VI.

Az asszony arcán valami bágyadt, törődött szomoruság volt.

Hosszan hallgattak, Miklós kissé zavartan állott, bántotta valamelyest ez a váratlan találkozás, nem szép gondolatok voltak benne.

– A képviselővel mulatott? – mondta az asszony aztán siri hangon.

Amint a száját kinyitotta, valami ijesztő üresség volt az ajkai mögött, idegenszerü volt.

Miklós végre elmosolyodott. Mulattam, gondolta. Igen: elnézett félre, a megvetett ágyra, amelyen a paplan háromszögbe volt fölhajtva, a fehér sarka, a vörös paplan a fehér ágyon. Sárgaréz ágy, gyengén sárgán csillogott -191- a vékony gyertyafényen. Olyan ellenséges, olyan hideg és zavart hangulatok.

– Igen, mulattunk, – mondta fanyarul, – kimulattuk magunkat.

– Igen, – mondta az asszony s most utólag figyelt fel, szórakozott volt, amint megszólalt, Miklós elkapta a szemét, bántotta valami ezen az asszonyon!

– Kik voltak ott? – kérdezte ujra a papné.

– A rendőrkapitány.

– Feketics?

Miklós gondokozott.

– Nem emlékszem, bemutatkozott, de persze az ember nem emlékszik a névre… Meg a takarékpénztári igazgató.

– Melyik takarék?…

– Az… az be sem mutatkozott.

S elnevette magát.

Ujra csönd lett.

– Maga hogy jött be, nagyságos asszony, mért? – mondta egyszerre kiváncsian.

– Be kellett jönnöm, – s gyorsan tette hozzá, – milyen volt, hogy viselte magát? mit beszélt?

– Ki?

– Ő… Arday.

Miklósnak a pillanatása fáradt, tapadós lett.

– Sokat beszélt…

– Sokat? – mondta az asszony ijedten, – részeg?

Miklós meglepetve nézett rá s vállat vont.

– Azt hiszem… Igen.

– Szegény… suttogta a nő s habozva ült, mintha fel akarna állani, elmenni, Miklós ugy gondolta, hozzá szeretne menni.

– Az urak vitték fel, ugy látszik minden este igy van, – mondta kegyetlenül. -192-

– Minden este? – szólt az asszony, megsértődötten.

Miklós gondolkozott, honnan veszi ezt a gondolatát.

– Az ám, a kaszirnő, – mondta magában. Borzasztó fáradt volt, abban a kábult állapotban volt, mikor az ember nem ura magának s idegenül figyeli kimerült testét, lelkét.

– Szabad? – s leült az ágy mellett a székre. Az asszony az asztalnál ült, az ablak előtt. Az ablakra le volt huzva a vászonredő.

Sokáig ültek csöndben.

– Politizált? – kérdezte aztán az asszony sóhajtva.

– Igen. Dicsérte Tisza Istvánt. Meg Tisza Kálmánt. És szidta a modern időket… Elromlott a világ. Kihalt a becsületesség. A családi tisztesség. A közerkölcs, a magánélet nemessége.

Elhallgatott s maga elé nézett sajátságos mosollyal.

Az asszony ugy előre görnyedt, a félkarja az asztalon feküdt s ő maga bágyadtan, lankadtan hajlott előre, feje féloldalra hajtva.

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Rendőrileg, – mondta hirtelen s ugy gondolta viccesen, Miklós.

Az asszony megijedt.

– Mit mond?

Miklós halkan nevetett.

– Kérem, mondja, mondja kérem. Mondja el.

Miklós most már nem nevetett. Az rémlett neki, hogy ha valaki előtt hibás és valaki előtt szégyelnie kell magát, a papné az… S nem tudta szégyelni magát.

– Hát nagyságos asszonyom, – kezdte, – szégyen, nem szégyen, az arany a fejembe szállott s tegnap délelőtt egy aranyat adtam a kocsisnak… A kocsis el akarta költeni, a boltos azt mondta, hamis pénz, a -193- kocsis a gazdájának megmutatta… s a gazdája most az éjjel rendőrökkel engem elfogatott, s rákényszeritett, hogy aláirjak egy nyilatkozatot, hogy azt Dékány Sámuelné született Sztánay Nusika őnagyságától… kaptam.

