanem valami -55- érzelmi java… Életének érzelmi értéke, amely mint a tenger a gályát, fenn tartja a szinen…

Alkonyodott, a mezők felett pára, vagy porréteg lebegett, a buzatáblák sárgák voltak és keskeny csikok itt a falu körül, s erős zöld csikok kavarodtak bele. Gazdag és szép vidék, áldott és terméssel rakott, hullámos és kedves és ő azt mondta harag és indulat nélkül:

– Megálljatok, meg fogjátok látni, hogy igaz ember vagyok.

Térdére könyökölt s maga elé nézett. Mindig ilyen volt a világ. Gazdag termés, müvelt földek és olajfák, szőlő és fügeligetek és a Jézus gyalog ment keresztül a mezőkön, virágokban járt a lába s az ösvényeken saruban sétált… Lehajtott fővel és gondolkozva és amerre ment kivirultak a virágok és illatosak lettek a ligetek, és a szellők halkan dudorásztak… Áldott lett a fügefa, amelyről a Jézus szakitott s a halak feléje usztak, mikor a parton megállt.

S most ismét szépséget és gazdagságot és meleg jóérzést lelt a világban, fájdalommal volt tele a szive, valami mély keserüséggel az emberek kicsinyes és ragadozó gazsága miatt, a szépség, amely ellenállhatatlanul hatolt be lelke sokszirmu bensejébe, megmozgatta s mégis csak az élet boldogságára irányitotta valóságát. Baj, baj, kár, rontás árad előtte, de fiatal lelke átszökik felettük, mint az árkon a versenyparipa, már a levegőben érzi magát, ugy megy előre, lerázza a keserü bántások ostorcsapásait… Ostorcsapások, gondolja, vajjon nem arra rendeltetvék, hogy ezek sarkalják előre-át árkon-bokron az élet boldog végcélja felé…

Éhes volt, és szomjas volt s a mezei gaz savanyu izétől elvásott a foga s a Krisztust látta, ahogy jön előre a buzában, barna haja hosszu és az esti nap szinesen csillog rajta és szelid arcán, kettéválasztott szakállán ragyog az esti fény. -56-

Tágabbra nyitotta a szemét s felébredt csaknem önkivületi lázából, a közeledő alak nem a Krisztus volt, középkoru uriember, aki porosan, csöndesen közeledett.

Röstellt az árokparton ülni, felállott s leverte magáról a port. Fekete ruhájának ártott a földön való heverés, de annyira kimerült volt, hogy rá gondolni sem akart. Megint ebben a világban érezte magát, ahol ma még mit sem evett, csak mezei sóskát s nincs is kilátása vacsorára.

Feltette kemény fekete kalapját s megindult vissza a falu felé.

Az idegen nemsokára utólérte s amint elment mellette, megszólitotta.

– Jónapot tisztelendő ur.

– Alásszolgája, – mondta, nem várta az idegen ismerős-köszönését.

– Szép este van.

– Igen.

Sokáig hallgattak, mentek egymás mellett. Az idegen erősen feszélyezte a fiatal papot. Nem tudta ki lehet, talán tegnap jelen volt a beiktatáson s nem emlékszik reá.

– Aztán van-e jó puskája tisztelendő ur?

A hangban volt egy kicsi guny, felülről jött érzés, a pap ellenségesen pillantott oda rá: papi állására való rálegyintést érzett.

Most uj meglepetéssel vette észre, mintha kicserélték volna az embert. Alacsony zömökfejü, nála kisebb s elhanyagolt külsejü ur volt, malicia volt a szemében. A fiatal pap egész megzavarodott, hidegen mondta:

– Nem, vadászni nem akarok.

– Sajnálja az állatokat, – konstatálta az idegen, olyan hangon, amely bántó volt. Kicsinylést, gunyt és semmibevevést érzett benne a fiatal ember, mint a gyerek a felnőttek beszédében. -57-

Nem felelt rá. Nem tudott mit felelni. Soká forgatta magában a szókat, de annyira ki volt merülve, hogy nem birt replikázni. Csak sokára mondta rá.

– Igen.

Az idegen szótlan ment mellette. A por fölszállott szemük elé, forró nyáresti csönd volt. Ugy mentek egymás mellett, mint két ökör egy járomban.

– Igaza van. Az állatok több kiméletet érdemelnek, mint az emberek.

Ez az ember annyira ellenszenves volt a fiatal papnak, hogy ujra ránézett. Őszes volt, kurtára nyirt bajusza s szapora és egyszerü szóval beszélt:

– Az állatok az istennek kedvesebb teremtményei, mint az emberek, – az ember, az egy nem eléggé sikerült kreáció, néhány millió év alatt vagy egészen eltünik a föld szinéről, vagy egészen ujjá kell fejlődnie… Kérem most álljon meg, tessék visszafordulni, innen a legszebb a kilátásunk.

