II.

„Az emberiség történetében nem volt több olyan korszak, melyben minden egy év oly óriási tömegeknek pusztitotta volna el vallásos hitét, mint a mi életünk esztendeiben történik“ – kezdte felolvasását Matolcsy, de itt megállott.

Tünődve nézett az asszonyra, érdeklődik-e? Mégis szerette volna abbahagyni. Már ő annyira kiélte magában az egész irást, hogy neki egészen üres kagylóhéjak voltak ezek a mondatok s valami ujat, másat szeretett volna mondani.

– Igazán olvassam?

– Hogyne!

– Érdekli nagytiszteletü asszonyt?

– Hát hisz ez egy rettenetes kijelentés, – mondta az asszony szinte megdöbbenve, egész arcán valami felindulás volt.

Matolcsy előbb megzavarodott, aztán hirtelen észrevette, hogy csakugyan, amit mond: egy pap szájából, pláne egy pap tollából! Most hirtelen megijedt: eddig ugy gondolta, azért nem kiadható a cikke, mert nem elég tudományos, nem elég teljes, nem elég kész: most ugy látta, hogy ebből fegyelmi lesz, püspök elé idézés, hivatalvesztés…

– Olvassa csak tovább kérem… – sürgette a papné.

Hizelgett neki s mosolyt fojtott el:

– „A kezdetleges embernek a világról minden ismeretet vallása nyujt s minden tettét a vallás parancsa irányitja. A legmagasabb müveltségünek azonban már csak azokról a dolgokról szól, melyekre a tudomány semmit sem mondhat s csupán legbelsőbb magánéletének alakulására van vagy lehet hatással… -80- De mindvégig ugyanaz a szerepe marad az ember életében: az élet harmoniáját akarja megteremteni s a földi küzdelem ezer fajta benyomását egységes hullámzásba hozni az ember életérzésében: az embernek a nagy Mindenséggel való viszonyában. S valamennyi vallásnak közös célja, hogy az ember életkedvét, ha egyébbel nem: sugalmazással erősitse s minél magasabra feszitse.

– „Épen azért nehéz eldönteni, mennyi haszna s mennyi kára van annak az evoluciónak, mely a tudományok népszerüsitésével egyenes arányban fogyasztja a vallásos hitet s naiv bizodalmat. Sok tekintetben fejlődés, mert a szellemnek békóból való felszabadulása, de más szempontból sülyedés, mivel a felszabadult lelket magára hagyja olyan helyzetekben, amelyeket nem ő teremtett magának s mikor a szerinte hamis támaszt kiveszi a rokkant lélek hóna alól, valósággal elgyöngiti azt.

„A vallás nem tölt ki absolut ürt az ember és a lét között, nem ad absolut ismeretet a megérthetetlenről, de a lélekre való hatása az, mintha absolut igazságokat mondana, mert absolut nyugalmat teremt.“

– Tessék? – állott meg olvasás közben, mert ugy rémlett, az asszony szólott.

– Semmi… – s látva, hogy szót vár, hozzá tett. – Nagyon félelmes: e szerint a vallás olyan, mint az ópium?… az is boldognak érzi magát, aki ópiumot sziv.

A fiatal pap összehuzta a szemöldökét:

– Igen… mondta ridegen. – Én már sokszor irigyeltem az ópiumszivót, a részeget, azt aki valami szenvedélyben elvakulva boldognak érzi magát.