Az asszony, aki az elejét pilláival bólogatva hallgatta, hirtelen megdermedve nézett.

– Mire az neki, – suttogta.

Miklós hallgatott.

– Azt nem tudom, – mondta kisvártatva. Fájt neki, hogy nem őt sajnálja, hanem amarra gondol.

Az asszony kezeit tördelte.

Felállott.

– Hová megy?

– De hisz ez őrültség, – jajgatott fel a nő, – ilyen szerencsétlen nap, hogy mi minden torlódik még össze… Az urammal nem találkozott?

– Nem.

– A baba meghalt.

Miklós csodálkozva nézett az asszony zavart, magából kikelt szemébe.

– Ki az?

Az asszony ajka sirósan remegett.

– A lánya, – suttogta.

Fájdalmas, nehéz sóhajjal mondta ujra:

– Az Arday lánya.

Leült, lezuhant, s csüggedten nézett maga elé.

– Azt hittem, ha magát bevárom… hogy maga fog tudni… segiteni rajtam… Én nem tudom mi van, mi történik itt… azt hittem maga az isteni gondviselés… Mit tegyek… mit tegyek.

Miklós valami idegen s érthetetlen világrendülésben érezte magát. Mintha a szeme előtt omlana össze valami épitmény, idegen lelkek s idegen szivek s idegen dolgok, mit tudja ő, hogyan került bele… Az asszony -194- sápadtan s összeomolva ült előtte s nem volt ereje, látszott, sem sirásra, sem beszédre… Kint a szél rázta az ablakot.

– Kedves, nagyságos asszony:… kérem… mondjon el nekem mindent… ha megérdemlem a bizalmát… mondja el, kedves…

Lehajlott hozzá, s elfeledkezve mindarról, ami vele történt, csak az asszonyé akart lenni, jó kis fiu, aki osztozik s vigasztal a bajban:

– Ki volt az a baba?… Nem tudok róla… én azt hittem… a képviselő ur… agglegény…

Az asszony nem szólott.

– Ki hozta tőlük a hirt? – kérdezte Matolcsy hosszu szünet után.

Az asszony megkönnyebbült a tárgyilagos és közömbös kérdésre, egyenesebben ült.

– Alig ment el az uram… hazulról, a kocsival, az állomásra… Nem tudja hol van szállva?

– Nem.

– Jött egy lovaslegény a Csehpusztáról: A nagyságos asszony hivat. Engem?… Nagy isten… Hivat! engem… Beteg? Mi baja?… Meg van lőve. A baba!… Azt hittem megőrülök! Megőrülök, mire odaértem… Az egyik szobában a lányom… másikban kiteritve Hernády…

Miklósnak meglobbant a szeme: a lányom… Alig értette az összefüggéseket, Hernádynak a neve távolról rémlett neki, egy nagybirtokos neve a környéken…

Lélekzetvisszafojtva hallgatott, várta a titkokat.

De az asszony egészen összeomlott, nem szólt tovább.

Semmi nesz nem volt, csak a szél odakint.

Miklós nézte az asszonyt… Amint ott ült a vékony, finom teremtés, megtörve s elgyötrődve és sirás -195- nélkül, maga elé dermedetten, mintha egy idegen lény volna, kit soha nem látott… Micsoda régi bünök, mily félelmes titkok gyümölcse éredett meg ebben az életben… Ember, hogy élsz, hogy élsz, csak élsz a bünök lápján, buján virágozva s eljön az óra, a nem várt, mikor egy mozdulatára az időknek lehull a vészes gyümölcs… Mennyit élhettél, mennyit kéjeleghettél, vénasszony, még a legutóbbi napokban is uj bünökre érezted magad késznek és boldognak… Kevés volt neked az unalmas férj, kevés volt a csöndes házi tüzhely… Meg akartad javitani… Nem lehet… Mindenkinek sorsa ki van szabva, más sinekre átugrani… nem lehet… Más sinekre…

Tétován s paposan folytak gondolatai, a morális gondolatok folyamata indult föl benne. Az asszony bizonnyal ezt mind megérezte.

– Elitéltetem, – mondta csöndesen.

A fiatal pap megrendült. Sokára halkan szólt:

– Senki sincs, aki képes volna minden dologról eldönteni, vajjon jó-e az vagy rossz…

Az asszony hálásan nézett föl rá. S most már könnyesen sütötte le a szemét.