A pap szótalan megfordult s visszanézett.

A kilátás csakugyan elragadó volt. A nap balkézre szállott le a föld szinéig s a távolban látszott a Tisza kanyarodása. Egy helyen megcsillogott egy ezüst sarló belőle, különben dus füzesek jelezték az irányát.

Távolabb az uton porfelleg szállott fel, a csorda jött. Az egész képben valami természeti kivirágzás volt, állati és emberélet-alatti boldogság virágzása. A kövér föld termőerejének dus pompája. Meg kellett érezni, hogy itt nem az emberi szellem, nem az emberi élet uralkodik, hanem egy sokkal mélyebb, sokkal titokzatosabb és elementárisabb erő: a Természet ősi kibomlása.

– Nagy művész, – mondta az idegen. – Szó sincs róla a legnagyobb erő és művészet.

A pap ujra megzavarodott, ennek az embernek minden szava megtámadta, még mielőtt átértette volna, -58- mit akar, már sértően hatott rá a gondolatának kisugárzása.

– Ő is nagyon szeretett a mezőn sétálni, – mondta az idegen. – Ez az egy teszi kedvessé az istenség – emberesitését, de mennyivel magasabb az ősi magyar hitvallás, hogy mindnyájan testvérek vagyunk: a bárányok, a kakukfüvek, a szitakötők, meg az emberek… A Krisztus tanárkodásának az az egy hibája meg van, hogy ki lehetett csavarni az értelmét. Én nem vádolom meg vele, ő bizonyithatóan az egész Természet istenitője volt, de az ember lefoglalta, lefoglalhatta magának: a Krisztus nevével ölték meg a nagy természetet, hogy az embert tegyék a teremtés koronájává. Pedig az istenség lényege az, hogy az atomoktól a csillagképletekig az egész egy szerves egység.

A pap összehuzta a szemöldökét s ellenségesen nézett maga elé. Ugy érezte, nem volna szabad szóba állani az idegennel.

– Uraságod az istenség lényegét elemzi… – mondta s elhallgatott. Eh, fáj a feje, talán az is elég, hogy elforditja az arcát és nem felel.

Az idegen mintha mohón várta volna ezt az ellenmondást, rácsapott:

– Igaza van tisztelendő ur: az istenség lényegének a feszegetése minden baj forrása. Ha rajtam állana, az egész világon megtiltanám ennek a kérdésnek a feszegetését, mert ebből származik minden baj. E tekintetben csak egyetlen tételt fogadhatunk el: azt, hogy az istenség felfoghatatlan, ergo nem szabad analizálni, nem szabad firtatni, mert felfoghatatlan levén, ugysem magyarázhatjuk meg sohasem.

– Akkor mért tetszik vele foglalkozni!

– Rákényszeritik az embert, mert sokan foglalkoznak vele, ezek a sokak összeállanak egyházakká s átokkal sujtanak mindenkit, aki az ő magyarázatukat -59- nem fogadja el. Sok arcátlanság történik a világon, de nem annyira az isten lényegének kutatása az arcátlanság, hanem az a megállapitás, bizonyos embereknek az az apodiktikus kijelentése, hogy az isten ilyen, vagy olyan: s ez ellen nincsen apelláta!

A pap bámulva s rémülten nézett rá.

– Nem hiszi? – mosolygott az idegen s egy szemvillanásig a szemébe nézett, akkor ujra lekapta a pillantását s kicsit heccelődve szólt:

– Próbálja csak meg valamelyik theológusnak ezt a kérdést felvetni: Ha az isten mindenható, megsemmisitheti-e önmagát?

Nem várt választ, mindakét kezével az arca előtt dolgozott s okoskodva mondta:

– Kérem, ha az ember megunja az életét, öngyilkos lehet, ha akar, vagyis megszünhetik mint ember létezni. Tehet-e hasonlót magával az isten?… Nem arról van szó, hogy végtelen tökéletességében ez nem is jut eszébe, hanem arról, hogy lenne-e hozzá képessége, ha eszébe jutna, például, a legujabb pápai enciklika miatt való elkeseredésében? S ha nem képes önmagát megsemmisiteni, mi következik ebből? Az, hogy rabja önmagának?…

Most megint rápillantott a papra. Nem nevetett, csak a szeme sarkában volt valami gunyos mosoly.

– Lássa kérem, mily abszurdumokra vezetheti az embert az, ha az istenség felfoghatatlan lényegét feszegeti!?

Megemelte a kalapját s a vadkörtefa alatt elfordult a gyalogösvényen jobbra s tovább ment. Nem be a faluba, hanem el a Tisza felé. -60-