I.
Még nem vagyok ötven éves, mondta magában a papné s az arca tüzelt. Még nem vagyok ötven éves és még nem késő…
A fiatal ember halkan beszélt s egy-egy őszi levél szállott le közöttük a lugas asztalára. A fiatal ember vékony volt s szinte megszürt és megszitált, mint a holdsugár, a lába mellett egy fehér kuvasz feküdt, aki az utóbbi hetekben a nyomához kötötte az életét s most nyugodtan hevert a gazdája mellett, aki csak azért türte itt, mert az asszony udvariasságból nem engedte kikergetni a lugasból. A fiatal ember beszélt, beszélt, a hangja is bágyadt volt, érctelen és kimondhatatlanul kedves. Kedves és közeli s az asszony sötét szemeit ráfüggesztve, némán szemlélte és magában monotul mondogatta: még nem késő, még nem, még nem késő.
– Az atyám engem mindig kisembernek hivott – mondta a fiatal pap, mosolygott, – és én még csakugyan egészen kis ember voltam, mikor ő meghalt.
Az asszony édesdeden elmosolyodott, a vékony szája ugy nyilt el, mint egy édes illatu hervadt virág, amely mindjárt lehull s utána mondta:
– Kisember… kis… ember…
A fiatal férfi lesütötte a szemét, szemérmesen és rátapintottan, aztán tovább beszélt.
– Dadogó ember volt… az atyám… néha -67- én magam is érzem, mintha a fejem fölött sziklák lógnának, most mindjárt rámzuhan… s nem birom kimondani a szót… da… da… dadogok, – s a homlokát egészen lehajtotta a kerti asztal széléig s a fejével megérintette a deszkát, mosolygott s kis fiu volt, fáradt és éhes… mindig éhes… persze…
– Az én atyám nagyon régi ember volt, – folytatta enyhén, – a forradalomkor már katona: Görgei ott felejtette a Tisza hidjánál, őrszem volt s mikor Paskievics utána nyomult, hajnalban tovább szökött, az őrszemet nem is értesitették, csak nem váltották fel… Az atyám tizenhat óráig állott egy helyben, akkor jöttek a muszkák, elvették tőle a hosszu puskát s bevitték a kórházba, mert dadogott… Ott volt két napig, akkor egy orvos, jólelkü német ember azt mondta neki, itt van egy rubel, eredj a patikába, hozz kámfort… S a szemével magyarázta neki, hogy ez azt jelenti, hogy illanjon el… Az atyám azonban elment a patikába s hozott egy rubelért kámfort.
Ismét lehajtotta a fejét, nevetett, a tenyerébe támasztotta az arcát, oly kedves volt és olyan naiv… A papné szeme ködfátyolt kapott, ahogy nézte, nézte…
– Akkor az orvos bizonyitványt állitott ki, hogy ez az ember beteg: beszámithatatlan, el kell bocsátani… Ezt az irást lebélyegezte orosz pecsétekkel s az atyám nem tudván oroszul, mindenkinek megmutogatta s igy orosz segitséggel jutott haza Ungba.
