II.

Az idő lassan, unottan állott. A másik sarokban három ur halkan, unatkozva beszélt. Kisvárosi ivók voltak, akik egy félliter bor mellett el tudnak ülni hihetetlen időkig. Az ember alig érti. Haza mehetnének és lefekhetnének a kényelmes jó ágyukba, a feleségüket a hideg leli, hogy az ember költ, a gyerekeik alusznak s a papa itt ül két másik papával, s ül, csak ül s beszél és hallgat. S nem bir hazamenni egyik sem. Ha otthon volnának, aludnának, itt ülnek, ébren, de ez -143- éberlét az álom testvére. Folyton ugyanazokat a dolgokat forgatják, kevés szóbőséggel, kevés energiával. Szürke és monoton emberek, s szürke s halk életüknek ezek a csöndes kirugások a szenzációi: oly megpihentető érezni azt, hogy férfiak, akik a család rabigáját vonják egy életen át, de férfiak: s ha akarják, ime itt ülnek éjfélig, éjfélen tul, mig csak haza nem küldik őket innen: maga az, hogy fenn vannak, hogy a fehér gázláng mellett virrasztanak, fehér abrosz mellett, szürke szivarfüstöt kennek a fehér porcellánba, az hogy legalább szagolják az élet sötétebb oldalát, savanyu erjedését, az hogy nézhetik azt a visszáját a tükörnek, amelyben a bünök és sötét dolgok tenyésznek: ez mind azt az érzést kelti bennük, hogy teljesebb az életük.

S a korcsmáros jelent meg néha, ez a különös ember, különös mesterség sajátságos mivelője. Vastag és püffedt zsidó volt, apró s szurós szemü. Az örökös éjjelezéstől egészen fakó s a husa lágy, szinte olvad. De szivós azért, mint a spongya: az emberi lélek titokzatos belső felének, a bünérzés ágyásának csaposa. Ez az ember szinte sohasem látja máskép az embereket, csak mikor ki vannak mozditva nappali nyugalmukból, mikor labilisabbá lett a lélek s szenvedéllyel keresi azt, amit rendesen ép és egyensulyos lelki erői miatt, vagy morális kényszerből kerül. Ez az ember felgyuló arccal köszönti a vendégét: a sátán bakterja idelenn. Mikor az uj házas először lép be hozzá, megveregeti a nyakát, mint a mészáros a keze alá kerülő bikának. S a vén korhelyt már oly cinikusan kezeli, oldalba döfi egy ruddal, tudja, hogy az az övé, sokkal biztosabban, mint ahogy tisztességes családanya valaha magáénak mondhat egy férjet.

Mit szeretnek oly szenvedéllyel emberek ezen a helyen, amely annyira undoritó és szennyes, ha csak pár percig bepillant az ember a sarkokba. Takaritatlan, felgyült piszoktól, svábbogaraktól s poloskáktól nyüzsgő -144- telep minden zug, ahová a paraszt cseléd vastag, gyors seprüje el nem ér s ez a szenny felgyült a lelkekbe is: csalás, fosztogatási vágy, aljas üzletek, özvegyasszonyok elleni intrikák, ügyvédi furfangok, váltóaláirások és az árvák kenyere van itt szétdobálva asztalon és padlón, a városi fuvarozások, állások és pénzkeresetek rothadt héja hever, mint a dinnyehéja, mikor már romlik, büzös és nincs ki kiseperje. Ezek nem kivánják a tisztaságot, ezek falánkul és éhesen ülnek a szemétdomb tetejére, hogy tovább rágcsáljanak egymás becsületén s kapzsi és alacsony mozdulatokkal kirágják egymás alól s mások alól az existenciát. Ezeket a kisvárosi nyomorult harcokat nem lehet tiszta helyen végzeni, ennek alapfeltétele, hogy az elszánt embereket ne feszélyezze semmi, s az eszes és zavarosban halászó korcsmáros, ha képes volna maga is hideg és nappali nyugalommal élni felettük, mindannyiukat pucérra foszthatná: de ő rá magára még szinte hatványozottabban hat a szenny bora, amit árul, s ugyanolyan szerencsétlen vergődője ennek a zsibvásárnak, mint vendégei. Példátlan az az erőfeszités, amit a tudás hijján fejt ki az ember, pusztán vágyaitól üzve, hogy távoli célokat elérjen s ezek az emberek csak az élet iskoláját járják: a leggonoszabb mester, aki a hegyet ezerszer körüljáratja, visszafordit, eltérit, megállit, leszakit, mélységbe dob s nem sajnál ujra meg ujra erővesztő kapaszkodásnak uszitani s végül egyáltalán nem ereszt a célhoz. Mig a kis zugkorcsmárosból nagyvendéglős lett s felépitette ezt a gipszes, reneszánsz törmelékkel ékesitett földszintes épületet, amelynek a homlokzatán három szobányi emelete is van, sután és félszegen, befejezetlenül, rá kellett addig fizetni a fiatalságát, az erejét, minden napját, minden erkölcsi morzsáját, pofon kellett veretnie magát parasztoktól, leköpetni uraktól, hallgatnia kellett özvegyek átkait és mindenkinek piszkát, akivel -145- a legcsekélyebb üzlete volt. Hát miért?… Hát más ut nem vezet a piaci házhoz?… A fiát kitanittatta: ma ügyvéd s Budapesten él és finoman él és még nincs negyvenéves és simán és előkelően, és meg nem sértve s tisztességben éri el a célt, hogy második generáción már beküzdje magát egy család a legfelső társadalmi rendbe. Meg lehet azt csinálni, csak az ember meg tudja szerezni az emberiség egymás fölötti kasztjaiba való bejutást. S milyen olcsón megy ez: az iskola…

