VII.

Mikor felébredt, egészen világos volt, az asszony még mindig ott ült a széken, maga elé nézve, hulla, ellágyult arccal, mint a tegnapi hulla. Miklós ijedten nézte. Azt hitte, nem is fog megmozdulni többet.

De amint fölegyenesedett, az asszony reá nézett. Kis fájdalmas mosollyal, mint anya a virrasztó, beteg kicsinyére, könnyek után. -204-

Nem szólottak szót, összemosolyodtak, ez az egész.

Aztán fölállott az asszony.

– Most bemegyek, kicsit összeszedem magam.

– Látja, nem kellett volna.

– Nem?

Miklós elforditotta szemét.

– Igaz: pogányság: Ne itéljetek!

Az asszony szeme megcsillant, most tisztán látta azt a kedves mozdulatát ennek a barna szemnek, amit a lugasban ugy megfigyelt. Ebben a kis hunyoritó pillantásban guny volt, humor volt, fölényesség volt, s mégis bizalom volt, mintha csak ketten, csak ők ketten volnának, csak együtt oly magasan, hogy e közös villanásban föléje emelkednek a világszemléletnek…

Miklós megérezte az asszonyban a mosolyt, hogy ez az ő papi lényének egyre jobban kisarjadó megnyilatkozására villant: de most nem félt, már nem félt attól, hogy a profánok rajtakapják:

– Mindenki itél… Pedig ki vagy te, ki a más, szolgáját megitéled – mondta és bőségesen jött eszébe a biblia nyelve. – Saját urának áll, vagy bukik: a szolga, az ő urának dolga, hogy megitélje… És állani fog: elég hatalmas az isten, hogy őt fenntartsa!… Annakokáért többé egyás felől itéletet ne tegyetek, hanem ebben legyen inkább a ti itéletetek, hogy a ti atyátokfia elé ne tegyetek több oly dolgot, melyben megütközzék, vagy megbotránkozzék…

Az asszony sóhajtott, értette a bibliai szót.

– Ki lehet olyan nagy, – mondta csöndesen.

Miklós halkan folytatta a Pál levelét: (Róm. 14.) nagyon szerette: igaz:

– Akiben szeretet van: nem irigykedik, nem gondol rosszat, türelmes, kegyes, mindent eltür, mindent hisz, mindent remél, nem örül az igazságtalanságnak, hanem örvend az igazságnak… örvend, mikor jót -205- tesz… És a szeretet soha el nem fogy: a jövendőmondások eltöröltetnek, a különböző nyelvek is megszünnek, a tanulásból való esméret is eltöröltetik: mert mikor eljő a tökéletes teljesség, eltöröltetik ami részletecske: de a szeretet mindenkor megmarad…

És még halkabban, mintegy álomban folytatta:

– Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek, minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat… És nem maradt meg egyéb, csak a hit… a reménység és a szeretet: ezek között pedig legnagyobb a szeretet…

Lehajtott fővel mondta ezt, a magas sárga arcu fiatal férfiu s a lelkében most először vált vérré az igazság.

Az asszony fölitta a szókat s vele rezonált:

– Ah – mondta halkan, megilletődve –, ha az ember el nem tudná felejteni, amit egyszer megértett…

A pap még jobban meggörnyedt, mintegy a lelki teher sulyától s monotonul mondotta Péter apostol szavait:

– Jobb volna az embereknek, hogy meg ne ösmerték volna az igazság utját, minthogy annak esmérete után elfordulnak tőle… De az ilyeneken az esik, amit szoktak mondani: Az eb visszatér az okádáshoz és a megmosott disznó a sárba…

Kint lárma volt, a korcsmáros éktelen hangon szidott valami cselédet. Az élet zaja: a veszekedés. Ez visszatéritette őket az életbe…

Az asszony gyermeki ijedt arccal szólott:

– Kérem, Matolcsy – nekem beszélnem kell… az apával… kérem, magát, jöjjön velem, hozzá… Nincs erőm, magamban… -206-

Miklós meghajlott.