– S az édes anyja? – mondta a papné, oly gyengéden és kedvesen, mindent tudni akart, mindent tudni kellett a fiuról, erről a jó, édes kisemberről…
– Az édes anyám, – mondta kissé elszomorodva a fiatal ember, mert mint minden fiu, megérezte, hogy ebben a percben, mint minden pillanatban, mikor idegen asszonyhoz bizalmas és jó és hü: hütelen és távoli az anyjához… – az édes anyám nagyon fiatal volt -68- az atyámhoz. Ő még ma sem igen idős, negyvenhat éves… Szegény paplány volt, özvegy paplány, ugy… gyámleánya az atyámnak… Azt hiszem, jó embernek tartotta, hát hozzá ment az ungvajdai emberkerülő öreg paphoz… aki akkor valami hatvan éves, vagy kevesebb? agglegény volt s maga főzte magának az ételt. Az atyám, igen furcsa lélek volt, – már megint az atyai emlékeket mondta – külsejére nagyon goromba, nem adott magára semmit s mindenkinek megmondta az igazat, egész nap a könyvtárában ült: ugy féltünk attól, hogy kijöjjön, mindig suttogtunk az anyámmal, hogy az atyám meg ne hallja… Nem féltünk tőle: csak féltünk attól, hogy közénk lép…
Magába merülten nevetgélt, szemérmesen és hangtalanul s most is egy olyan halk és suttogó kisember volt, mint akkor lehetett, a papné meg volt illetődve: szivébe nyilalt az anya fiatalsága: fiatalabb nála?… Annál dacosabban, annál mohóbban kivánta a halk és suttogó fiut, ezt a jó és finom kisembert a maga büvkörében… A fiatalember ráemelte szemét s fojtott édes mosollyal, őszintén szólt:
– És csak most tudtam meg, theologus koromban, az atyám halála után sok idővel, hogy szegény, kis öreg, kis komor öreg ember, aki sohasem szólt senkihez, aggul, mint egy magános mackó dörmögött s jobbra-balra brummogott: szegény atyám, egy nagy egyéniségnek, a saját atyjának a kis famulusa volt egy egész életen át… A nagyapám szintén ungvajdai pap volt: ugyanott. Nagy pap, odaszorult. A testvérei kolozsvári, pataki, pápai tanárok, ügyvédek, Nagyenyeden is volt egy, az pap és tanár volt, hires szónok mind s a nagyatyám volt a legkülömb köztük, csak ő leszorult Ungvajdára. Egy egész láda irás maradt, csupa remekbe metszett betük, egyenletes szép kalligráfikus irás, predikációk, homiliák, Kossuth Lajos pozsonyi lapjának -69- másolatai, meg Csokonai versei, effélék, minden. És az apám egész életében csak azon dolgozott, hogy az apját rehabilitálja. Kiadta, nyomtatásban, micsoda áldozattal! az apja homiliáit: Jézus példázatai homiliákban… Be is rántotta alaposan: senki se vette, de csak azért is ki akarta adni a többit is, minden irását az apjának: nem vette senki… Nem értem: az atyám hetvenkét évet élt Ungvajdán, a nagyatyám hatvanat: százharminckét esztendeig ott fenn, a magyarság északi határán: hogy is volt az, hogy egy napra sem vesztették el kedvüket, hogy prédikációt irjanak prédikációra…
Az asszony halkan nevetett, mintha valami büvös álomba volna: most már egészen az övé ennek a kisembernek a szive, hogy előtte ily kedves őszintén fakadozik ki belőle az ősei kritikája s minden… A fiatal ember, akin valami mély bánat, fásultság, ittasság érződött, lassan oldódni kezdett: s ezt a saját érzéseinek tulajdonitotta, mert egyre forróbban sugározta feléje magát.
– Én nem éreznék erőt magamban erre, – mondta a fiatal pap s közben már arra gondolt, hogy hisz ugyanazt teszi: most is azért oly fáradt s kimerült, mert befejezte tanulmányát.
– Az atyám nem türte, hogy valaki észre vegye a dadogását, – mondta a fiatal ember, s szüntelen és szakadatlan csak az atyjáról beszélt, mintha fel akart volna szabadulni, ki akarta volna magából beszélni, mintha önmagát akarta volna azzal kicsinyiteni, bántani, gunyolni, – egyszer az iskolában el kellett szavalnia a Hazádnak rendületlenül… Az persze még a forradalom előtt kellett, legyen, az atyám született 1827-ben, tehát ez legkésőbb ugy 40-ben történt Sárospatakon… (ez egy diáknyuzó kollégium volt még az én időmben is, ott nem értették meg a gyereket, csak a magoló sablonokat) szóval szegény azt mondja: Hazádnak rendületlenül, -70- irttta tata tatta… (elfelejtette ki irta, valami szin, valami szin, gondolta s kibökte) Piros… Mmmaris… Még mikor én ismertem, még akkor is mindenki tudta, hogy Pirosmarist mondott Vörösmarty helyett.
Matolcsy megtörölte a szemét, mert a nevetéstől könnyes lett, s hogy szépitse az apját, magát: az öregapjáról kezdett maróan szólani.
