V.

Miklós felhuzta a szemöldökét erre a bálványbuta konokságra s egyszerre mintha hályog esett volna le a szeméről, nyiltan nézett az urakra, akik oly kicsinyek -181- voltak, annyira gondolathijjasok, tisztára nevetség ez a baromi erőszak is, amellyel tőle bünjelet vettek. Hát mire az? mit érnek vele?… Ha valóban bün volna alatta, akkor igen: zsebemben vagy! huzd meg magad, vagy kitöröm a nyakad!… De igy!… Szegény emberek: megfélemlités?… Gyászalakok. Hozzátok képest a kurátor komoly és valóságos ember volt: az igen, az fölfedezte a mély bünnek egyetlen rését, abba beleakasztotta az ujját s lerepesztett egy darabot a megrepedt sziklából. A kurátorral szemben valóban bünös voltam: mert én adtam neki agit, hogy vesztegetéssel nyerje meg a falut… S ő csak okos ember volt, aki nem tett bolondot: vesztegetett, de nem a saját pénzéből, vesztegetett a pap rovására… Ha én akkor alá nem irom a nyugtát, a dolog botránnyá nő s kivirul a vétek csirája s megemészt engem magamat… Soha, még akkor senki előtt és soha nem mertem volna letagadni, hogy én valóban engedélyt adtam a kurátornak arra, hogy itasson… Ma nem tudom, hogy volna s mint lenne: ma azt hiszem a szeme közé nevetnék… Ma!… ebben a pillanatban… most, most látom csak, hogy ó Bálám szamarai, akik vagytok: ti akarjátok nekem játszani a tekintélyt s a veszedelmest… S nem is hallotta, mint a vizzugást, mint a malomkerék monoton csertenpertenét, a nagy férfiu, a nagy politikus filozofálgatásait, mert nem elég egy fiatalembert sárba taposni s kifosztani becsületéből: meg is kell tanitani:

– A magyarság csak akkor tarthatja meg vezető szerepét, – ébredt fel a figyelme ezekre a szavakra, – csak akkor nyomhatja rá sajátos bélyegét az állam s a nemzet egészére s csak akkor biztosithatja ennek az országnak nemzeti jövőjét, a szláv és germán elem csapkodó hullámaival szemben, ha erkölcsösebb is, mint akár az itt élő egyéb népelemek, akár a minket környező kis és nagy nemzetek. -182-

Miklós mosolyogva nézte ezt a hipokritát: mily csodálatosan teljes minden emberi karakter. Hát nem elég a gonoszság és a rossz lélek magában, a szentesség takarójára is mindenkor szüksége van: voltaképen nem is felháboritó a gazoknak álnok prédikációja: megható… Ime, nem szabad teljesen őszintén kirohanni a gazságnak az emberiségre: nem öntheti el, mint a gátat áttörő áradat a szegény emberi lelkek szelid vetését, csak alulról szivároghat fel, csak alattomban, mint a talajviz.

A takarékpénztár egészséges igazgatója a maga egészséges paraszteszével kontráz:

– Hja, ez az, amit nem tanitanak az iskolában: az erkölcsöt!… Tudósokat nevelnek. Tudományos papnevelés. Kérem, a papnak nem baj, ha olyan szamár mint az iks, csak szerető és gyöngédlelkü egyházatya legyen.

Miklós egyre derültebb lett, az igazgató ur arca is világitott, az alkoholmérgezés tünetei teljes fényükben koronázták meg egészséges cifferblattját, ahogy diákszóval mondta magában.