Erre az asszony gyorsan kiment.

Miklós úgy maradt sokáig állva, részben a tegnapi kábultság bénitotta meg, részben a lelkében feltünő új érzésvilág fagyasztotta ki az élet közönséges gondolataiból:

– Boldogok, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot – suttogta –, mert ha az igazság után valóban szomjuhozunk: mennyi igazsághoz jutunk… Mindenünnen igazság környékez bennünket, mennyi boldogság és milyen gazdag élet…

Lassan megfordult, tétova szemmel kereste, mit akar, meglátta a vizet, neki vetkőzött s sokáig, erősen mosdott.

– Boldogok a lelki szegények, – mondotta magában s megállott a törülközés közben: – bizony… az ám… Nemcsak azok, akik önként hagytak el mindent!… akik lerázták magukról a vágyak igáját…: azok az igazi boldogok, akik fényes szemmel tudnak nézni az égre s a füre s meglátják kezükön a csillogó napsugarat…

Valósággal egy magas lelki boldogság érzésével tölt meg ezen a furcsa, ezen a keserves, ezen a szürke reggelen s nem látott maga körül semmit, sem butort, sem falakat, sem életet: érezte az emberi létfölöttiség örömét.

Mikor az asszony beszólt, feketébe öltözve, fekete bársony kalapjában, keztyüsen, már ő is készen volt.

Hallgatva és szomoruan, szorongva mentek át a szomoru udvaron, fel az emeletre, mintha temetésre mennének. Miklósnak, bármennyire idegen is volt ez idegen dologban, szorult a szive s az asszony csaknem elalélt, mikor az emeletre értek.

– Ébren van már? – kérdezte Miklós.

– Üzentem neki, hogy itt vagyok, – suttogta -207- az asszony, oly sápadt volt, mint a viasz, könnytelen sápadt, szegény öreg asszony.

Miklós kopogott az ajtón.

– Herein, – hallatszott bent, távolról.

Benyitottak.

Bent világos volt, az ablakok az utcára nyiltak keletre s nagy tükörüveg ablakok voltak, mintha a szomoru szegénységből nyitottak volna be az uri fényességbe; szinte káprázott a szemük. A képviselő két szobában lakott s a tulsó szobában volt; még ugy látszik nincs készen.

– Méltóztassék helyet parancsolni, – szólott ki rideg udvariassággal.

Az asszonyt le kellett ültetni, mert csaknem elájult.

– Vizet, – suttogta.

Miklós tétován nézett körül, ügyetlen ijedtséggel, most mihez kezdjen.

– Ott… az asztalon, – mondta az asszony s rémes volt a sápadtsága, verejték jött ki a homlokán.

Miklós töltött s remegő kezében kilötyögött a viz.

Csak később vette észre, hogy az asszony ekkor mosolygott rajta. Oly betegen, fájdalmasan s oly naivul, kedves.

A borbély volt Ardaynál, az nemsokára elment. A cseléd, mikor egy lavorral keresztülment a szobán, nyitva hagyta az ajtót, Miklós csodálkozva látta: az öreg ur egész halom csillogó dologgal, kefékkel, fésükkel s előtte ismeretlen eszközökkel volt körülvéve egy toalett asztalkánál… A szivébe szurt: neki egy fésü minden szerszámja… röstelkedve érezte, hogy nem is borotválkozott.

Nem birt parancsolni magának, ez mégis feszélyezte: aki elsőnek érzi magát lelkiekben, az oly természetes valami, hogy mindent megvágyik, hogy minden finomságnak és jónak dukál az övének lennie… -208-

S mire bejött az öreg ur, akkorra már benne kiforrt az ellenkező akarat: nyiratlan és borotválatlan és darócruháju akart lenni… S mivel nem tudott az aranyozott székekre leülni fesztelen világfi könnyedségével (hogy ül ez az asszony, milyen természetesen s finoman), hát állva maradt összefont karokkal s komor cinikusan!