– A nagyapám, az igen, az nem tett ilyet. Az is alacsony ember volt, de legalább nagy szakállu, képzelem, – s befelé nevetett, – mekkora komoly pap lehetett. Kis ember volt, hát nagy szakállt viselt, s hozzá magas sarkot, meg kürtőkalapot, mert a tekintélyt meg kell csinálni… Én az anyám fajából való vagyok – mondta s hirtelen elpirult, magyarázva tette még hozzá: (azok ilyen hosszu létrák…) Nahát a nagyapám, az igazán sohasem bujt ki bibliothekájából… (Nekem ugy tetszik, hogy a kettő közül az atyám volt az eredeti, kedves, közvetlen lélek, szegényke erővel utánozni akarta a nagyképü apját, bocsánat, a kis dadri, bocsánat, ő csak azért ült mindig a szobájában, mert félt kijönni, hogy valami megbántást kap s apja irásait őrizte… mert ő nem irt: két három cikket életében: de az aztán olyan volt! az mind visszhangot keltett. Az egyiknek az volt a cime: „Az összes superintendensek figyelmébe!“ A másiknak meg ez: „Hát én mi vagyok!“… Én nem tudom mi volt bennük, sose láttam a cikkeket, de már a cimük olyan… Igazán nagytiszteletü asszony nem tudom mit gondol rólam, hogy az atyámról… Szegényke… Már az is olyan eredeti, hogy sose volt szabad apámnak mondani, hanem: atyám!…) Ja igaz, a nagyapámról jut eszembe, hogy az milyen ember volt: ha a kösségben pártoskodás volt, a legközelebbi választásnál azokat a kolomposokat tétette előljáróvá, akik az ő törekvéseit legjobban igyekeztek meghiusitani s a hir szerint a rend helyreállt… -71-
Elhallgatott.
– Jó politikának látszik, – mondta az asszony.
A fiatal ember csendesen szólott.
– Már én is gondoltam, hogy…
Az asszony várakozóan, sürgetően nézett rá, mert régen sejtette, hogy valami baj van a fiatal ember dolgai körül, bár soha sem szólott róla.
Ez hirtelen elszánta magát s kimondta:
– Hogy Kis Pétert kellene megválasztani kurátornak.
Az asszony hátrább ült, gondolkodott, maga elé idézte a fábjánfalvi arcokat s nem birta megtalálni, melyik lehet az a Kis Péter. Ellenben asszonyi ösztönnel azonnal felfogta, hogy a kurátorral kell bajnak lenni…
– Egy kutya, másik eb, – mondta csöndesen, halkan, nála szokatlan nyersen, mert egyként megvetette a parasztokat s félt tőlük.
– Mennyire igaz, – mondta a fiatal pap és sóhajtott.
Ugy megérezte most, hogy belőle is egy olyan tudóska pap lesz idővel, aki csak a szobájában él s kijönni nem is mer… A nagyapa, az mindent a feleségére hagyott, ő csak forditotta Tied, Reinbeck, Lange, Stopfer egyházi beszédeit… az apja meg pipált… ő pedig ki nem adható munkákat fog irni?… s ő már végkép asszony nélkül élve?… Fanyarul vonta el a száját.
Az asszony, aki egész odaadással figyelte minden arcmozdulatát, suttogva mondta:
– Maga nem őszinte, Matolcsy… – s összetette a kezét, szinte könyörögve.
– De igen, – szólt a fiatal ember megzavarodva, – nagytiszteletü asszony… hogyne…
– Most mire gondolt? -72-
– Az atyám… – s már nevetett, kicsit nevetgélt a fiatal pap – már a nagyatyám olyan ember volt, hogy anyagi és házi ügyeit teljesen a nejére hagyta: az atyám… ez már az atyámnál odáig fejlődött, hogy egyszer bent ül a bibliotékájában (mint mindig), bemegy hozzá az anyám: „Szólj már annak a kocsisnak, a lovak térdig járnak a szénába! Ez mégis hallatlan szörnyüség, én nem birok vele, hát csak szólj már neki!“ Kijön az atyám az ambitusra s elkiáltja magát: „András!“… A kocsis előáll… „Mi ddolog az: most mondja a nagytiszteletü asszony, hogy a lovak mind térdig járnak a szénába! Ez mégis hallatlan szörnyüség!… Mmmeg ne halljam mmégeccer!“… Evvel bemegy s szegény anyám ott marad, majd elsülyed a szégyentől…
Az asszony várakozó, komoly pillantással nézte az arcát.