A papné csöndesen nevetett:

– Szép pap maga akkor…

A fiatal ember elhallgatott:

– Én nem vagyok pap: ahogy előirták milyen legyen a pap. Én ember vagyok: ahogy jön… -81-

Kéziratát nézte s átugrott egy féloldalt… Félt, hogy az asszonynak mégis elvont s unalmas lesz… Olvasott:

– „A vallás szerepét össze szokták téveszteni a tudományéval. Mindkettő erőforrás az ember számára. A tudomány… a valóságos világról való igazságokat azért gyüjti s dolgozza ki, hogy az ember minél biztosabban és jobban felhasználhassa az egész természetet, az egész valóságot: ellenben a vallás… tulajdonképen csak elvonás, csak hipotézisek gyüjteménye azokról a természetfölötti kérdésekről, melyek naponként felmerülnek s melyekre az ember másként választ adni nem tud: s arra a célra szolgál, hogy az ember lelkét tegye alkalmassá az életre s a világ minél jobb fölhasználására.“

– De hiszen ez nagyszerü, – mondta az asszony: – akkor mindenkit vallásossá kell tenni, hogy tudós lehessen.

A fiatal pap nevetett:

– Igen, – s tovább olvasta:

– „Amaz az objectumokat tárja föl: ez a subjectumot erősiti.“

„Vagyis a vallás: életbölcselet. Felfogás az életről, amely voltaképen nem is hiányozhatik senkiből. Ha nem csatlakozik valaki valamely ilyen közös élet és világnézethez: magamagának kell azt teremtenie, ha még oly gyarlón sikerül is neki. Vagy pedig folyton kinos és csüggesztő kétségek közt hányódik.

„Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb haszon az emberiségre, ha van olyan vallás, amely millió és millió embert tud kielégiteni, vagyis millió és millió ember lelki erejét szabaditja fel a Lét problémáin való töprengéstől s teszi egyszerüen alkalmassá az Élet harcában való munkára. Ilyenformán az is bizonyos, hogy rettenetes kár az emberiségre, ha valami sajátságos szellemi pestis -82- egyszerre kiirtja ezt az általános, közös és megnyugtató életbölcseletet és pedig ugy, hogy semmit sem ád helyette.

„Mert az egyes ember magától képtelen alkotni egy ilyen világnézetet. Soha sem is volt arra képes egyetlen ember, a legnagyobb vallásalapitók sem. Minden vallás olyan eszméknek gyüjteménye, amelyek az emberiség lelkének ébredésétől kezdődő világbölcsesség tulajdona. A nagy alapitók nem is uj eszméket hoztak: csak uj központi gondolatot: uj rendszernek a focusát.“

– Jézus is? – kérdezte a papné.

– Igen, – mondta Matolcsy, s ujra mosolygott. Tetszett neki, hogy a Jézust már az asszony is, mint vallásalapitót, embert, fajtánk tagját érti. – Csak tessék türelemmel várni: majd elmondom, mi az, amit Jézus adott s hol vette, amit hozott.

– Nézze Matolcsy, hogy van az: én soha nem foglalkoztam ezekkel a dolgokkal s örülök neki, hogy ilyen tisztán megértem…

– Én is örülök neki, – mondta a fiatal ember, de szerfölött csodálkozott magán, hogy most nem érzi olyan ihletett nagy dolognak ezt az egész irást, mint amikor leirta. – Mindjárt készen vagyok a bevezetéssel, – tette hozzá:

„Három kérdés az egész, amire a vallásnak felelnie kell: mert más nem felelhet rá… s éppen azért a szó a fogalmat hüen is fejezi ki: ezekről a kérdésekről mit sem tudunk, csupán vallást tehetünk róla:

„1. Ki teremtette a világot s az embert?

„2. Mi lesz az ember s a mindenség halála után?

„3. Mi a mi létünk a mindenség létében?“

„Ezeket a pontokat a végtelenségig lehet osztani, részletezni. A vallásalapitók rendesen csak általánosságban felelnek rájuk, s az utódok, a papok: egyéb dolguk nem lévén és egyebet hozzáadni képtelenek lévén, végzik -83- a rendszerezés munkáját a végtelenig. Mikor ez a részletezés már annyira felgyült, hogy a lelkekben egészen elnyomták az alap kinyilatkoztatás hatását, az emberiség erőszakoson szabadul meg a tehertől s visszatér az eredeti alaphoz, az ősforráshoz, hogy egy uj részletező folyamatot indithassanak meg az ujabb papi generációk…“

A papné olyan friss volt, tiszta ésszel figyelt. Ahogy Matolcsy a felolvasásban megállt, összenéztek s összenevettek.