Arday mindinkább mámoros volt, ez a hallgatag s szavain és gondolatain mindig uralkodni igyekvő ember, most győzelme ittasságában s ittassága győzelmében elkezdett rekedten kukorékolni, mint egy részeg kappan, ha eszébe jut ifjusága:

– Ugy van: de kétféle tudomány van: – mondta már akadozó nyelvvel, de annál jobban professzoroskodva, mert minden kálvinista urban ott lappang a debreceni professzor – helyes, és helytelen tudomány. A helyes tudomány napról-napra több bizonyitékot szolgáltat az irás ama szavainak igazsága mellett, hogy az apák bünei hetediziglen büntetettnek a fiakban s az ártatlan utódokban. Ezt kell közmeggyőződéssé nevelni a magyar fiatalságban, ha erős nemzedéket akarunk a késő jövő számára biztositani. És ebben legtöbbet a vallásos -183- meggyőződésnek a tudományos meggyőződéssel való szoros harmóniája tehet. Épen azért elő kell segiteni a felvilágositással kapcsolatos valláserkölcsi felfogásnak minél szélesebb körben való terjedését és megizmosodását s nem szabad megelégednünk azzal a frázissal, hogy a müvelődés terjedése világszerte a nemi erkölcs, a nemi élet erkölcsösségének hanyatlásával jár karöltve… Mert nem elég a nemzeti önérzetet talpra állitani, a nemzeti közérzést megteremteni, a széthuzó osztályharcokat egyetemes nagy nemzeti törekvésekkel fölváltani: hanem a megromlott erkölcsöket is helyre kell állitani, meg kell javitani. Valóban elszomoritó az a léha erkölcsi felfogás, amely in materialibus mindent megenged, ami a birósággal összeütközésbe nem hoz, vagy a társadalmi érintkezés külső formáin belül marad, még akkor is, ha a tisztességérzet föllázad ellene; in sexualibus pedig még a legrutabb bünt is dicsőiti, vagy legalább az embernek természeti ösztöne alapján mentegeti. Már pedig ez a léha erkölcsi felfogás, fájdalom, napról-napra szélesebb körben hódit, s annyira megmételyezi társadalmunkat, hogy szinte kétségbe ejt, hogy hová fog még fejlődni. Ezért… uraim… ütött az órája a felekezeti szellemben való nevelésnek, s ezt én, a kálvinista magyar, uraim, én programmom alapvető pontjának lenni ösmerem: a felekezeti szellemben való nevelés, uraim, rendszerint ellene van az igazi valláserkölcsi meggyőződésnek: tehát fel kell váltani a felekezeti szellemben való nevelést, uraim az igazi valláserkölcsi nevelésnek: amely önmagunkkal szemben szigoruságra, másokkal szemben pedig türelemre nevel.

Miklós báván, most már egészen belebolondulva hallgatott. Ez az egész valami mechanikus gondolatkapcsolódás, rossz vezércikk a Budapesti Hirlapból, vagy pedig azt hiszik az emberek, hogy szájjal becsaphatják magát a jóistent is? Már megint megszünt benne -184- a türelem s a mosoly, már kábult volt s ugy érezte, hogy ezek a titkos bünözők, ezek a fajtalanok és részegek, ezek a pederaszták és árvafosztogatók, ezek az urak, akik gazdagságtól, akaratuk mindenben való teljesülésétől, testi, szellemi bőségtől s benső büneikben való megrothadásuktól elfajzottak, ezek az urak sokkal veszélyesebbek az emberiségre, mint ahogy látszik… Mindenük van s még minden kell nekik: ételük, italuk, mint valamely folyó hömpölyög körülöttük s nem birják magukon keresztül ereszteni, mint zsilipen a gazdagság adta jóérzéseknek folyamát, amely előttük valamiképen feltorladt s a szegények tátott szájjal soványan és éhesen és napkeletimádóan tartják feléjük összekulcsolt kezüket, hogy részt kapjanak, bármi csekélyet, a jóknak ebből a spriccelő szennylevéből, amely még legalább elemésztetlenül kerül ki belőlük!… Fuj… Groteszk és torz képben látta, a késő éjszaka vetélő s izzó agyával e fantasztikus képet s Arday egyenletesen tovább őrölt:

