VI.

Amint reggel felébredt, már szomoru volt.

Idegen helyen ébredni mindig kellemetlen, sajnálta, hogy tegnap délután itt maradt: haza kellett volna mennie. Most napfényen, melegben, emberek szemeláttára visszagyalogolni a falujába… Jobb volna misszionáriusnak menni a vadak közé… Legyintett: az sem volna jó…

Kinn marhák bőgtek az udvaron s amint ingben az ablakot kinyitotta, a tegnapi cselédlány ott állott s rávigyorgott.

Egy ideig szórakozottan nézett a lányra, akkor észrevette, hogy jól esik neki. Friss volt, ruganyos, olyan ártatlan és reggeli vidámságu, mikor már régen tovább ment a tehenekkel, még mindig érezte a piros arcát, a vizesen fésült, hosszu fonatban vállán lógó barna haját, s arra gondolt, mikor kap már egyet ezek közül a nők közül, akik oly csodálatosan hemzsegnek, nyüzsögnek az életben s az ember nem tudja, voltaképen mik is, mire valók, mért vannak egyáltalán…

Leült az ágy szélére. A kollegiumban lustán szokott öltözni, ha vakációja volt, egész nap ellógott mosdatlanul, fésületlenül… Most csak a friss viz ébresztette fel… Amint belenyult, előbb összeborzadt, aztán szerette a hideg vizet, ahogy a testét végigizgatta… -122- Soká mosdott, mosakodott, öblögette magát, kezét, karját, nyakát, fejét, mint a kacsa s egészen felfrissült… Mikor már meg is törülközött a vastag, puha, bolyhos szövésü kendőben, egész más ember volt. A törülköző végére az volt kivarrva: „Jó reggelt!“ Bizonnyal Mártácska: látta, hogy feküdt a puha nagy kendő a lányka puha ölében… A cseléd szokta erős markában mosni: látta, hogy mozog a lány teste a mosóteknő fölött…

Már fel volt teritve az asztal a tágas előszobában, mikor kijött. Aranyszegélyü kávéscsészék voltak felrakva, sárga abrosz, sárga szervéták, egészen könnyü és finom szin… Milyen vidám s üditő; mindig gyülölte a sárga szint, félt tőle, a nagyanyja valaha, kisgyerekkori emlék, zsidószinnek mondta: azóta valami megvetés volt benne a sárgára s most egész el volt tőle bájolva, uri és finom és jóleső volt neki.

A kutyája állott a küszöbön s boldogan ugrott a térdére… Kicsit undorodott a kutyától, félt is tőle, nem szerette: ugy tartotta maga mellett, mint egy ellenséget, állatot, vadat, félelmes emlékét állatiságunknak, nem tudta emberszámba venni, pedig ember érzéssel, mint életnyomorultat tartotta el. S nem tudta állatnak, rögnek, fadarabnak tekinteni: gondot okozott neki, ennie kellett adnia?… S a kutya félt tőle, sohasem bizalmaskodott, nem értette, most mi ütött hozzá: aztán meghatotta a dolog… Szegény kutya, ez is idegenben érzi magát?… s igy megörült, hogy meglátta a maga ismerősét?…

– Szervusz, – mondta neki elmosolyodva s leháritotta magáról.

A kutya azonnal, a legkisebb ellenállás nélkül félre kotródott s ez megint meghatotta. Hogy nem neveletlenkedik, nem erőlteti a szeretetet, a testi érintkezést, ami pedig ugy látszik, annyira jól esik neki. -123-

– Szervusz, – mondta ujra s olyan gyöngéden, amilyen hangot még sohasem adott, – te bolond, te… – s megsimogatta a kutya kerek fejebubját… A kutya csaholt és ő neki könny szökött a szemébe.

Aztán megszagolta a kezét, büdös volt a kutya szőritől, fanyalogva mosolygott:

– A jósziv nem veszi el a büzt… – mondta aforizmásan.

De egész megenyhülten ment ki a tornácra.

Milyen nagy gazda ez a pap! Szép nagy ház, oszlopos tornác, derék tágas udvar s bent finom uri butorok… Az ő nagyapjánál, azazhogy az apjánál (mert hisz ez szegény ugy élt, ahogy a nagyapjától örökölte az életet) hire sem volt efféle uras módnak, csupa ócska holmi, sötét, közönséges, megunt polituros butorok… Ha ő megházasodik, modern butort vesz… Még ennél is modernebbet, amilyen itt van… Ah, megtudná ő mutatni, hogy kell élni…

– Jó reggelt!