– Igaz?

– Azt hiszem.

– Min gondolkozik?

– Hát, hogy mit szólanak ehhez az öreg papok?…

Matolcsy egy árnyalatnyira kedvetlen lett.

– Én nem azoknak irtam: magamnak irtam. Én magam akartam tisztába jönni valamivel… Most a következőkben még azt magyarázza a cikk, folytatta szórakozottan, hogy a vallás valódi célja az, hogy az egyes ember belső lelki harmóniáját állitsa föl, de a külső hatása egyuttal nagyon furcsa:

– „külső hatása hogy valóságos szövetkezeteket alakit, amelyek anyagi és erkölcsi egységekké válnak s tagjaikra hasznos, idegenekre káros müködést igyekeznek kifejteni. (Ecclesia militans). Ez az egyházi élet, melynek a valódi vallásossághoz semmi köze sincs, sőt minél erősebben fejlődik ki, annál károsabb arra, mert a szövetkezet önálló intézménnyé lesz s vele szemben alárendelt s elnyomott helyzetbe kerül az egyén, amelynek megszünik a szabad akarata, sőt a gondolkodási szabadsága is, mint bármely hatalmi tényezővel szemben, amelynek módjában áll, hogy megfojtsa azokat a gondolatokat, amelyek az ő hatalmát esetleg veszélyeztethetik.“

– Igaz, – szólt az asszony s az apja esetére gondolt. -84-

– Például, ha én most ezt a cikket kiadom, – mondta Matolcsy, – egész bizonyos, hogy rögtön ellenségnek tekintenek a debreceniek… Pedig én ebben a pillanatban igazán nem vagyok forradalmár, én egy szegény, elkoplalt, éhes papocska vagyok…

– Istenem, – lesett rá a papné.

– És eszem ágában sincs, hogy felforditsam a világot és szétszakgassam az Egyházat.

– Mindjárt csak egy pillanatra, – szólt az asszony s gyorsan kiment a lugasból.

Matolcsy hátradült a székében. Zsibongott az egész teste. Valóban szegény, tehetetlen kis senkinek érezte magát. Ásitott és nyujtózott. Négy hónap óta kenyéren és szalonnán élni… Ez igazán leveszi az embert a lábáról. Legalább tizenöt kilót fogyott, mióta önálló pap. Hogy meddig birja… Fanyar, éhes mosollyal meredt maga elé.

Felrezzent, ahogy a háziasszony visszasuhant.

– Olyan figyelmetlen vagyok, rögtön hozzák az uzsonnát, – mondta.

Matolcsy lángvörös lett.

– Én nem ugy értettem, – hebegte, – mert most eszébe jutott, hogy az előbb éhesnek mondta magát.

– De én ugy értettem, – mondta az asszony finom mosollyal s egyáltalán nem sejtette, hogy milyen jól értette.

– Folytassam?

– Elébb várjuk meg az uzsonnát.

– Hol van Márta kisasszony?

– Nincs itthon.

– Nincs?

– Vagyis a reformáció is a papi uralom ellen volt?

