I.

A hosszu rázástól elgémberedetten ment fel a nehány lépcsőn s benyitott a vendéglőbe.

Nem nézett vissza a kurátornéra, izgatott volt s ideges, örült, hogy a szekérről leszállhatott, örült, hogy a parasztszagtól végre megszabadult.

Egészen más embernek érezte magát bent a kocsma, uj idegen levegőjében. Dohányfüst, fülledt meleg s borgőz volt itt, nehány iparos forma ember ült a veres abroszokkal leteritett asztalok körül s átbeszélgettek egymáshoz, orditós és tulélénk módon.

Gyorsan keresztül ment köztük s jól érezte magát ebben a más világban, urnak érezte magát, bátran haladt keresztül ezen a szobán, a barna függönyökkel kárpitozott másik ajtóig, a szomszéd teremben fehér volt az abrosz és világosabb volt a levegő.

Kabátját, kalapját felakasztotta a fogasra, amely rendkivül magasra volt fölszegezve, aztán leült egy asztal mellé. A szék volt-e szokatlanul alacsony, vagy az asztal a szokottnál magasabb, de mosolyogva vette észre hogy lesüppedt. A kurátor utána hozta a kicsi fekete bőrtáskáját.

– Köszönöm kurátor ur, csak tegye le… Megiszik egy pohár sört?

– Alássan köszönöm tiszteletes uram, nem lehet… – kifelé intett szemmel, hogy kint az asszony; aki ráparancsolt -137- a Miklós füle hallatára, hogy egy kortyot se igyék. – Majd iszok én az állásba. Jójcakát.

– Jó éccakát, – kezet nyujtott neki.

Mikor a paraszt végre eltünt föllélekzett; holnap délutánig szabad. Holnap délutánig nem tapadnak rá ezek a csirizes parasztszók, holnap délutánig ur és független és jaj de jó már egyszer civilizált helyen.

A másik sarokban három urasabb ember ült, ittak s az arcuk vörös volt, már éjféli mámor volt bennük s halkan üldögéltek.

Valahol felállott egy fiatal lány s közelebb jött, eléje állott, kicsi fehér kezét az asztalra támasztotta s kissé álmosan, kissé lustán, kissé kedveskedve mondta:

– Mit tetszik parancsolni?

Miklós uralkodott magán, mert érezte, hogy mindenki ránéz, de egyszerre, gyorsan, sugva, külsőleg hideg arccal azt mondta:

– Magát.

Ez a szó oly váratlanul jött, mintha a sötétben gyufát gyujtanak: egyszerre idegen világ tárgyai, idegen állapotok hangulatai, idegen szivek érzései tüntek elő.

A lány megmutatta vékony sürüfogu, tömött, fehér fogsorát.

Miklós lehunyta a szemét, a hőség elfutotta.

Mióta bejött a szekér vele a városba, a parasztasszonnyal szemben ülve, térdeik összeértek, buja gerjedelem hatotta át meg át.

Már régen kisért benne az érzékisége. Mikor dolgozatának befejezéséhez közeledett: akkori nagy és erős láza valósággal sexuális izgalom volt benne, amely azonban mint felhalmozódott energia maradt ereiben kielégitetlenül. Az öreg papnét nyilván ezzel a belőle önkéntelenül áradó hőséggel büvölte meg s Mártácskát, a cselédet, a tanitónőt, a kurátornét, minden nőt, akivel dolga volt tegnap óta, ugy megszéditette a belőle -138- kiáradó s fojtva, igy annál varázslatosabban ható buja hőség, ahogy a falu bikája méltóságos és komor baktatásával a falu utcáján, minden teheneket önkivületbe hoz, pusztán mélykarikás fekete szemeinek s fityegő szügyének, lebernyeges nyakának izgatásával. Már ő maga is gondolt az este némi hasonlatosságra, amint a a csordával hazatérő bikát látta: ő maga szinte megdöbbenve meredt rá s gyermekkorának „jön a bika“! rikoltásai ujultak meg benne… Hogyne forgatná fel szegény szőke tehenek vérét a magános him…

Valamit sejtett, igy néznek ő utána már régen a nők a falujában: a magános és rideg legény után, aki komoran s vadul elzárkózva mindenkitől annál izgatóbban hat talán a fantáziákra.