– Az egyházakat mindenütt, ahol nem a felekezeti elfogultság kiélesitésére, hanem a vallásos érzésnek fejlesztésére törekszenek, a társadalomnak a legnagyobb erővel kell támogatnia. Nemzeti létünk szempontjából sokkal fontosabb a jó erkölcs és a családi életnek vallásos meggyőződésen alapuló tisztasága, mint akár a gazdasági, akár a kulturális életnek a fejlettsége. Mert a gazdaság és kultura csak a jó erkölcs mellett emelője a nemzeti létnek, nélküle pedig csak a faj elromlását, ellenálló erejének megrokkanását és belső rothadásának siettetését eredményezi. Hiszen Róma és Hellasz magas kultura és gazdagság közepette indult belső rothadásnak s egészen elpusztult mindakettő. Franciaországban pedig az erkölcsök hanyatlása mellett éppen a nagy kultura és vagyoni jólét eredményezte a nemzet propagativ erejének a megsemmisülését. A családi élet tisztaságának és erkölcsös voltának -185- alapja az emberek vallásos érzülete. S nemzeti létünk, propagativ erőnk szempontjából annál fontosabb reánk a családi és sexuális élet erkölcsös volta, mert… kis nemzet… vagyunk s nagy nemzetté ez a nemzet csak propagativ… erejének sértetlen… föntartása mellett… fejlődhetik.

A takarék igazgatója hirtelen felemelkedett s ijedten áthajolt az asztalon.

Pár pillanatig mereven nézett a nagyur arcába, amely elfakult s kinos verejtékcseppek ütöttek ki rajta.

Miklós maga is ijedten nézett rá, ahogy a bárány nézne a mészárosra, akit a guta üt meg taglózás közben: hát te is?… Az öreg ur azonban nem sokáig hagyta őket tévedésben, elnyujtotta karjait s két székbe kapaszkodva eleget tett a természet parancsának.

Büz és undoritó láva. Vizzel öblögetés, förtelem.

– Nagy ember, – mondta Miklós, – nagy politikus, a haza oszlopa. No? kiadod lényed igazi tartalmát?… No?… a zsebedben van a papod halálos itélete!… nem segit?… no?…? az nem jön ki?…

Mikor megtisztogatták az öreget, ugy ahogy, csak akkor hivták be a lányt. Az még mindig fenn volt, a szeme már egészen vörös volt, már sehol semmi vendég nem volt az épületben, csak ők s neki a másik szobában egyedül kellett virrasztania.

Igen fanyar arccal lavort hozott s hozzáfogott felmosni.

A képviselő ur pedig folytatta valami csodálatos elokvenciával, amely tul mindenen még egyre jobban dolgozott általa:

– Bomlasztó elem bujkál köztünk… Évtizedek óta bujkál s egyre erősebb a hatása, ma már fenyegetően bomlasztó a hatása. Ez a szellem a kozmopolita emlőkön táplálkozva elkezdte a hóditását a -186- legalsó s legkönnyebben mételyezhető rétegeknél s beférkőzött a magyar közélet minden nyitva hagyott zugába, rávetette magát a legalsó népre, a könnyen hivő tömeget hamis jelszavakkal hatalmába vette, elcsikarta a szellemi s anyagi javakat, elzsidósitotta az irodalmat, müvészetet, a tudományt, leseperte róla a magyar faj ezredéves egyéniségét s rápiszkitotta a maga nemzetközi bélyegét… S az egészben a tragikum az, hogy a nemzeti ügynek ma többé nincs tábora. Magyarország ebek harmincadjára jutott… Ennek az országnak urai voltak a mágnások, dereka volt a köznemesség, kezelába a parasztság, ez nagyon szép rend volt. Erre most mi van? A Nemzeti Kaszinó maga áll be destructiv szerepre. A Tivadar pohárköszöntője a jogkiterjesztésre szól… Az urak meg vannak őrülve… Nem tudják, hogy Magyarország egy nagy hitbizomány, amely rájuk szállt s nekik kell átadni épen és sértetlenül az utódoknak: s most az általános választójogról tartanak pohárköszöntőt a Nemzeti Kaszinóban?…

Felemelte a szemét, apró kék szemei rámeredtek Miklósra, idegenül s tétován: nem ismerte fel, látszott a papot, akit ma leütött, mint egy bakonyi betyár… Az ittasság rohamosan uralkodott el rajta, az arca egész lila lett s egyre jobban csuklani kezdett.