– Persze. Mindenféle hitujitás, – mondta cinikusan Matolcsy s feltünt neki, hogy az asszony nem akar Mártáról beszélni. – A Jézusé is. Mind. Hát hogyne; -85- az emberek még ma is azt hiszik, hogy a pap valahol az emberiség és az Isten között áll. A pap nem olyan halandó, mint más, hanem valami középlény, közvetitő az ember és az ég között. Ez annak, akinek van hozzá lelke, megadja azt a lehetőséget, hagy alaposan leszedje a közvetitési dijat… s az Egyház mint szervezet ezt lehetőleg meg is tette, kivált azelőtt, mikor még könnyebben ment… Már a reformáció óta, sajnos gyengécske a papi tized, s mosolygott fanyarul, pedig ha már csökken a hit, volna legalább kövér falat… Nem is tudom, miért nem gondoskodnak jobban: az mindegy, hogy a pap hogy gondolja a dolgot, a hivő ma is olyan, mint a régi zsidóknál, vagy a középkorban. A hivő? a hivő azt akarja, hogy neki ne kelljen gondolkodni azon, hogy ki teremtette a világot s mi lesz a halála után és hogy mászik ki a bajból… A hivő hinni akarja, hogy el lehet nála nélkül is intézni a nagy bajokat… Az a magas világnézet: hogy nekem a vallás valami lelki harmóniát ad, eszmék, gondolatok, érzések sugalmazásával: csak a legnagyobb emberi lelkeknek való. A hivő: az hinni akar. A hivő azt akarja, hogy az ő szemét kössék be, hogy ő neki ne kelljen gondolnia tovább semmire… Neki dolga van, neki adóssága van, kapálni kell, vagy megcsinálni reggelre a csizmát: közben meghal a gyereke… nem jön eső… A hivő azt akarja: hogy legyen valaki, aki érte imádkozik… Ott a pap… Mert a hivőnek van annyi esze, hogy nem bizik a saját imádságában: ott a pap. Az ott van valahol az Isten székénél… Isten hozzájárulhatatlan a közönséges halandónak: hát kell egy pap… mert az ember nem tudhatja… És nem is tudhatja. Mit tudjon ezekről a dolgokról szegény Tarkó Están, ő az istennel közvetlen összeköttetésben sose érezte magát: a papjára háritja a felelősséget… Mire való, ha még azt sem teszi meg… Inkább vigyél neki annyuk egy pár csirkét… -86- mer mégis, az is ember, szereti, ha… a kerék is akkor forog, ha kenik…

A papné nevetgélt, épenolyan halkan és bentről jött cinizmussal, mint a fiatal ember, aki enyhe maliciával tréfálgatott…

– Ezzel aztán meg is van szabva a pap munkaköre, – szólt ez kissé ünnepélyesebben. – Szivesen veszik, sőt elvárják tőle, hogy a szószékben hallassa a hangját: hiszen ez a dolga. De óvakodjék leszállani a közélet zajába. Ez már szemökben a papi méltóság lealacsonyitása. És ezt a méltóságot ők még féltékenyebb gonddal őrzik, mint maga a pap, pedig nem lehet mondani, hogy a papok minden pillanatban nem védenék a tekintélyt a papi gesztussal!… De ők a papot szentként akarják tisztelni és azonnal készek rádobni a kárhoztatás kövét, ha leszáll arról a magaslatról, ahova önzésük helyezte.

– És ahova ők önzésből állottak.