Az éjszaka a kurátorné valósággal megdöbbentette: annyira alázatos, halk és néző volt, ugy összegubbaszkodott a szekérben, ott az első ülésen a lovakat hajtó ura mögött, ahogy a térdük összeért s ha szólott, oly melegen sütött belőle a perzselő vágy: hogy szinte félelmes volt…

Csodálatosképen a falu élete s a falu nemisége nem hatott rá. A falujában félt, a falusi nőktől rettegett: botrányt érzett, minden elszalasztott szó mögött s nem merte a száját kinyitni, már a következményeket számitotta. A falu a maga parányi méreteivel a maga teljes tisztaságával és egyszerüségével brutálisan hatott rá. S azokat a sokszoknyáju, kevés ingü nőszemélyeket idegenül és egészen más érzéssel nézte, mint itt a kisváros nőit… Amint beért a városba, azonnal, mint valami rontás által, fölszabadult a vére, a fantáziája, s szinte kirobbant a torkán a bün vágya. Visszaemlékezett kisfiu korára, egy ilyen kisvárosban, hogy élte át a fantázia első csapkodásait s ma is a kisváros volt neki az emberélet csudálatos nagy bünpalástja, amelynek ráncai között el lehet tekeregni, bujkálni, ki lehet -139- végre tobzódni magát s telefalni éhes szivét olcsó, de kapható gyönyörrel. Mindenkor jéggé dermedt érzéssel gondolt vissza rá, hogy egyszer a parókhiájára belopózott egy fiatal parasztlány. Éjjel. Sötétben. Mezitláb. Fölkinálta magát, szótalanul és szemérmetlen. S benne megfagyott a vér a rémülettől: ha valaki rajtakapná, mekkora veszedelem… Az egész jövője, állása, emberi tisztessége, a közbecsülés, a papi hivatás, az isten szeme… Most, hogy a városban érezte magát, egyszerre elfeledte, hogy pap, hogy állása méltóságát hordja vállain: egyszerre az a kisdiák lett, akinek még alig fordult meg elméjében, hogy pappá lesz a jövendőben s arra kell készitenie magát. Most csak mohó férfivágyai reszkettek ki belőle s most egy pillanat alatt levetette magáról mindazt a kinos terhet, amit az egész élete okoz neki… Csak nézett a lány szemébe, könnyes és fátyolos szemmel s érezte, hogy a gyakorlott s az ilyen nézéssel szemben közönyös lány szeme meghomályosodik s elfordult felőle s ezzel mintegy kiszolgáltatja magát annál szivóbb, vonzóbb s tapadóbb kutatásának…

Még élt ugyahogy benne a közélet emberének némi kötelességérzése s mereven ült s merev arcot vágott, pedig már alig birta ezt a külszint megtartani… Szeretett volna, ha őszinte mer lenni, felugrani, kiáltani, orditani valami artikulátlatlan és szép hangot s derékon kapni ezt a lányt és elvinni, elvonszolni magával félre a legelső zugba, ahol szem nem látja…

– Lehet? – nyögte, halkan, torkából kiváncorgó hanggal neki.

Ez kinyitotta szürke szemeit, tágra és nagyra, nagy, vizes, hirtelen nőtt szemeit s felcsucsoritott ajakkal, szórakozottan igent villantott.

A fiatal pap feje megszédült a boldog örömtől s a szája kinyilt, nem birt elég lélekzetet venni. -140-

– Parancsol?… valamit?… – kérdezte a lány, hihetetlenül izgató, forraló, maceráló hangon. – Vacsorát?…

– Igen, – nyögte neki.

– Majd megkérdem van-e még?

Elfordult s a terem sarkában, a falba vágott kis ablakhoz ment, a konyhához.