Az öreg ur magas, széles vállu ur volt, oly frissen öltözve, mintha skatulyából huzták volna ki, fejét kissé lehajtotta s egész megjelenésében volt valami abból az uri érzésből, hogy hanyag s szinte tulzottan elejtett mozdulattal energiátlanabbnak s tehetetlenebbnek mutassa magát, mint amennyi, mintha minduntalan mimelni akarná, hogy egy mozdulatot sem bir tenni fölszolgáló cselédsége nélkül…

De az, hogy a fiatal papot is itt találta, az szemmelláthatóan meglepte, megütközött rajta, de aztán mindjárt tultette magát mindenen; nagyon lassan, nagyon finoman meghajlott az asszony előtt, aki nem állott fel s nem nyujtott neki kezet s nem szólott, csak nézte, Miklós látta, hogy biráló, kissé lenéző, alig érezhető bólogatva nézte.

Az öreg ur szintén leült. Miklós elvörösödött, hogy csak ő áll, mint egy inas.

– Nagyságos asszonyom – mondta az öreg ur, – rendelkezésére állok.

De az asszony nem szólott.

Hosszabb pillanatok folytak le, az öreg úr megérezte, hogy neki kell beszélnie.

– Nagyon hamar megjelent – mondta – s valami ismeretlen brutalitás volt a szavában, amely máris sértett, bár még nem lehetett tudni, mire vonatkozik.

Az asszony finoman, igen finoman s igen fájdalmasan elmosolyodott. De csak egy alig érezhető villanásig s ugyanaz a fásult komolyság maradt, ami volt. -209-

– A lánya üzent önnek?

Az asszony arca ujra megrándult. Intett: Igen.

– Beszélt vele?

Az asszony szemét elfutotta a könny. Nem. Intett a fejének kis mozdulatával. Lemondóan s halottsiratóan. Nem. Nem beszélt vele.

Az öreg úr elnézett az ablak felé, a lábát keresztbe tette s többször megrándult az arca, úgy dolgozott benne a gonoszság: mondta magában Miklós, „mért állotok bosszut magatokért – mondta a bibliával –, adjatok helyt az isten bosszujának…“

– A lánya – kezdte: az öreg úr s igen száraz s igen rideg volt –, tegnap reggel megtisztelt látogatásával… Vendégem volt… egy igen kellemes, igen distinguée dáma, akivel éppen reggelinél ültünk… Az ön leányának nem felelt meg, az ön leánya polgári izlésének nem felelt meg, hogy az illető hölgy a táncmüvészet csillaga s kijelentette, hogy… kifejezte abbeli kivánságát, hogy… őnagysága a kora reggeli órákban távozzék…

Most először nézett vissza, az asszonyra!

– Ami természetesen meg is történt.

Hallgatott. Miklós megfigyelte a jóllakott embert, akinek a haragja sem ingerült, a bosszuja sem vad. Annyira felül van, annyira nem fenyegetheti semmi veszedelem, annyira bizonyos benne, hogy csak az történhetik, amit ő akar, hogy fölösleges neki támadnia, bántani, korbácsolni… Más és nagyobb sértést elkövetni emberekkel szemben nem tud, csak azt, hogy nem mond le bizonyos fokon tul a vágyairól… az örömökről, melyek a földön kinálkoznak számára… bármennyi örömöt rabol el ezzel másoktól…

