VII.

Márta szokott vidámságával, zajongva kisérte a kapuig, ellenben a papné megtörve és szomoruan nézett utána.

A bakon egy öreg kocsis ül, szijjas képü vén csont, volt a szemében valami gonoszság, szürke és éles szeme volt s a bajusza kacskaringósra pederve. A fején fekete pörge kalap, darutollal, a hátán fel volt dobva a mente zsinórja a gombbal, a lovakat kényesen és kackiásan tartotta s a lovak fiatalok voltak, izegtek, mozogtak, nyugtalanul.

Nem volt kedve belépni, beülni ebbe a hintóba, visszariadt még egyszer, mintha a börtönbe indulna rajta, aztán megállott meglepetve. -131-

Fiatal lány jött, elegáns és egészen fiatal komoly lány feléjük, azonnal kitalálta, hogy ez az a tanitónő, akit az este dicsőitettek.

Habozva várt, mig ideér, mert meg kellett vele ismerkednie.

Márta kissé később vette észre, de abban a pillanatban elsikitotta magát:

– Margit, Margit! – s aztán futott eléje.

A lánynak vékonymetszésü szája volt, szinte feltünően vékony s finoman rajzolt, de kicsit éles száj, a szemei finom szemöldök alatt, kissé bent ültek, kreol arcán piros volt az egészség szine, de az egész lány valahogy nagyon is higgadt volt s okos, a szemei ugy csillogtak, mint egy okos kis iskolás lányé, aki mindent tud s épen jelentkezni akar felelni… Miklós egész szivvel nézte ezt a kicsit torz arcot, a nagyocska orrot, finom kis állat, sopfos felfésült hajat, ahogy jött feléje minden disz és cicoma nélkül s még a lépésében is volt valamelyest szokatlan, olyan hosszukat lépett a harangalaku szoknyájában, ahogy a kisebb lányok tanulják meg tornaórán az egyenletes katonalépést…

De a mosolyában volt valami rendkivül szivhez szóló, valami példátlan kedvesség, ártatlanság és jószivüség s ő azonnal megszerette, teljesen és feleségnek szóló szerelemmel és már mikor a hangját hallotta, nagyon boldog volt, hogy ilyen kis édes, gyöngéd hangja van, mert semmitől sem rettegett jobban, mint azoktól az éles és üres női lármáktól.

– Matolcsy, Matolcsy! – kiabált Márta s a tanitónő a szemébe mosolygott, nem látszott a szemén, hogy meglepte volna, hogy örülne az ismeretségnek, hogy valami különösebb érzéseket okozott volna benne, inkább ugy lehetett érezni, hogy ismeri őt, és minden rendben van, nincs semmi kifogása ellene, tudja kicsoda s mit kell róla gondolni. -132-

– Nézze, ne menjen el, – mondta szelesen Márta.

Miklósnak is ez volt a gondolata, de a kocsisra nézett, aki fölényesen ült a bakon s megérezte a papnét a tornácon… s mindenekfelett azt érezte, hogy maradnia kellene, de a tanitónővel kettesben kellene maradnia: az volna az egyetlen lehetőség…

– Nagyon sok dolgom van, – mondta s mindjárt rá röstellte, hogy ezt mondta, mert a tanitónő olyan figyelmesen nézett rá, hogy tudta, hogy a füllentése nem mult el nyom nélkül… röstellte, hogy ezt az ártatlan szemet félrevezette, mert ez tréfát nem ért s nem ismer: ez komolyan veszi, amit neki mondanak…

Félszegen hát mindjárt kezet fogtak s ő beült a kocsiba. A jobbfelőli ülésre ült, mintha valaki balról ülne mellette, nagyon uras volt, a két lány egybekarolva nézett utána a kiskapuból, Márta hangosan kacagott valamit, ő pedig furcsa értelmes mosolyával egyszerüen felfogta a fiatal pap kiválóságát…

Már nagyon messze jártak, Miklós még mindig lángoló arccal szégyelte, hogy előtte idegen szinben tüntette fel magát: a kocsi, az előkelő beülés, hogy a falujabeli földesur hintója várakozott rá, ez mind föltétlenül valami hamis beállitás, ez mind nemtelen hencegés az idegen lány előtt, aki semmiről sem tudhat semmit… Nem, ezzel a lánnyal többet nem szabad… találkoznia… s égett az arca: a testét sütötte a papné tekercs aranya…

Erre végleg elcsüggedt, nem birta tovább energiával, összeroskadt s ugy elterült a kocsi puha ülésében, mint egy beteg… Magában maradt, árvábban és szegényebben, mint valaha, mert most már nem volt semmije… Még tegnap, mikor gyalog jött ezen az uton a kutyájával, bátor volt és komor s kemény… Ma nyomorult volt, reménytelen és bánatos…

Egy kis hid jött s a lovak megcsöndesedtek, észrevette -133- a kutyát, ahogy loholt a hintó után. Olyan gyöngéden nézett rá, még mindig a szivében volt, hogy hogy megörült neki reggel szegény kutya, az idegenben… Kis meghatott mosollyal nézett rá, s hajtott: nekem is ott volna a helyem kedves barátom: kilógó nyelvvel futni az ilyen kocsi után… de én olyan poltron vagyok, hogy én bent ülök s téged, aki jobb vagy nálam, hagylak ott a porban loholni…

Pattintott neki az ujjával, hogy vigasztalja. A kutya félreértette s egy merész vakkantással, felugrott mellé az ülésbe.