– Igen… de akkor is, ha önzetlenségből állottak oda… Akkor is ki vannak téve a kritikának: kivált a mai kor fiainak, akik viszont nem látnak a lelkipásztorban semmi mást, csak hivatalnokot, mint az adóhivatalnál… Pláne egy könnyen nélkülözhető hivatal: dehát megszoktuk s a népre való tekintettel szükséges is: mert a népnek hiába, vallás kell. Az azt nem engedi el, ő az ő vasárnapi templomjára nagyon rászokott s jó is az a templom, mert ott csak olyan dologra tanitják, ami a fenn levő osztályoknak hasznos: türelemre, megnyugvásra, békére, bizodalomra, minden forradalomtól való rettegésre… Ezeknek az uraknak a pap a saját szükségükre nem kell, de nagyon kell, mint egy ideális szervezet, amely állandóan lecsapolja a tulságosan felgyült feszültséget… Ők maguk lelki harmóniát találnak abban, ha nincsen anyagi gondjuk, ha társadalmilag jól vannak, ha jó munkakört találnak, amelyben -87- teljesen ki tudják élni az energiájukat. Ezeknek a vallás… nem tartozik rájuk, nem veszik nagyon komolyan. Idejük sincsen rá, hogy behatóan foglalkozzanak effélével. A paptól elvárják, hogy jó ember legyen. Felőlök nyugodtan élhet, lelki ügyeikkel nem zavarják, ha ugyan van nekik ilyen. Ha a pap kedvük szerint való ember, szivesen tüntetnek vele s alkalomadtán készek lándzsát törni mellette… Néha elmennek a templomba is, udvariasságból, vagy felujul itt-ott a gyermekkori emlékük s ugy ráehülnek, hogy el kéne már templomba is menni. De ott nem szeretik, ha a pap velük foglalkozik. Profanálja őket, ha ráismernek titkos dolgaikra a pap általános szavaiban. Meghallgatják, ha inyök szerint beszél, ha nem emleget minduntalan olyan régi, kopott dolgokat, mint biblia, Isten törvénye, lelkiismeret, bünbánat és a többi. A nők meg épen hálásan fogadják, ha a mindennapi élet unalma közt egy kis szórakoztató előadást hallanak tőle, a feddést, dorgálást elengedik, de ha egy-egy hiuságukat legyezgető mondat megüti a fülüket: akkor fölöttébb meg vannak elégedve a papjukkal.

– Maga sokkal rosszabb nyelvü, mint gondolná az ember, – mondta az asszony s ugy itta, olyan édesen szivta a szavait, valósággal felüdülés volt neki ez a tiszta, emberi beszéd, egészen az ő szájaize szerint: hogy ő ilyen társaságban még nem volt annyi esztendő óta.

– És kinn az életben? Ezek az urak? Számot tartanak a papjukra, csak ez aztán őrizkedjék velük ott is éreztetni papi mivoltát. Szivesen látják maguk közt, de nem mint papot, hanem mint jó pajtást. S baráti szivüknek egyetlen szomorusága, ha mégsem tud egészen olyan lenni, mint ők. Derék ember, mongyák rá, milyen kár érte, hogy pap.

Csinos, husos cselédlány hozta be nagy tálcán az uzsonnát. Finom tejszines kávé, ujjnyi vastag zsiros -88- föle rajta s olyan kalács, mint a hab. Matolcsy Miklós sóvár szemmel nézte a lányt, aztán az ételt, éhnyál gyült fel a szájában, majd kiszakadt a gyomra, ugy kivánta, alig birt magán uralkodni, hogy rá ne vesse magát, mint a disznó, aki kiveri a dézsát a szolgáló kezéből s nem várja, mig kiöntik a válujába a kövér moslékot.

Az asszony meglepetve figyelte, hogy elhallgatott, attól kezdve, hogy megjelent az étel s milyen türelmetlen, remegő falánksággal evett. Hirtelen megértette, hogy ez az ember rettenetes rosz koszton élhet… Szegény, hogy megnyilt most, még soha igy ki nem adta magát, ugy szerette volna tömni, táplálni s kitalált mindenféle ürügyet, hogy egyéb ételt hordasson fel. Déli rántott csirkét ugorkasalátával hozatott ki s gyümölcsöt, sajtot.

Miklós szabadkozott, s egyszer csak keservesen nevetni kezdett: ugy falt, mint a farkas.

– Nagytiszteletü asszony: én még mióta önálló pap vagyok, – s letette a boros poharat, amelyet mohón fenékig üritett, – még én nem laktam jól.

– Hát hogy étkezik? mondja, ki főz magának? és mit?…

– Nekem?… – s lesütötte a fejét, nevetett, – kenyér szalonna… slusz… Négy hónap óta egyebet nem eszem, csak kenyeret szalonnával.