– Ha már egyensulyunkat elveszitettük, hogy kerülhetjük ki a bukást?… – mondta ujra Miklós és a saját éjjelére gondolt, mily közel volt ugyanehhez… ő a pap… az első lépéshez s fölijedt benne a gondolat, hogy ha egy ilyen ballépésnél gyereke… lenne s a végén… ő a pap és ideális élettörekvésü lény. Mit szabad hát kivánni egy asszonyi állattól, és halkan, önmagát birálva, beszélni kezdett: – Ha az erkölcsiség utjáról letévedtünk, talán sohasem is térünk vissza rá… Az ember megkivánja az örömöt, virágot szakit s a virág egyre több s az érzékiség igy szól: Bizd rám magad, minél messzebb jössz velem, annál szebb vidékre viszlek… néha meg arra gondolsz, jobb volna a régi -196- béke, jobb lett volna meg nem kóstolni… Nem lehet… Az ember agyába befészkeli magát a vágy s a gyönyör gyeplőjét megereszti s halad egyenesen előre azon az uton, amely a halálba visz… Ah, ha leszáll az éjszaka, az ember azt mondja, vannak olyan helyzetek, mikor nem kell tetteket az erkölcs itélete alá venni… sok olyasmi meg van engedve, amit a kötelesség szent nevével nem lehet illetni, amit nem lehet szent kötelességnek nevezni… De hol állsz meg! Hol van az ilyenben határkő!!… a tetszésünk?… nincsenek, itt irányadó elvek, nincsenek… Csak következmények… A közönyös, közömbös dolgok köre egyre szélesedik, az erény országából tartományokat veszit az ember… Ezrek s ezrek vannak, akiknek a kötelesség mellékes dolog, de a gyönyör, az élvezet egész lelküket elfoglalja s életüknek alaphangulatát teszi. Az ész nem fékezi őket, élvezetből-élvezetbe rohannak, s nem kérdezik, az erény nem kiván-e tőlük valami mást, nem parancsol-e valami komolyabbat!… Talán nem lesznek kicsapongók: de abban semmi érdemük, az nem az ő munkájuk… ha nem tünik fel rajtuk első pillanatra a jel, az csak a szerencse játéka, mert a szenvedélyeknek csak alkalma, vagy a foka, vagy a tárgya hiányzik náluk: de lényege nem… Ki érdemli meg a kicsapongó nevet, ha nem az, aki mindig olyan körülmények között érzi magát, ahol az erénynek nincsen dolga, alig kóstolták meg az egyik örömet, a másikra készülnek. Még ki sem üritették az egyik poharat, már tele szenvedélyük italával a másik, s még izgatóbb, még több gyönyört igér… Gyönyör s gyönyörökre való készülődés, ez az életük… kötelességről hallani sem akarnak, arra csak akkor gondolnak, ha bosszuság vagy szerencsétlenség lehangolta őket…

S egyre tisztábban tünt fel előtte eddigi egész élete. Már a diákkor eseményei szétfoszlottak előtte, de ráismert -197- mostani rövid életszakasza alapján egész gyermekkorára, egész ifjukorára is. Amily vad és lázas szenvedéllyel vetette rá magát azokra a képzelgésekre, hogy bármi áron megszerezze a papságot, ugy akarta mindig a sikert… S most az isteni gondviselés utját látta benne, hogy az első percben már itt volt a büntetés: a parasztok visszatorlása… ahogy árát vették annak, amit eladtak… S ahelyett, hogy akkor fölismerte volna ebben az Igazság isteniségét, milyen vad szenvedéllyel dobta rá magát, hogy szilaj gyülölettel megfeszitse, aki neki a pillanatban ellenségének látszott: a vallásos gondolatot! végig kisérvén fejlődésében és megsemmisitvén egész értékében… Aztán egy ilyen szenvedélyes ujabb öröm, a vágy, hogy aljas módon, a vén papné anyagi segitségével állitsa talpra önmagát: egyre nagyobb s egyre undokabb módon fojtva el magában az emberi jóság gondolatait s egyre tökéletlenebbül dobva magát a nyers szenvedély hullámába… az este, a lány, a testi bujaság, a nemi kéj… Már ugy látta magát, mint egy teljesen kormánytalan hajó a viharban… megy, rohan, repül, amerre a szél sodorja, mig el nem merül… Hát nem? s nem lehet máskép?…