Persze, hogy Mártácska volt.

– Kisztihand, ilyen jókor fenn van?

Márta csengően, édesen felkacagott.

– Mikor volt az!… Maga valami álomszuszéknak tart engem?

– S maga rossz embernek tart engem?

Mártácska elgörbitette a száját s huncutosan szólt:

– Nahát nem épen a legjobbnak, – nevetett, – de én olyan jószivü vagyok, hogy még magáról sem tudok rosszat feltenni.

– Püff, – mondta Miklós önkéntelen s ezen mindketten soká nevettek.

– Márta! – szólt bentről a papné.

– Tessék?

Márta beszaladt s Miklós illőnek találta, hogy -124- körülnézzen egy kicsit az udvaron, kissé pedig menekült a papné reggeli mosolya elől.

A tehénistálló előtt egy öreg magyart látott, szemébe huzott széles kalapban állt, a kalapja száz esztendős lehetett, nem volt se zsinórja, se formája, vastag s fényes volt, mint a bőr, feltünt neki értelmes arca, nagy horgas orra.

– Jó reggelt.

– Aggyonisten, – mondta az ember s az ujját a kalap széle felé billentette.

– Hány darab marha van?

– Tizennyolc.

Benézett az ól ajtaján s a trágya éles és nem kellemetlen szaga melegen csapta meg. Kint párás volt s kissé éles a levegő, vizcseppek özöne volt lecsapódva a pókhálókra s a füszálakra.

– Most nincs itthon csak három darab, – mondta az ember.

Miklós nem értett hozzá, nem bánta. Neki az is mindegy lett volna, ha az egész istálló tele van.

– Maga ide való? – szólt inkább az emberhez, aki kicsit idegen volt neki, formára, jó pásztor-alak.

– Nem én, uram. Szikszóra, ha tudja hol van.

– Kassa mellett. Tudom.

– Arra, a.

– Hogy kerül ide?

Az ember kissé megmozdult. Olyan nyugodtan állott, mint egy nomád törzsfőnök.

– Elhozott a balsors… Mer hogy nálunk a napszám kicsi volt, huszonöt, harminc krajcár, egynehányan felszedelőzködtek, hogy gyárba mennek Miskócra… Nekem is mondták: gyüjjön Gábor bátyám, forint huszat keresönk… Igy elgyüttünk. Gen de szappangyár vót, osztán má másnap négyen elszöktek a szagtól, csak magam marattam e, egy valamékkel… De -125- nekem is elég vót három hónap, akkor ugy került, hogy ehhez az Ardayhoz kerestek aratókat azon a tájon. Azokkal elgyüttem. Ott vótam őszig, beálltam. Gen, de nagyon keveset fizetett, csak hat forintot egy hónapra, abbul nem lehetett megélni. Oszt ez a tiszteletes ur meg megszólitott, hogy gyöjjek hozzá, kapok bennkosztot, meg öt pengőt. Hát ez mégis jobb.

Miklós csodálkozva nézte az embert. Az arca piros volt, tele volt, nyugodt volt: de minek él ez az ember? Öt pengő meg bennkoszt…

– Komenció van? – mondta, – fejelés csizma…

Ugy mondta ezeket a szavakat, ahogy visszaemlékezett gyerekkorából a cselédfizetésekre. Ezeket a szókat szokták emlegetni.

– Nincsen semmi, – szólt az ember – csak öt pengő, meg bennkoszt. Ezért a fejelésér hat pengőt fizettem s a nagy csizmáját kicsit előre mozditotta, csunya nagy bőrdarab volt rávarrva fejnek.

Miklós csak most értette meg, hogy bizonyára bent a konyhában eszik. Hallgatva nézte az öreget.

– Nincs magának senkije?

– Nincsen bizony uram.

– Felesége? nem is volt?

– Dehogy nem volt, kettő is vót nekem. De micsinájjak, ha elhaltak. Mán került vóna, hogy megházasoggyak, dehát, minek az, hogy az embert egy szuette sátorkaró várja otthun…

– Hány esztendős, – kérdezte tünődve Miklós.