– Az istenért… hisz ez borzasztó…

– Az istenért?… – mondta Miklós, – nem olvasom tovább az értekezésemet: nagyon naiv dolog az ugy, ahogy meg van irva… De kérem szépen, hadd mondjam el ennek a négy hónapi koplalásnak a pusztában… amelyet mint Keresztelő János töltöttem el, szalonnán és kenyéren (ő még sokkal rosszabb koszton volt) az okait.

Az asszony komolyan nézte, mintha elmezavar tört volna ki a fiatal emberen s ez maga is ugy hallgatta -89- a saját szavát, mintha távolról valami idegen szózatot hallana, álomban.

– Nagytiszteletü asszony, – s szó nélkül ujra megivott egy pohár bort, – maga ma délután engem uj emberré tett… Nem tudom mi van velem: belefáradtam már a remeteségbe, én társaslény vagyok alapjában véve s négy hónapon keresztül aszkéta és fakir életet kellett élnem… egy ostobaság miatt…

Az asszony görcsösen előrehajolt s belefüggesztette a szemét a fiatal ember kalandozó s tétova tekintetébe s rettegve várta mi lesz:

– Ne mondja el senkinek, amit most mondani fogok: de már nem birom, nem birom tovább: ki kell valakinek mondani… és csak magának… a kerek világon senki másnak nem tudtam volna kimondani… én egy rut gazságnak az áldozata vagyok!

Az asszony szeme szikrázni kezdett, a vékony száját összeszoritotta s már is bosszun vonaglott a lelke, még nem is tudva kiről van szó… De rá gondolt… arra az egyre, aki… aki az ő életét tönkre tette… nem tudta elképzelni, hogy más valaki árthatott volna ennek… akit az élete boldog kiszámitására küldött az ég… s görcsös dühvel, tehetetlen kétségbeeséssel várta a szavakat…

– A kurátorom első nap, hogy önálló pap lettem… aláiratott velem egy nyugtát, sőt kettőt… ma sem tudom, mi volt bennük… hogy én az egész fizetésemet fölvettem január eggyig…

– Lehetetlen… – suttogta az asszony.

Miklós kimerülten nevetett.

– Kipréselte belőlem… nagy diplomata… aláirtam…

– Borzasztó…

– Nem volt csak egy forint a zsebemben… Azon a napon nem ettem egyebet csak sóskát az ut -90- mellett… Lefeküdtem… Éjjel… Igaz, másnap reggel a kurátorné odahozott egy köcsög tejet, reggel… A kurátorné az egy kedves, szép asszony…

Az asszony szeme egyszerre lapos lett és lehuzódott.

– De a tejet kiöntöttem a szeme láttára egy kiéhezett kóbor kutyának, amelyik ott ténfergett az udvaromon… Szegény kutya, az velem koplal négy hónapja…

– Ez? – szólt a papné s kissé félve, sőt féltékenyen nézett a fehér kuvaszra.

– A kurátorné meg volt sértve és elment… hátat forditott…

Elhallgatott, maga elé meredt.

– S maga?

– Én?… elhivattam a zsidó kocsmárost. És azt mondtam neki: „kérem… én magának semmit sem magyarázok… és nem igérek… Nézzen rám: kinézi-e belőlem, hogy ha kölcsön kérek, azonnal megadom mihelyt tehetem“… Az pedig azt mondta rá: „tessék tisztelendő ur“… „Adjon nekem tiz forintot“…

– Rettenetes, – mondta az asszony megborzadva.

– Azt mondta rá: „többet is, csak tessék tisztelendő ur“.