– Hát nincsen egy föladat, amely az egész életet betölthesse?… – mondta, ujra kezdve a halk tünődő beszédet az éjjeli csöndben, hát nem találhat az ember egyetlen irányt, amely végig vezethesse?… Ah, hiszen a megtévedt emberben minden csak a bünt erősiti: ha sikerül a gazsága, a szenvedélye, akkor annál nagyobb erővel veti rá magát, hogy az utján tovább haladjon, ha nem sikerül, akkor dac és dölyf támad benne, s egész betyár romantikára kész…

S szinte belesápadva emlékezett vissza, hogy csak az imént, csak gondolatban még, de már teljesen, végképen el volt szánva rá, hogy a gazokat, akik őt megtámadják, -198- még nagyobb gazság furfangjával játsza ki… Most tisztán ötlött fel előtte, amit az előbb csak megérzett, hogy annak idején a kurátornak nem kellett volna aláirnia azokat a nyugtákat, hanem huzni, halasztani a dolgot mindaddig, mig csak meg nem találja a szerencsés kibuvót… No lám, s hol állana akkor ő emberi önérzetében?… ma bizonyára az egész falu szemében áldozat s lehetetlen, hogy ne érezzék, hogy igazságtalanok voltak vele szemben: akkor gazember volna, aki kijátszotta a falut… Igenis, az a pillanat, amely oly sokszor feltünik előtte, amelyet már annyiszor kárhoztatott magában, az még mult erényességének perce volt, egész papsága alatt az volt az egyetlen erényes pillanata. Milyen kár, hogy az sem igazságérzetéből fakadt, hanem gyöngeségéből. Milyen kár, hogy azt sem a bünbánat töredelme követte, hanem a dührohamok percei s hónapjai… a gyülölködésnek orgiái…

– Olyan veszélyes ellenség nem volt soha, mint a bün, – mondta tovább, halk, keserü, szivhangon, magába merülve, s csak mondatainak formája volt harmadik személyhez szóló, mert önmagát kutatta most és önmagát ostorozta: – a legaljasabb céllal a legmagasabb talentumokat egyesiti s nincsen olyan eszköz, mit szégyenletesnek találna. Kápráztató pompájával magához vonta a tömeget, mert ki látja a ragyogó külső alatt a tátongó rohadt sebeket, a halált…