Elmosolyodott s a kocsisra lesett. Persze, szegény kutya… Megveregette a fejét s azért letessékelte az ülésből, csak ugy a lába mellé engedte ülni, a kutya kivetette a nyelvét, hevesen lihegett s folyton ránézett komoly barna szemével. Matolcsy hirtelen elkapta a szemét róla: ez a szem ugyanugy néz, okosan, komolyan, figyelmes gyöngédséggel s valamire várva, mint a tanitónő…

A kocsis visszanézett a kutyára, de nem szólt.

– Maga hol volt? Az állomáson? – kérdezte tőle.

– Igen.

– Kit vitt be?

– A kisasszonyt.

A pap szeme összerándult. Egy s más pletykát hallott már Ardayról, hogy minden héten uj kisasszonya van. Valami ijesztő érzéskapcsolódás fogta el, a papné, Arday, a pap, a buja férj, aki a felesége szemeláttára öleli a szobalányt…

Égett és tüzelt a homloka. A zsebe égett, a papné pénze, szerette volna kidobni… Nem visszaküldeni: eldobni, mint a mérges kigyót… mielőtt ártana…

A kocsis bizalmaskodva visszaszólt s a lovaira intett:

– Pedig ma mégeccer mekkő nekik járni… -134-

– Mit?

– Az állomást… Megy az ur… A városba… Gyülésre… Főkurátor, hát kell neki menni…

Miklós tünődve nézett maga elé s hirtelen eszébe jutott, hogy egyházmegyei gyülés lesz holnap… a városban. Egész elfeledkezett volna róla… De hogy Musán egy szó sem volt erről…

Hm. Ha ügyes ember volna, most a főgondnok urral kellene bemennie.

Nagyon bosszantotta, hogy még nem is találkozott vele. Persze mindent elhanyagolt… Mikor először tett látogatást a földesurnál, az nem volt itthon s most tudta ugyan, hogy itthon van, de abban a lelkiállapotban, amiben ő volt az utóbbi időben…

Mikor a faluba beértek, a kutya magától kiugrott a kocsiból.

Miklós felrántotta a szemöldökét magasra… Ő maga is ugy érezte, hogy nem illik neki, hogy ebben a kocsiban megy végig a faluján… Lám a kutya! Ember ez! Finom emberi lélek. Már olyan közel volt hozzá, egészen felebarátok voltak: együtt érező társak.

A kocsi az utcanépe nagy bámészkodása közt hajtatott fel a parókiára. Mikor megállott a kapu előtt, Miklós lázas ijedtséggel kezdett a pénzre gondolni: semmi pénze sem volt, nem adhat egy pár rézkrajcárt ennek az embernek, aki olyan volt a bakon, mint egy hidalgó.

Hirtelen kivette, kibontotta dühödötten és vak vadsággal a tekercset: csakugyan aranyak voltak benne, kétségbeesett ujjakkal kotorászott köztük, kivette a legkisebbet s odanyomta a kocsis markába.

Ez megint felköszönt a kalapja széléig egy ujjal, valamit dünnyögött s a hintó tovább robogott.

Ő pedig látta, hogy a tanitóné kint áll, az iskola keritésénél, nem nézett arra, hogy ne kelljen köszönni -135- neki. Utálta ezt az asszonyt… Már mindenkit utált s mindenkitől félt.

Az udvara tele volt papsajttal és utilapuval. Tisztitatlan, gazos, elhagyott udvar volt s ez is belefájult…

– Áll a kislak pusztán, ridegen, – dünnyögte, amint belépett a tornácra. – Gyom veri fel nyájas udvarát… Kapujába jő megy idegen. S ki van itthon, hej nó, bekiált… Ki van itthon kérdi kétszer is… De szavára senki sem figyel… Üresen áll még a fészer is… Hogy lakosa volna semmi jel… Nyöszörög a kutgém betegen… harangoz a szélben a vödör…

Nem jutott eszébe tovább, „mért adtam ki azt az aranyat!“ – sikoltott fel benne valami kétségbeesés… Aztán s egész nap ezt a verset mondogatta, mig rendet próbált csinálni a házban, maga sem tudta mért…

A kutya most először jöhetett be a küszöbre s nézhette kitartóan a gazdája, vagy szomoru testvére vergődését az üres kalickában…

-136-