A papnak a szájaszéle remegett az izgatottságtól s egy percenet hijja volt, hogy nem sirt… Hosszu szüneteket tartott a beszédben, hogy a hangja el ne árulja…

– „Elég“… – azt mondtam. – … Még aznap küldött tiz forintot… Azon a napon egy konzervet ettem, ami a könyvem közt volt, kenyér nélkül… Most már volt tiz forintom: de hol veszek valamit… A faluban, nem akartam, hogy hire menjen… Megszólitottam egy fiut, hogy keressen egy -91- szekeret a vasuthoz. Avval jött vissza, hogy nem jön senki… Menetrendem sem volt, azt sem tudtam, mikor indul vonat… Jó… elindultam gyalog… Csak szombaton jöttem!… harminc szekérrel… részeg volt az egész falu… az én pénzemből… mert az én kontómra ittak… arra fogták le a fizetésemet: itatási költségre… s vasárnap volt a beiktatás… és kedden éjjel már gyalog, szédelegve az éhségtől elindultam, hogy ugyanazon az uton visszamenjek az állomásra… Hát az az éccaka… az rettenetes volt…

– Rettenetes… – suttogta rémülten az asszony.

– Itt mentem el az ablak alatt… – suttogta Miklós… – maga aludt, nagytiszteletü asszony… maguk… aludtak… jóllakva…

S elmosolyodott, az asszony szeméből két könnycsepp csordult le. Még közelebb hajolt hozzá. Már egész ugy beszélt hozzá, mint az édesanyjához… Még az imént, mig a tanulmányát olvasta, ugy imponált neki az asszony az értelmességével, olyan jól esett neki, hogy egyszer már talál egy nőt, aki egészen megérti a gondolatait, aztán a siró asszony jutott eszébe, a szerencsétlen siró nő, akit ő fölemelni vágyott… most ő volt egy panaszkodó, pityergő kis fiu, aki az asszony az anya… kötényénél kisirja magát… lassan beszélte tovább.

– Borzalmasan fáradt voltam… Megviradt, mire odaértem, a vonat elment, elment három kilométerre az orrom előtt… Hányszor leültem, leszédültem… hogy tusakodtam a Jákób lajtorjáján… És… ez tartott fenn… – kiáltotta el magát váratlanul s a papirosra tette a kezét: – az az elhatározás, hogy végire járok ezeknek a dolgoknak… S meg tudtam tenni!… leültem a bakter szobájában… -92- Nem akartam paraszttal találkozni… akkor… nagyon gyülöltem a parasztot… Ott vártam hajnaltól délután négyig, mikor bement a vonat ujra a budapest-szigetihez, a csatlakozás miatt… Ott ettem, az őréknél… Tejet és kenyeret… Aránylag keveset… Szegények… Elibem tettek egy nagy csupor aludttejet, meg egy kenyeret, amennyit akarok egyek… Mit fizetek? Semmit tiszteletes ur. Nem barátom, nem fogadom el… én megfizetem magának becsületesen… mondja csak meg… Hát nem lesz tán sok négy krajcár… Ezen ne tessék sirni, ez nagyon vidám dolog… Jegyet váltottam Debrecenig… Vissza… Nyiregyházán este ugy nyolckor kellett átszállani… Ott járkálok a pályaudvaron: egyszer csak fogtam a jegyet, kettészakitottam! eldobtam… Nem megyek vissza Debrecenbe: nem!… Amit rám rótt az isten: elviselem… El! – s szitok dagadt ki a foga közt: – El azt a keserü… pardon…

Ujra letette a homlokát az asztal szélére, olyan fáradt volt, mint akkor lehetett… s éhes… éhségmámoros…

Az asszony folyton a szemét törülgette kis himzett kendőjével, Miklós megérezte, hogy puha ujjak, igen gyöngéden megérintik a haját… Ettől elmult a kis cinikus nevetése s hirtelen görcsös zokogásban tört ki.

Az asszony felállott, közelebb ment hozzá s egy hirtelen mozdulattal két tenyérbe vette a fejét s gyorsan megcsókolta.

A fiatal ember zokogása egyszerre megállott.

Valami borzadás futott végig rajta: megrémült… Vénasszony csókja… Megdermedt… Csók!… Az borzasztó… És az egész testét uj s idegen rettegés öntötte el…

De abban a pillanatban már uralkodott magán, s okos volt: nem árulta el az érzését. -93-