Miklós már volt néhányszor itt s már egyetmást ismert a város és a vendéglő karakteréből. Most kedvetlenül éledt fel kusza töprengéséből: hirtelen rájött, hogy most ugyanugy kombinál adat és biztos anyag nélkül, mint ahogy az értekezését irta.

Egyszerre tele volt megint saját magával: unta ezt a gyors elmejátékot, amely oly könnyen viszi tévutra az embert, s magára eszmélt: megjózanodva, félve nézett körül a lány után, akit már hosszabb idő óta nem látott. Föl akart állani és menni aludni. Szomoru volt és bánatos. Bántotta az előbbi rettenetes gerjedelem, amelyről érezte, hogy oly erős, képes volna kivetni rendes medréből az életét… Mért nem tud lenni szenvtelen és nyugodt, mért nem tudja elvégezni az élet dolgait ugy, amint azok látszólag elő vannak irva, hogy elvégezhetők. Mért kell minduntalan kivetődnie, minden irányból, amerre valami erő inditotta volt.

Hogy végig gondolt néhány hónapos papságán, az önállóságnak néhány hónapján, ijedten látta, hogy ez teljesen értéktelen és nyomorult életszakasz volt. Rémes koplalások s még rémesebb elégedetlenségek emiatt. Erőt megfeszitő agytörések s kétségbeejtő kijózanodás utána… Mire mindez. Hát ő pap?… Mit csinált junius óta?… Nem ismeri a faluját, nem ismeri az embereket: nem tudja, kinek mi fáj és hol?… Nem tudja, hogyan kell rajta segiteni s nem tud szólani a bajoshoz -146- és a szenvedőhöz… Nem: az ő természete, az nem papnak való természet…

Hát kinek a természete való egy papnak?… Az apjáé?… Az is pap volt: s egész életét ugyanigy töltötte el, félszegen és szerencsétlenül beiktatva egy falu közepébe, ahol senki, de egyáltalán senki nem értette meg őt: talán most későn, halála után, fiában találta meg életének első megsejtőjét s szánóját… Vagy a nagyapja, aki nyilvánvalóan ugyanilyen boldogtalan teremtés volt: nagyobb hiusággal s még nagyobb álmokkal bevetve egy kis faluba s félszázadon át ugyanazokat a gondolatköröket taposva, elégedetlenül, jobb fizetést, jobb társaságot, több és szebb életet kivánva, szegény papok, szegény taposó malomba befogott igavonók… S annak az apja: a szent ember, aki sok gyermekét szárnyára bocsátotta, mint a gólya s tanitotta őket, hogy legyenek jók, becsületesek, szófogadók, a felsőség iránt engedelmesek és hü papok… A szegény ős… Még talán ennek az életében van valamely sugár a távol messzeségben: akiből ennyire árad a családi gyertya fénye, az ha nem mással, példájával, mint mintaszerü apa, talán összeköttetésben volt a falujával is… Mint egy mindenre kiáradó szeretet… S hirtelen eszébe villant valami távoli régi emlék, hogy az öreg atyusnak mindig kimaradt a kepéje: nem fizették, őt sem fizették a hivek: hogy lehet akkor velük jóban lenni… Bizonnyal az öreg azért menekült családi életének kis várába, gyermekei nagy gondjához, hogy kárpótolja magát az élet nyomorusága s rideg támadásai ellen…

Hát ki legyen akkor pap? Dékány Sámuel, a Dékány Sámuelek?… A kemény s rideg üzletemberek, akiknek a papság pozició, az az archimedesi pont, amelyből ki lehet forgatni a községet s a világot. Fábjánfalva különb hely, mint Musa: akkor ő épen -147- olyan gazda lehet, mint Dékány. Dékány uram az ő helyében sokkal különb gazdálkodásba tudna fogni, mint a saját falujában… Ha most tizennyolc marhája van, itt legalább huszonöt lenne… De mi van a hivekkel? Mi van a papsággal?… Mi van a lelki dolgokkal?…

És hogy is van ez: egyik ember, a papi generációk gyermeke áldozata valamely öröklött tehetetlenségnek s igy a falujának, anélkül, hogy hasznára tudna lenni akár magának, akár másnak. A másik, a keményöklü iparos fiu proconsula a falunak s vasmarokkal szed össze magának, amit csak lehet… de hát ez pap-é?…

Ah, nincs már kedve játszani sem, örülni sem: legjobb volna meghalni… Eltünni, elmulni, megszünni.