A fiatal férfi hirtelen, halkan, egész váratlanul kitört:
– Amennyit én szenvedtem három hónap óta, mióta itt vagyok… Azt csak az anyám… annyit csak az anyám szenvedett, azt csak ő birná megérteni…
Csüggedten, összeesve ült egy pillanatig. Az asszony dermedten figyelt rá. Várt, mint a madárfogó gyermek, aki nem mer mozdulni, fél, hogy mire odaér, felrebbenti…
– De legalább elkészültem a tanulmányommal, – szólt aztán felsóhajtva.
– Igazán!! – kiáltott fel az asszony boldogan, sokkal boldogabb hangon, mint várni lehetett volna… Tudott a nagy tanulmányról s annak tulajdonitotta, hogy a fiatal ember minduntalan zárkózott lett és idegen és megközelithetetlen… Hetek teltek, hogy nem jött át s ha egyszer eljött, mindjárt el is futott s sohasem lehetett tudni, melyik szóval, egészen ártatlan kérdéssel -73- hozzák zavarba, mire konok lett, lerázott magáról mindenkit s egyszerre eltünt. Mintha nagy titok, nagy bün nyomta volna a lelkét, sértődő és ijedt volt örökké s mind jobban kimaradt. Kimondhatatlan kinokat szenvedett e miatt az asszony, aki mióta megismerte, egy pillanatra sem feledte az arcát, a hangját, a szavait s már nem tudott aludni s nem birt másra gondolni, a hosszu napokat kinos várakozásban töltötte, szent és odaadó martirkodásban s egyre őt várta. Az imént mind e szavak, amiket mondott, valami feloldódásra mutattak, mintha valami készen volna, valami befejezve s ugy reszketett már a hosszu és rettenetes időktől, ha valamivel ismét beletaposna a buján nyiladozó bizalom hirtelen virágágyába… Óh mennyit kellene most már szenvedni, még jobban a mai nap után: ennyi szavát, magáról, szüleiről, még nem birta venni. Igaz, most is minduntalan visszazárkózott, a legkényesebb pontoknál lecsukódott, az anyjáról nem szól… Micsoda titkok lehetnek ott: s ő nem bir tapintattal, diplomata ügyeskedéssel semmit kitudni, kiszedni belőle s másból… ő csak egy szegény asszony, egy szegény ártatlan váró nő, aki vár és kér és rendithetetlen kinok közt kézhez várja a maga pillanatát:
– Óh bár hetvenéves volnék, – mondta magában, hogy a fiatal ember még erre a fölkiáltásra, erre a harsány és boldog vallomásos hangjára is néma maradt és maga elé csüggedt: – óh bár száz éves volnék… mennyit kell még szenvednem odáig…
De a fiatal férfi, aki mintha minderről mit sem sejtene, aki mintha a legtávolabbi érzéseiben sem tudná mi az, ami itt nő és bogozódik és virul körötte, hirtelen elszánta magát s kissé fátyolos pillantással mondta:
– Ma reggel befejeztem a bibliáról való tanulmányomat. Ma reggel tettem le a pontot.
– Istenem. -74-
Matolcsy a zsebébe nyult s megfogott ott valami elég jelentény papircsomót, de habozott, nem vette ki, csak ijedten:
– Elhoztam… ha…
– Igazán?… elhozta… kérem…
– Ha nem tetszik érte… haragudni…
– Mutassa… Matolcsy…
A fiatal ember kihuzta a vastag papircsomagot, ivpapirok tömege, ugy hármas hajtásba összepréselve.
– Itt hagyja? elolvasni?
De abban a pillanatban felötlött a kezdő iró előtt értekezésének egy egész csomó hibája, még reggel olyan boldog és kielégült volt, oly büszke, oly nagy dolognak, kész, érett, hatalmas alkotásnak tünt fel előtte az értekezése, hogy nem birt otthon maradni, el kellett hoznia, dicsekedni vele, most megrémült érte: nem laikusnak való, nagyon is elvont, csak szakembereknek van irva, nincs is eléggé kifejtve az egész, kivált a legfontosabb részek… lesütötte a szemét s habozás volt az arcán.