Az öreg megemelte a kalapját:

– Istennek hálá, hetvennégy.

– Hetvennégy! – kiáltott fel Miklós és szinte ijedten nézte az öreget, akit ötvennek se gondolt. – Isten éltesse, – tette hozzá.

– Köszönöm, – mondta az öreg s ujra megemelte -126- kalapját, a feje egészen kopasz volt, fehér a kalap alatt s ősz hajszálak libbentek meg tar szélén körül.

Miklós tünődve, kutatva, szomoruan nézte:

– Gyereke nincs, nem is volt?

– Dehogy nem vót kedves uram, vót nekem kettő. A nagyobbik fiamra rászakadt a bánya, ott veszett, a kisebbik fiamat agyonlőtték a csendőrök.

– A csendőrök… Mért!?

– Hát, vadra járt… vadászott… nagyon ügyes gyerek vót… Nem vón nekem semmi bajom, nem kellett vón nekem vén fejjel a szülőföldemről elbujdosni, ha csak ez megvóna, már épen házasodott… De igy aztán nem lett nekem menyem, nem vót aki mosson rám.

Miklós dermedten, komolyan, megdöbbenten nézett az öregre. Nem, annak a szavában semmi panasz, semmi keserüség, semmi indulat, semmi érzés: nyugalom volt benne és tény.

Megdöbbentő volt.

Miklós ugy állott szemben vele, mint a természet előtt: ahogy nem birja megérteni az emberi ész, hogyan, mért s mire nő a fa a földön, s a felhő az égen s a könnyü szél, ami az arcunkba csap: ugy nem értette meg az öreg magyar vas természetét, elpusztithatatlan fizikumát s bánattalan és nyugalmas lelki alkatát.

– Tiszteletes ur, tessék jönni fröstökölni, – mondta mellette csendesen és tisztelettel ugyanaz a cselédlány, aki már kétszer feltünt neki.

Ránézett. Ugyanabban a féligpiszkos ingben volt, amiben tegnap, ugyanabban a piros szoknyában s az az arca szemérmesen és idegenül s mégis valami csodálatos közvetlenséggel bandzsalitott rá.

Miklós szórakozottan megfordult, ott hagyta az öreg magyart, aki rendithetetlen nyugalmával állott -127- tovább az istálló ajtajában… Mire vár?… Itatni akar… vagy egyidős a Természettel?…

– Igazán menjek? – mondta váratlanul Miklós a kis cselédlánynak, aki előre eresztette őt.

A lány fölpillantott rá, s elvihogodott.

– Hát, – mondta, s lesütötte a fejét.

– Hogy hijják? – mondta aztán Miklós s a vére pezsgett.

A lány ujra felnézett s ő elpirult.

A lány pedig oly furcsán lesett fel s már volt a hangjában valami, ami több, mint a természetes bizalom s kevesebb, mint a tisztelet.

– Erzsus. Nimet Erzsus.

– Osztán van szeretőd?

Maga sem vette észre, hogy is pattant ki a száján a szó, de ő maga lázba jött tőle. A lány lekapta a nyakát a válla közé s hirtelen elkezdett kacagni, de csak ugy befelé a keblébe. Ahogy fordult, megrendült a melle a kemény ingben. Pici kis mozdulattal a kemény mellecske, csak a fiatal ember szeme látta s a vére fogta el az izgalmat, lángbaborultan.

Aztán futva előre szaladt a lány, meghajolva, bujva, nevetését csiklandósan, s csak mikor már szinte a lépcsőnél volt, akkor mondta vissza egyszerüen s boldog vihogással:

– Nincsen nékem.

S belibbent a konyhába.

Miklós bánta, amit tett. Ha valaki észre vette volna.

– Pfuj, – mondta magában s igen jól érezte magát.

Juj, a papné már megint olyan fenkölt és melankhólikus.

– Jó reggelt kedves barátom, – mondta felderülve, s a szeme kutatóan csillog. -128-

– Kezét csókolom, jó reggelt kivánok.

– Apa már kint van a szőlőben, – szólt Márta elevenen, – a jövő héten szüret, most kénezik a hordókat.