Ha most elmulik: mi marad utána.

Némi adósság: be nem vágott igéretek.

A lány bejött, különös himbáló lusta járásával keresztül ment a szobán az ablakig, aztán az ajtóig, ment, hogy kimegy, előtte elhaladva, egészen iparszerü szerelmesitő pillantást vetett oda s ő hirtelen ujra föllobbant: még ezt a kéjt… aztán meghalni… A lány kinyitotta az ajtót, kint sötét volt s erős szél csapott be az udvari ajtón át…

– Kérem! – kiáltott rá Miklós.

Ez visszanézett.

Intett neki: jöjjön közelebb. A lány betette az ajtót s visszalépett.

– Hova megy, – mondta Miklós rekedten.

– Megnézni a csillagokat, – mondta a lány aljas mosollyal.

– Megyek aludni… Mutassa meg a szobámat… – s parancsolóan nézett rá.

Amint felállott, a vendéglős a sarokban, mint egy nagy nehéz pók, megmozdult. -148-

– Maga hová megy? – rivallt a lányra, oly durván s rekedt hangon, hogy Miklós lángvörös lett.

A lány engedelmesen kushadt meg s visszamaradt. De ő ha már elindult, képtelen volt megállani, kiment.

Minden idege remegett, minden izma vibrált, egészen meg volt semmisülve lelepleztében s kétségbe volt esve. Ah meg van fogva, a rengeteg pók öblös vastag markában érezte magát, megfult az izzadt tenyér vasszoritásában. Mit akar ez a gazember vele?…

Micsoda gyalázat ez! Kompromittálni akarja őt! a papot?… Holnap papi gyülés, bizonyára többen is vannak itt kollegák… Mit akar vele ez a zsidó.

Csunya és vad szél volt, az égen fellegek száguldoztak a csillagok alatt. Egy lompos, félhülye fiu jött ki ugyanazon az ajtón, a táskáját és a kabátját hozta. Szó nélkül vitte a hármasba. Mereven, értelmetlenül bámult soká. A csontjáig keresztül fázott, csak akkor tért magához. Most hirtelen erőt érzett magában, szembeszállani: nem, azt nem, hogy most már mindenki packázzon vele… Ezt a gazt meg kell fojtani: ennek ki kell tekerni a nyakát… Fujt és tüzelt s az agyára vérhullámok tolongtak.

Előbb ugy gondolta, hogy elbuvik, elmegy, lefekszik, látta hova ment a hülye, ott a szobája, jobbra hátul a földszinten. Most fellobbant a dühe s szembe kellett nézni a kutyával: nem, most nem pap, nem az istennek s a szakadatlan türelmes lemondásnak szolgája, nem fog többet ember a hátán taposni! elég volt… Álljon szembe, akinek dolga van vele… mit akar ez a bitang… Már azt hiszi megfogott egy papot s azt most megnyuzhatja? Nem! Annyira nem vak az ember, annyira nem ur rajta az éjszakai szenvedély: hogy a nappalait mind eladja érte… És látatlanban nem irunk alá több kötelezvényt… Jól van: akarsz valamit?… Ki vele: alku… Áh, ez a sógora Bergernek… -149- ez most valami bosszu az elmulasztott terminusért: a mult hétre igérte a száz korona letörlesztését: de hisz irt neki halasztásért… Igaz, a levele ugy volt irva, hogy válasz nem kellett rá, apodiktice kijelentette, hogy most nem fizet, hiszen ő állapitotta meg ezt a terminust is s felelet nem is jött rá… Ki tudja mi mindent beszéltek össze már ezek, kisváros, pletyka: hm, hát már ott tartunk, hogy a városi zsidók megitélték az embert, hogy ez egy eladósodott lump fráter, akivel szemben minden szabad?…

Lángoló dühvel, de márványmerev arccal tért vissza a terembe, gőgös volt, mint a bünös, mig azt hiszi nincs joga senkinek görbén nézni rá: mert még nem jött napvilágra semmi… Még nem tudhatnak semmit…

Kellemetlenül érintette most, hogy oly alacsony a szék, az asztal mellett trónuson akart ülni, az ártatlanság és a sértett önérzett méltóságában.