Az asszony félreértette s fájdalom szoritotta a szivét: ugy fogta fel az egész dolgot, mint lelki közösséget: nincs bizalma bennem, nem ismer, nem osztozik még velem, de mért is, még én mit sem vallottam neki: ő már beszél, beszélget magáról, övéiről, lelki titkairól, irásáról s én még mit sem vallottam neki…
Hátrább dőlt a kerti padon s egy önkinzó mártir fájdalmas arcával szólott:
– Én Pesten jártam intézetbe, Veres Pálnénak voltam a tanitványa…
Ezt mondta, hogy méltónak mutassa magát s rábizhatja a kéziratot, de azonnal felébredt benne a hiuság, a mult ugy fellobbant, mint a rét, az avar, ha a gyermek véletlen felgyujtja.
– Az szép idő volt, – szólt fojtott mosollyal, – -75- minden reggel kocsin mentem iskolába francia nevelőnőmmel, s délben értem jött a hintó.
Matolcsy valóban elálmélkodva nézett a papnéra, szeme, szája elállott a csodálkozástól, oly őszinte volt arca kifejezése, hogy az asszony hangosan felkacagott. Kacagása édes volt és finom, mint az ezüst csengő, amelyet csak ritkán ráznak meg s annál finomabb a csilingelése.
– Az szép korszak volt, – mondta az asszony, – a Bethlen lányokkal, Podmaniczky Masával voltam együtt mindennap. Be sokat voltam a Károlyi-házban, ott az Egyetem-utcában, nagy kert, mi öten ugy felvertük… falusi vidámság volt az…
A fiatal ember ugy nézett rá, mintha egyszerre nagyon messze, elérhetetlen távolba szökött volna előtte: egészen kicsire és gyávára huzódott a maga rusztikus falusi diákkorával, a pataki iskolakert plebejus süldő diákjaira gondolt s a debreceni kollégium nagyképü theologusaira… Érezte is ő: mindig valahogy ebben a nőben a nemes, a finom valamit…
– Apa nem sajnált tőlünk semmit, igazi nagyuri nevelést adott minden gyermekének, a bátyám a Theresiánumban végzett, a másik bátyám konzuli akadémiát… ő most kereskedelmi ügyvivő Bombayban… multkor küldött, pár éve, fényképet: egész exotikos fejedelmi udvara van. Egy hatalmas elefánt hátán ül, bibor toronyban s szolgáinak serege veszi körül…
Ugy megszinesedett az arca, ugy megfiatalodott s mégis, nem áradt belőle a beszéd, mint aki fél mindent elmondani… mint akinek nem lehet csak dicsekednie… mint aki nagy fájdalmakra hivatkozik minden szóval, mely a hajdani nagy örömökre vonatkozik… S a szeme azonnal könnyes is lett…
Matolcsy kifejezhetetlen részvéttel nézett rá, szeretett volna eléje borulni, lelkét szőnyegül teriteni, egész lényét fátyolul boritani mindarra, ami fájdalmat tud -76- kelteni a nőben, akiről most már tisztán tudatára jött, soha szebb, finomabb, nemesebb lényt képzelni sem tudott…
Sokára, sóhajtva szólt az asszony:
– Apának sok ellensége volt… ő volt az egyetlen az egyházkerületben, aki méltó volt a püspöki székre s… Szilágyi Dezső legjobb barátja… A legfontosabb országos ügyekben minduntalan vele tanácskozott. Hányszor kellett Pestre utaznia… A miniszter is többször volt nálunk: engem igen szeretett, a térdére vett s egész tárgyalás alatt, mig ők komoly ügyekről beszéltek, el nem eresztett magától, ott tartott az ölében és én galambot csináltam az országos aktából…
Hosszu, mély csönd lett, az asszony sirt, az asztalra könyökölt és hosszan sirt. Matolcsy lélekzetvisszafojtva ült előtte s egyre nézte az arcát, finom kis homlokát, kis boltozatos nemes alacsony eszes homlokát, nemes szája izét, vékony arcát: feltünt neki, hogy mindenkor márványhideg s merev volt ez az arc, most mintha ujjá vált volna egy siró gyermek, egy siró kislány ideges, gyöngéd arca lett… És még hübbnek, még bizalmasabbnak, még alacsonyabb s minden kötelességre köteles szolgájának érezte most magát: vigasztalónak a vigasztalhatatlan számára, kis kendőnek szerette volna magát, letörölni az asszony könnyeit…