– Egyetlen egy ember van ebben az országban, – mondta dadogva, – aki, akinek, akibe… csak az egy Tisza… Tisza István… Az egyetlen férfi… Ő megmondta: ő előttem megmondta, hogy ő megadná az általános választójogot az oláhnak is, a rácnak is, a nemzetiségeknek: de a magyar parasztnak nem…

Miklós egyre nagyobb megdöbbenéssel hallgatta a zavaros beszédet, vajjon nem most jönnek-e ki az igazságok?

A másik két ur összenézett s intettek egymásnak. -187-

– Le kell fektetni, – mondta a rendőrkapitány a lánynak, aki kivitte a lavort.

A lány savanyuan, mérgesen, komiszul nézett vissza.

– Cipeljék maguk, én nem fogom cipelni megint.

Arday lecsukódott szemmel, csaknem leesett a székről, a nagy zökkenésre, amint meglódult, fölébredt, s dadogva mondta:

– Nekem csak olyan férfiu kell vezérnek, aki férfi, aki vasember. Aki nem tékozolja el a nemzeti vagyont. Olyan ember, aki nem dobál aranyakat a ri… rimáknak, hanem az utcán megalkuszik velük… Mert a nemzeti becsületért minden pénzt áldozunk, minden birtokunkat a hazáért, de egy utolsó utcalánynak, édes fiam, nem adunk aranyat: annak szabott taksája van, édes fiam…

Miklós hülyén nézett a részegre. Annak a szája eltorzult és leferdült s nyál folyt le az állán, mintha az utolsó váladék eredne meg belőle. S szelleme is ilyen félelmes és undoritó dolgokat eresztett: az előkelő magyar, a vagyonokat eltékozló finom ur, a magyarság hirneves rétora… a régi magyar, a történelmi szép név egyik legutolsó viselője… Nézte, nézte és megháborodott a lelke.

Fölháborodott a magyar faji érzése. Ez a gazember, akit minden gondolatában gaznak mondott, mégis magyar ember volt, magyar ur. S nem akarta látni, hogy fajtájának ez a kiváló példánya ekkora fizikai gyöngeségnek lett áldozatává. Csodálatosképen idáig csak gyülölte s ellenségesen nézte, most szégyelte, mint Noét a fia s álszeméremnek köpenyét dobta rá… Sajnálta, takarta, gyöngéd lett hozzá s egy pillanat választotta el, hogy hozzá nem lépett, hogy ölbe vegye s haza vigye az ágyába, a szobájába, lefektesse, meggyógyitsa: akármilyen volt, neki magyar volt, ennek -188- a kis drága magyar fajnak egy embere, magyar nagyur s ő ezeréves szolgalelkével bünében, gyengeségében egyformán letagadhatatlan tisztelettel nézett az ezeréves urra s eszébe jutott a nagyapja, (aki egykor földesurának, ki Bécsbe készült a császárhoz… gyorsfutár sürgönyére… s ez ut a kancellárságot hozta meg neki… ép a kastélyban volt vacsorán, hogy a falusi este unalmát enyhitse urának, a főur boszankodását látva, hogy kedvelt tiszaujlaki bajuszpedrője hiányzott az uti csomaghoz, titokban legényt keritett s hajnalra meghozatta Tiszaujlakról a kenőcsöt: s ezzel az eklézsiának egy tizenkét holdas kaszálót szerzett örökös papi fizetés illetményül) nem hal ki oly gyorsan az ősi nevelés. Matolcsy Miklós szeretettel s tisztelettel cipelte lelkében az urát, szolga a gazdáját, a megnyugtató kényelem felé…

Nem kellett odáig aláznia magát, amennyire belső hajlamot érzett, a takarékigazgató s a rendőrfőkapitány a hóna alá nyult az öreg nemesnek s fölcipelték szépen.