– Senki, soha, – mondta az asszony, s már nem sirt, hanem ujra lankadtságába merülve, maga elé nézett. – Ki itélheti meg a szegény kis fiatal asszonyt, aki az apja halálos ágyától a káplán házába menekült: asszony lett… fiatalon, szerelem nélkül, ahogy elbujt volna a bokorba, hogy rá ne találjanak… Apa meghalt, bátyáim eltüntek, a rokonok örvendtek, hogy megszabadultak tőlem, a vastag pöffedt száju káplánunk -199- egy közönséges fickó volt, csizmadia fia, tele száju, káromkodós, de hát neki csak igy juthatott a fejedelmi lány, aki voltam, s én? mit kérdeztem, hisz elvett, feleségül vett… asszonyt csinált belőlem… Az első napon nem utáltam jobban, mint ma… Olyan fiatal voltam, hogy ötször vagy hatszor abortáltam, egész fejletlen gyerek… S képviselőválasztás… Arday… Finom, sima ur… Tele nemes elvekkel, finom modoru, a leggyöngédebb ember… de hát egy szerencsétlen faj gyermeke… Katonaiskolát végzett, az ősei mind katonák, hajdan jó volt ez a faj, mikor még csak hetykélkedni kellett, bravuroskodni, inni, korhelykedni, költeni, donatiókat kapni, szegény, a vérében volt… Az ősi uraság átka… Hát ő honnan tudja azt, hogy dolgozni is kell? és lehet? hogy az öröm? ő csak azt tudja, hogy kell megállani, parancsolni, költeni, élvezni, mindent magába szivni… mert minden, az egész mindenség arra van csak, hogy ő legyen belőle… – és a fiatal papra nézett tiszta sötét szemeivel. A pap, ki azt hitte, ő vall, most megdöbbenve fogadta a gyónást, az asszony könyörögve, mint a mélységből suttogta fel: Igen… én az erényre születtem, de az életem a bünök sodrába vetett… Én az uramtól megszöktem, tizennégy hónapig éltem a Csehpusztán… Bün?… Az az ember, az jó volt hozzám… ahogy ő jó tudott lenni… Rossz volt hozzám, mert nem arra való, hogy valamit megtartson… Volt már egy felesége, volt egy fia, szerette, gondoskodott róluk, az asszony egy olyan közönséges, egyszerü teremtés volt, grófi lány, de csak véletlenül volt az, kis szakácsné volt, örökké sirt, hogy Arday elhanyagolja… Már meghalt… Én azt hittem, az én fenkölt lelkem le fogja kötni… Igen. Három hónapig… Akkor elszökött Bécsbe, nem mondta, hogy megy… Én ott maradtam a Csehpusztán… Nagy bajok voltak. A hitelezők… -200- és én jól láttam, már én akkor kijártam a nagy iskolát… Nekem nem imponált, akárhogy játszotta az urat… ő azt tudta, hát elment… Előbb komiszkodott, szobalányheccek, béreslányok… – elhallgatott, sóhajtott. – Akkor jött a politika… Ő dicsérheti a kormányokat: a Tiszák mentették meg a magyar dzsentrit… Árlecsapolás, olcsó kölcsönök, bankok, nagy pénzek semmiért, ha nem lettek volna Tiszák, akkor már Magyarországon régen nem volna dzsentri: de lássa, én azt hiszem, én nem értek ehhez, a Tiszák voltak az az okai annak is, hogy a magyar urak igy lejárták magukat: mindent megtettek a magyar nemesek maradékaiért, bedugták őket hivatalokba, nekik adták a minisztériumokat és az egész megyét és minden hivatalt, ami csak van, de azt nem engedték meg, hogy ez az osztály gondolatvilága átalakuljon… A földdel nem birtak, a föld megette őket, mert a földet meg kell dolgozni s a földnek trágya kell, hát megtrágyázta magát azokkal, akik nem akartak dolgozni rajta… Nem tudom megmondani, mit akarok: Ha Tisza Kálmán és Tisza István szerették volna ezt a magyar uri rendet, akkor ki kellett volna állaniok elébük és prófétálni nekik, hogy tanuljatok meg dolgozni, mert én nem tarthatlak el benneteket örökké… Mert én ép olyan hulla vagyok mint ti, az egész osztály, abban a percben, mikor a dolgozó nép megmozdul s rájön, hogy mégsem járja, hogy egy here fajzat, aki semmit se produkál, csak hivatalban ül, hogy ez csinálja az én számomra a törvényt és a rendet: meg tudom azt én jobban csinálni magamnak… Menjetek ti is, tanuljatok meg kinlódni, ahogy mi kinlódtunk annyi ezer esztendő óta… Hát azt akarom mondani, hogyha Tisza Kálmán annak idején azt mondja: menjen a fiatok suszterinasnak!… akkor ő lett volna a magyar urak legnagyobb jóltevője… És ha Tisza István azt mondta -201- volna: menjetek kereskedőnek, akkor még lehetett volna valami ebből a szegény országból, ahol minden van, csak magyar gyáros nincs, meg magyar kereskedő… és maholnap nem lesz magyar földbirtokos sem… és meg van halva ez az ország. Nincsen egy mágnás, aki gazdasági akadémiát végzett volna, s az ő kezükben van a föld. Hát hogy van az, hogy az a földbirtokos, akinek Dózsa György leveréseért adományozta II. Ulászló a Csehpusztát és négyszáz év óta a földjéből él: mióta csak önálló gazda, mindig ráfizet a gazdálkodására, idegen és piszkos pénzeket kell keresnie s behoznia a birtokba, hogy fenn tudja valahogy tartani, hogy el ne licitálják az ősi kastélyt: az a nyulbőrös zsidó meg, aki kivette bérbe egy részét az ő birtokának, tiz esztendő alatt megfizette neki a bérletét s azonkivül beépitette az egész gazdaságot s a végin megvette az egész birtokot… Szegény, szegény Arday, mit tud ő arról, hogy hogy kell gazdálkodni?… Hát mért nem mondta neki Tisza István, ha ugy szerette, hogy barátom, ne tőrödj te az indemnitás megszavazásával, eredj haza és vess repcét és vigyázz, hogy éjjel kaszáltasd, mert kipereg a mag… Szegény Arday, az nem mer szétnézni a birtokán, mert sokkal eszesebb ember, hogy ne lássa, mi van ott… Most már aztán mindegy…

Sóhajtva nézett maga elé.