Teát kapott, aranyszinü teát. De jó volna istenem, igen gazdag lenni, kényelemben élni, ur lenni… Hideg sültek voltak felrakva, remek szalonna, méz…

Mártácska semmiségeket beszélt, ő folyton s jóizüen mosolygott, de egyre szórakozottabb lett s nem értette, nem hallotta, mi van körülte.

Valamit nem értett. Ez az asszony tegnap azt mondta, segiteni fog rajta… átviszi egyik sinről a másikra, vagy mit… Egyszerre megrémült: ez a jóakaratával akar segiteni?… ez csak részvéttel van ő iránta?… ez csak erkölcsi javakat akar neki nyujtani?…

El is vörösödött erre a gondolatra: arra, hogy ő egyebet is várt? vagy gondolt?… Hisz az rettenetes volna, az a sülyedés, ha…

Lesütötte az arcát s erősen meredt a csészéjébe s nem látta, hogy az asszony milyen kimondhatatlan gyöngédséggel nézi az arcát, szakadatlan és kitartóan…

Márta hirtelen felugrott, kinn kocsizörgés volt az utcán s szokott kiváncsiságával a tornácra szökött, mint mindig, ha szekér ment el előttük, azt mind látnia kellett.

– Bódi bácsi, Bódi bácsi, – kiabált hirtelen.

Az anyja ijedten figyelt fel, meg akarta állitani, s kiáltott is neki:

– Márta!

A kislány nem hallotta s nemsokára ragyogó arccal jött vissza:

– Azért se fog gyalogolni! – mondta.

Miklós figyelte az asszonyt, de az most magába volt zárkózva s valami titokzatos mosollyal hallgatott. -129-

– Az Arday kocsija, – futott vissza lélekszakadva, – kiáltottam neki, hogy álljon meg, vigye haza a tiszteletes urat.

Matolcsynak fonák volt a dolog s kissé kellemetlen. Már megállapitotta magában, hogy nyilván Arday volt az az ember, akiről a papné tegnap beszélt… Folyton ellene beszéltek, ő is, meg a pap is… Nagyon szerette volna megtudni, nem ő volt-e az asszony első férje… Most leste az arcát, de az nem tiltakozott ellene, hogy ennek a kocsiján menjen haza, egészen magába volt zárkózva.

– Melyikből vigyek neki? – lelkendezett Márta.

Az anyja vállat vont.

– Szilvóriumot.

Márta beszaladt a szobába.

A papné egy kis tekercset tolt oda Miklós elé.

– Legyen szives majd otthon irja össze hány darab…

Miklós nem szólt, megdermedt.

– Tegye el.

Erre habozva vette a kezébe a pici csomagot. Oly sulyos volt, hogy megijedt, pénz volt benne, bizonyos, hogy arany.

Habozva, hogy miképen dobja vissza, hirtelen a markába szoritotta, mert Márta megjelent az ajtóban, egy hosszu pohárral, amilyet a falusi korcsmárosok szoktak tartani pálinkának. A pohár szinig volt fehér pálinkával s ő nevetve mondta:

– Örülni fog az öreg.

Mikor kiment, a papné igy szólt:

– Majd február 18-ra ugyanennyi darabot ad nekem vissza… Ne felejtse el: február 18.

Miklós meg volt sértve, komor volt, szerette volna visszadobni… Égette az ujját. Szégyelte visszaadni. Szégyelte megköszönni, szégyelte magát. -130-

– No kedves barátom… – mondta sokára az asszony s szeliden és könnyesen mosolygott, – meg akar bántani?…

Halálos sápadt lett, a fiatal ember arcán végre meglátott valamit, amitől kivilágosodott előtte minden: undort látott és rettegést és kapzsiságot… Látta, hogy ez a fiu nem szereti őt, fél tőle s elfogadja… És erre összeomlott, össze mint a mumia, ha a friss szél éri… Egy pillanat alatt vége: s megjelent a szemében az öreg asszony könnye. Oh mért tette, mért adta, az Arday pénzét adta, egyáltalán hogy feledkezett el az idő szaváról…

Meghalni, meghalni: bu és bánat fog eredni e pillanatból:… s nem mert többé fölnézni a fiatal emberre.

Ezt meghatotta az öregasszony hirteleni megvénülése, a szemeláttára omlott össze… Nem érzett jogot magában, hogy végkép megsemmisitse, hogy visszadobja neki a pénzt…