– Az ön leánya jelenetet provokált: mivel ön még nem beszélt vele, bár ő üzent önnek… tartozom azzal, hogy hiven referálok: az ön lánya kijelentette -210- abbeli akaratát, hogy meg fogja szüntetni azt a botrányos magaviseletet, amelyet az apja évek óta – s kis kényes mosollyal – sokkal több év óta, mint ő emlékszik, folytat… A megakadályozásnak módját is, kényszeritő eszközét is megszabta: kényszerithet rá azzal, hogy elválik a férjétől: ez magában hordja természetesen az én gyors anyagi bukásomnak mérvét, ugyanis a vőm bankjánál levén elterhelve, ha az ön lánya elválik az urától… akkor nemcsak én magam váltam abban a pillanatban teljesen ruinirttá, de vége van a fiam egész pályájának: mert azonkivül, hogy megszünik az apanázs, megszünik a név is, mert abban a pillanatban, mikor az én nevem ebben a formában nyilvánosságra dobatik, ez a név mindjárt egy tovább nem használható névvé is vált… A lányom igen jól tudja, hogy a kezében tart… a lányom eszes, fölényes és frigid nő: az anyja…

Ujra elhallgatott. Lélegzetvisszafojtva hallgatta a szavait Miklós. A hatalmas úr, aki ime még él, tulélte magát s nem tudja, hogy már halott. Szerette volna kiáltani neki, hogy a lányod már nem tart a kezében, a lányod meghalt… s az asszony egyforma fásult és merev mosollyal hallgatja mindezt a beszédet s nem szól, nem mondja: elég, a lányod halott.

– Az ön lánya, – kezdte ujra, kissé erőt gyüjtve a szenvtelen s hideg modorhoz az öreg úr, mert érezni lehetett benső izzó elkeseredését, dühét, gyülöletét, – konstatálta, hogy nem akart férjhez menni ahhoz, akihez kellett, hogy férjhez menjen… Konstatálta, hogy mást szeretett; természetesen ahhoz nem mehetett, az házas ember… Konstatálta, hogy ő nehéz életet él: magános és rideg életet… olyanok közt, akik hozzá mindig idegenek voltak… hogy soha bizalmas, közel, jóság, szeretet, anya nem volt mellette… Szóval az ön lánya valami romantikus fellobbanásban… -211- azt kivánta, hogy anyát hozzak neki… az ön lánya: önt kivánta…

A papné elhanyatlott, pillanatokig úgy látszott, zokogásban tör ki, de még arra sem volt ereje.

– Erről természetesen szó sem lehet s ezt én igyekeztem vele megértetni… Ehhez akkora foku léha erkölcsi felfogás kellene…

Mégis elhallgatott. Megmozdult, egyenesen ült. Miklós merően nézte. Erkölcsi felfogás?… Most úgy tünt föl előtte ez az ember, mint a szakadékba rohanó vonat… Igy járnak az emberek a halál mesgyéjén… Már jön a lávafolyam, de a borostyán nem tudja s az utolsó pillanatig zöldel s elszijja a fák nedvességét…

– Ön, asszonyom, sokkal okosabb, minthogy külön motiválásra volna szükség: ön maga fogja neki megmondani, hogy ez: nem lehet…

A papné ránézett erre az emberre, ráfagyott a pillantása s nem szólt. Csak a fejét ingatta meg, mintha mondaná: Nem: én nem; én nem fogom megmondani neki…

Arday igy értette s hirtelen váratlan lerázta magáról, nyersen.

– Akkor majd én győzöm meg arról, hogy ez lehetetlen.

– Hát erre kellett az irás! – kiáltott fel az asszony, először mióta itt vannak. – Arra kellett az irás, hogy Sztánay Nusikának szeretője van még ma is…

Felállott s görcsös merevséggel, megvető gyülölettel nézett le az öreg urra.

Fordult, az ajtóhoz ment, hogy ott hagyja, hogy elmenjen, mintha nem birná a levegőt e szobában.

De az ajtóban megállott s visszafordult a nagyur felé, aki gőgösen és ingerülten állott…

– Maga nyomorult; maga gonosz, gonosz: gonosz lélek… A lánya halott… Agyon van lőve… -212- Menjen ki a Csehpusztára… menjen, ott a maga lánya… mindaketten… kiteritve… Hernády és a maga lánya…

Miklós ott állott a két ember között, akik párbajt vivtak s megölték egymást.

-213-