Az öreg ur, amint lábra állott, merev lett, fejét fölemelte s nem nézve se jobbra, se balra, ugy rakta lábait előre, mint egy automata, minden suly és erő nélkül: az öntudaton tul még megmaradt benne a kulturált test fizikai hiusága: ur maradt, amint nem tud ur lenni, aki nem ur…

Miklós bizonytalan s hánytorgó érzésekkel maradt a rossz szagu szobában. Most nem látott tisztán. Most nem látta a jövőjét, most már igazán nem látta rendeltetését… Megsimitotta a homlokát s nem volt helye itt. Sem leülni, sem kimenni, sehová nézni, vagy valamit akarnia nem lehetett. Benne is türhetetlen fizikai utálat s gyöngeség halmozódott fel… Persze mégis van valami igaz abban, amit az öreg ur mondott a destructióról: azelőtt egész más lett volna az ő helyzete… Azelőtt el sem lehetett volna képzelni, hogy egy fiatal -189- pap hónapokig el legyen a falujában, hogy nem megy tisztelegni a földesurához. Akkor pedig az urral vagy összehangolódik, vagy nem… a patvarba, összehangolódik: udvari mulattatója lesz s örvend, ha szót nyerhet előtte és kedvében járhat nekie… most is az ő kocsiján jő be, vele, elszidogatják együtt az uj időket, a progressziveket, a felforgató zsidókat, az ellenzéket, amely vakon ugrik sötétbe… s mikor leitta magát a gazda, valóságos cselédi hüséggel támogatja ágyába… De ő?… Nem ismeri helyét… Sem vele, sem ellene… Lehetetlen helyzet… a papné aranyai… megigért pofonok, rendőri pofonok s még csak nem is mártirkodás, még csak eszmei tartalma sincs az erőszaknak… Uhh, suta sors… szerencsétlen pálya… az isten ez utolsó szolgája a földön.

De az aranyak. Ott hevert a három sárga kis pénz az asztalon: fogta, fölszedte. Zsebébe nyult, kikotorta a többit, az összest. Együtt volt ujra mind a tizennyolc. Lehasitott egy szeletet az asztalon levő ujságból s belesodorta kis kemény tekercsbe. Még a lelke megkönnyebbült, hogy ez megvolt. Megvolt, visszaadhatóan.

Bejött a kasszirnő, amint meglátta egyedül a fiatal embert, lehuzta a nyakát s vigyorgott.

Miklós ijedten nézett rá, szinte meg volt rémülve tőle, egészen el volt torzadva, hogy na most… S a lány csakugyan kellette magát s a szemébe kacsintott, és olyan alattomos és olyan cseléd volt… Nem, ezt nem… mikor az urak kimentek… ezt nem, hogy most a hátuk mögött… nem… elundorodott s megdühödve fordult tovább!

– Vén piszkos, – mondta a lány, – minden este, ha bejön a falujából, a fene egye meg.

Miklós elfeledte, hogy neki nem szabad, hogy kinn rendőrök virrasztanak, fogta magát s egy szó nélkül el, kiment. -190-

A hüvös udvaron erős szél volt, ahogy a fülledt, büzös melegből kilépett, szemébe csapott.

A hold most jött fel, kevés, vékony pengéje volt az égen, felpillantott reá, aztán nem volt kedve elmélkedni. Edzetlen, satnya volt, nem birta a hüvöset, a szelet, a szabadot, sietett vacokra, elbujni. Megkereste s meglelte a sötétes folyosón a hármas szobát, benyitott.

Meghökkent, bent világos volt, gyertyafény mellett ült, egy feketébe öltözött uriasszony.

Rémülten ismerte meg Dékánynét.

Ott állott az ajtóban egészen megdermedve s csak bámult, mintha kisértetet látna.

– Kezét csókolom, – mondta aztán alázatosan.

A papné végre megelevenedett.

– Igen, igen, ez a maga szobája… Az enyém a hetes…

Miklós csak annyit konstatált, hogy az asszony rendkivül szolid, ideiglenes és egészen szokatlan.