Miklós uralkodni akart magán, rettegett, hogy hátha mégis ráismer valaki, meglesi valaki, megtud valaki róla valamit s nem birta egy félpillanatig levenni a szemét a lányról. Falta annak az alakját, a mozdulatait, a ringását, számitás nélkül és gondolkodás nélkül, de oly elementáris mohósággal…

– Szakácsné kérem… Mit ad vacsorára?… – s visszafordult: – Jó lesz sertéskaraj?…

Miklós nem értette a szót, de a szive görcsösen összehuzódott, mikor a lány, nagy szürke szemeit magán érezte.

– Jó, – intett aztán, kurtán, gyorsan, hagyd már, hagyd már, ne tartóztass, mondta az ideges mozdulata.

– Káposztával?

– Igen.

A lány sajátságos ballagó lépéseivel, hogy emlékeztetett a tegnapi tehenekre, a meztelenlábu nagy tehenek fehér combjai ugyanigy vetéltek, a lány közelebb jött s félkönyökkel picit odatámaszkodott hozzá. Miklósnak még sürübb lett a vér gőze az agyán, a lány melleit érezte, hihetetlenül vékony volt a lány bluzának anyaga, s meglátta, hogy az ing vászna hogy feszül keresztül alatta…

– Bort?… Sört?…

– Sört.

– Barnát?…

– Barnát.

– A barnát szereti? -141-

– Én magát szeretem…

A lány mosolygott, a mosolyában volt valami idegenes, nem volt olyan egyszerüen bizalmas, mint a fiu hozzá, ahogy ez vágyta, idegen volt, szinte félt a rettenetes mohóságtól, adta magát, hagyta magát, szinte hivatásszerüen, de visszariadt a lénye a falánk akarással szemben s ezt Miklós nyersen kiérezte. Maga elé nézett komoran s utána is szólott a lánynak:

– Adjon mégis bort. Egy félliter fehéret.

A lány ujra elmosolyodott. Az ajka olyan finom és vékony volt, középen kibuggyant, mintha a vér pöttye lenne, csók. Oly fiatal volt s annyira üde és természetes, az arcán semmi festék, se puder, a haja ketté választva középen s rendkivül dus nagy haja, nagy hullámban fellobban a fejtetőig a kontyba. A drága, a drága, mint egy kisvárosi szép papkisasszony, egy szüzi szép angyali papkisasszony.

Egészen könnyben uszott a fiatalember két szeme s már alig bánta, már nem bánta, ha észreveszik rajta, már nem birt uralkodni magán… A lány odahozta a bort, különös ódivatu zöld parasztüvegben. Gyerekkorában látott ilyen üveget, a parádi vizet szokták ilyenfélében adni. Ugy megérezte ezt az üveget s olyan fájdalmak szakgatták a mellét.

– Szobát is drágám, – mondta egészen halkan, – szobát is kérek, – mintha a szivéből szent szavak sisteregnének, a szerelem és epedés fülemiledala.

– Igen, szobát, – mondta a lány, – szoba is fog kelleni, – s visszaballagott a kis ablakig!

Kicsi hangja érdesebb volt s már amolyan kikezdett s ezt ő meghallotta és előző gondolatát folytatta magában:

– Igy kellesz te nekem, igy kellesz, igy kellesz. Mert istenem, mi volna, kár volna, ha nem volnál ilyen fiatal és szép… és angyali… büdös. -142-

Egészen mámoros volt s nem tudta mit beszél, nem tudta, megijedt, hogy nem-e hangosan beszél.

– Lehet a szobában megenni? A vacsorát.

– A vacsorát?

– Igen.

– Minek a…

– Gyere be velem…

A lány arca hidegebb lett.

– Nem lehet. Majd zárás után.

– Mikor zártok.

– Ma későn, a szeparéban vendégek vannak… A képviselő, meg a rendőrkapitány…

– Gyere idébb.

A lány odahajtotta aranyosbarna fejét, a hajából olcsó parfőm tódult, de a világ minden illatánál édesebb a fiatalembernek, aki dagadt cimpákkal szagolta s valamit sugott.

A lány elhuzta finom, vékony félszáját s mosolygott s kéjesen meglibbenő pillákkal intett igent.

Miklós a zsebébe markolt, s kikotorta a legnagyobb darabot az aranyak közül s odanyomta a lány markába. Megfogta egy pillanatra a lány puha kis kövér kezét s a testében villamáramok usztak.