Nem nézett oda a korcsmárosra, csak egyszer. De az oly tunyán és közönyösen állott előbbi helyén, nekitámaszkodva a márványlapos szekrénynek, hogy nem lehetett egy tekintettel sem belekötni. A lány nem volt benn.

Lassan feloldódott benne az indulat s már nem volt olyan büszke és kevély. Már belátta, hogy kis ember, szegény koldus s energiátlan senki. Miért ne tegye vele mindenki azt, amit akar: hisz ő nem áll helyt magáért. Ki kellett volna fizetni azt a száz koronát! Ki kellett volna akkor is, ha… bármi történik… Inkább felvenni dupla pénzt: de az adósságot terminuson kell megfizetni… Ha férfi volna, azt is tette volna… Nem engedte volna, hogy tekintélye, hirneve csorbát szenvedjen: ez mégis rettenetes és megdöbbentő, hogy idáig jutott… Egy levegőt kell szivnia a hitelezője sógorával s érezni, hogy ez abszolut közönnyel mer vele packázni: tudva, hogy egy nyomorult szegény flótással -150- áll szemben, akinek nincs kurázsija, hogy torkára forrassza…

Mit?… Azt, hogy bünt, hogy a bünözést, hogy a piszkot, a szennyet nem engedte… hogy a papi palástot… ah!

Mégis jobb lett volna elmenni aludni… Jobb lett volna elaludni örökre… Legjobb lett volna meg sem születni… Legjobb lett volna nem kezdeni ki a lánnyal… Uhh, mégis egy papnak idáig sülyedni…

Amint egyre merevebben ült s érezte agyában a bor hatását, a szoba szédülgetett vele s kábult volt a késői órában, megnyilt a különszoba ajtaja s gyorsan, szinte futva kijött a lány.

– Tessék menekülni, – sugta a fülébe s tovább ment az ablakhoz, ugy tett, mintha nem szólott volna hozzá.

Miklós elsápadt, csak aztán ijedt meg, mit is beszél a lány.

Merev, fagyos arccal, hogy a ráfigyelő kocsmárosnak imponáljon, intett a lánynak:

– Kérem kisasszony!

Ez átvette a forralt bort s a tálcával visszajövet megállott előtte.

– Mi az? – förmedt rá.

A higgadtsága megzavarta az ijedt lányt, suttogva szólt:

– Ne tessék haragudni… labdáztam az arannyal… s elvették…

– Kicsoda…

– Aaa… a képviselő ur, meg a rendőrkapitány…

– Miért?…

Nagy szemet meresztett a lányra. Ez megkönnyebbülve keresztet vetett.

– Jaj istenem, ugy meg voltam ijedve, azt hittem, hogy… -151-

– Hogy loptam? – s elmosolyodott a pap.

– Akkor tessék velem bejönni.

– Hová?

– Be az urakhoz.

– Én?… Mért?

– Csak. Hijják.

– Engem?

– Igen, azt mondja a nagyságos ur: tessék bejönni hozzájuk.

– Én?… Mi közöm nekem ismeretlen urakhoz… Azért mert aranyaim vannak, nem vagyok én nagyuri lumpoló…

A lány felemelkedett, Miklós a mozdulatára megint észrevette friss kivánatos testét, hogy kerül egy ilyen egészséges, naiv és szüzies gyermek ilyen helyre…

– Pszt, – mondta hirtelen s a lány oda hajlott.

Miklós a korcsmáros felé intett egy gyilkos pillantásával.

– Mit akart ez az előbb? Mit orditott az elébb ez a gazember… a vendéglős…

– Jaj nagyságos ur, meg kellett volna mondanom, hogy egy üveg pezsgőt kell fizetni, anélkül nem szabad szoba,… a szobában… vacsorázni a vendéggel.

Miklósnak mélyen leszállott a hősége, s aztán pirosság öntötte el az arcát: szégyelte a hevületét, egy egészen egyszerü üzlet…

Mielőtt tünődhetett volna, kilépett a különszobából egy magas, fekete bajuszos ur. Odalépett hozzá, jóviálisan s nagy hanggal mutatkozott be.

– Feketics… Legyen szerencsénk…

– Matolcsy Miklós ref. lelkész.

Felállott s erősen nézett a nagy ember szemébe.

– Nohát annál inkább, – mondta ez s széleset és nagyot kacagott. A szájából pállott füstszag tódult, a fogai köze egészen fekete volt a sok szivarfüsttől. -152- Most is egy félszivar volt a kezében. Azt a foga közé vette, akkor karon fogta Miklóst s becipelte. Akkora ember volt, akkora marku, mint egy cirkuszi dijbirkozó.

A lány utána vitte félig üres boros palackját s a poharát.

Miklós kinos zavarban volt s mosolygott és maga sem tudta mért, gyötrően félt.