Miklós gondolkodva nézett az asszonyra, aki igazi asszonyi lármával tört ki s szinte feledte szivbeli bánatát, csodálkozva nézte a nőt, aki halálig irigy annak a javára, kit szeret… s eszébe villant, hogy mikor az öreg urat odabenn a külön szobában olyan szégyenletesen látta, ugyanez a szomoruság vett erőt rajta… Neki, akit megrabolt, megcsufitott s szinte tönkre tett ez az ember, hazafias fájdalmai támadtak, látva egy előkelő magyar urnak letörését… És mégis letörnek… -202- ennyi segitség, ennyi külső sorskönnyités mellett is mind letörnek…

– Mikor maga, kedves barátom, az emberi lelken az erény s a bün viaskodását mondta el: először a saját életemen vezetett végig, tudom, rólam beszélt… minden szava igaz… minden megjegyzése szivem mélyéig találó volt… De lássa, elgondolom, hogy istenem, hát hisz igy van az egész emberiség, igy van az egész magyarság, igy van Arday… És ő is igy volt… az én ismeretlen… az én szegény gyermekem…

Ujra sirni kezdett…

– Mért tudok én irgalmas lenni Ardayhoz… Mért tudok nem gyilkos gondolattal is gondolni rá… Három hónapos volt a gyermekem, mikor elvette tőlem… Engem haza küldött az uramhoz… A csizmadia fiának most még jobb feleség voltam… Husz év alatt nem szóltunk egymáshoz huszszor… ő szántott, vetett, gazdagodott, a képviselő barátsága nem ártott neki… Azt hiszem, az ő orrának finom szag volt, ami rajtam maradt a kastély után… Vagy tiz évig nem aludtunk együtt, akkor még gyerek is lett… s azóta élek, magánosan… az apja lányával… A magam gyermekét sohasem láttam: csak ma… kiteritve… a kis idegent… Értem küldött, szegény… Boldogtalan vér örököse… Asszony volt, két éves asszony: az ura az egy kreten, dzsentri, előkelő s majom… S most hivat… Honnan tudott rólam… Hogyan jutottam az eszébe én… az utolsó percén… S Hernády György a másik szobában… az is házas ember… szétlőtt fejjel… Előbb sziven lőtte őt, aztán szétlőtte a saját fejét… S én élek… Nekem férjem van… Lányom van… semmi közöm hozzájuk… az esethez… én egy szivtelen gonosz lélek… egy hiéna anya… egy buja, alávaló -203- teremtés vagyok… én most egy idegen fiatal ember szobájában ülök… De hát jóisten… az egész életemet teljesen magánosan, magánosan, egyedül, egyedül éltem, soha soha senkim nem volt, akinek én valaha a szivemet, ezt a rongy, ezt a cudar… ezt a bünös szivemet kimutathattam volna… nézd: én is ember vagyok, hát simogassátok meg, hiszen annyira árva vagyok… hát meddig kell én nekem még élni…

A hangja sirásba fulva, fojtva, sikoltva, halkan, jajongva, vonitott az idegen, a rideg, a kegyetlen vendéglői szobában s a szél verte az ablakot s virradt.

Miklós mély kétségbeeséssel nézte s ugyanolyan magános, rideg fájdalmas istennyomorékja, életkidobottja volt mellette, amilyen csak ember lehet az ürben. „Az erény célja az ész uralma, a szellemiség kiélése az életben“, mondta magában, mert ez volt már diákkorában kialakult véleménye az élet céljáról, s amint a szegény öreg asszony csüggedt ajkakkal ott ült előtte megtörve s minden szánalomra méltóan, fölfedezte, mért olyan idegenszerü ma, szegény: a fogai… hiányoznak a fogai… otthonfeledte őket…

Haragosan arculverte magát gondolatban a profánságért s szégyennel tekintett magára, multjára: szerette volna ujra kezdeni az életet s kereste azt az időt, mikor saját kezébe volt letéve erkölcsi életének sorsa…