– Sztánay… mondta a papné halkan, ránézett a fiatal emberre, akinek ettől a váratlan pillantástól megremegett a szive, – apa Sztánay volt…
Matolcsy nem emlékezett a névre… nem ismert rá, hogy valaha hallotta volna…
Ezen az asszony megütődött… de aztán meg is nyugodott…
– Egyházkerületi főember volt apa, mondta halkan, két püspökválasztáson volt jelölve… a Tisza kivánságára visszalépett, mert fiatal volt még: bár biztos -77- volt megválasztatása… akkor még harmincöt éves volt… A másik püspökválasztás… huszonkét évvel későbben… akkorára igen felgyültek ellenségei… támadták… megrágalmazták… irigyelték az előkelősége, a nemes lelke miatt: mert nem volt olyan durva paraszt, mint a többi kálvinista pap… hogy ur volt…
Tenyerébe hajtotta a fejét s hevesen sirni kezdett. S Matolcsynak eszébe villant valami ellenőrizhetetlen pletyka, egy sokat emlegetett papról, aki nagy flanccal élt s öngyilkos lett… Mikor ő Debrecenbe jött, még mindig beszéltek róla… De a név… Sztánay… Nem emlékezett rá… Őt nem is érdekelte soha az emberek dolga, ő senkiről semmi pletykát nem tudott soha: őt a tanulás s nem az élet kötötte le… Sztánay. Sztánay…
A papné megkönnyebbült a sirás után.
– Tizenkét éves voltam, – mondta… – mikor haza kellett jönni apa temetésére… Az arcát nem is láttam… mondják teljesen szétzuzta… a golyó…
A fiatal ember kisértetlátóan meredt rá, ahogy egyszerüen kiejteni hallotta ezt a szót.
– Senki sem volt a temetésen… a jó barátok közül… Ha lakoma lett volna s nem temetés: akkor mind ott lett volna… Ha apa megvárja a választás végét, az eredményt: mondták aztán semmi se lett volna… Igy is… Mikor meghalt: siettek elhallgatni… a csahosok…
Könnyben uszó szemeit ráfüggesztette a fiatal emberre, akinek szintén könnypárás volt a tekintete. Hosszan melegen, odaadóan, remegő ajakkal nézett rá: ez egy olyan pillanat, amelyben életek nőnek össze…
– Ilyen élet… mint az enyém… – s ujonnan elbiggyedt az ajka, hervadt kis sebajkak, – nem -78- tudom, melyik volt nagyobb csapás: ez-e vagy a másik… A férfi, akit szerettem, a férfium… az igazim… férjem… aki megszöktetett, fiatalkát, tapasztalatlant… s hazavitt a kastélyába… kölcsönkért négylóval… másnap hazaküldte a lovakat… de a szöktetéshez négy ló kellett neki… Dorbézolás és esküdözés… Reggel térden csuszott előttem s homlokával verte a padlót, este a szobalányomat ültette mellém az asztalhoz s rákényszeritett, hogy nézzem, hogy becézi, öleli, hogy kinozzon… engem… és magát is.
Hátraejtette a fejét: valami siri csönd volt, a kripta csöndje, amit nem zavart meg kinn az őszi napsugár, a hulló falevelek pergése, a szél zaja, az élet kint fel-felzajgó lármája: kriptai csönd, amelyben csak befelé történő nézésre vannak érzékek:
– Még egy ilyen krizist: még egy harmadikat megérni… – kiáltott fel az asszony, mintha a tengeren hallatna vészkiáltást… és a Matolcsy szemébe nézett, mintha horgonyt akarna vetni ott…
A fiatal ember öntudatlan készséggel, megdöbbent odaadással kinálta fel magát.
Az asszony fájdalmas Mária-mosollyal elszelidült, hálásan, melegen, kicsire gubózva nézett rá s kinyujtotta a kezét.
– Most már rám bizza az irását?
A fiatal papnak a szive csaknem kipattant a melléből: hát ezért volt az egész… vallomás… Oly büszke s boldog volt e pillanatban… Tul akarta licitálni nagylelküségben s nem lelte a szót, mit mondjon:
– Felolvasom… ha meg… tetszik… engedni… – suttogta s a sziklát érezte, ott a feje fölött.
Az asszony finom keskeny kezét átnyujtotta s megfogta, megérintette a fiatal ember kezét, amelyet ez az asztalon nyugtatott. -79-
