I.

Kinn az első tavaszi nap sütött ki, az ereszekről csorgott a jégcsap s az utca közepén felolvadt a hó, jég, a marhajárásban. Gyerekek állottak ki a keritések tövére s még mindig dideregve, lila ajkakkal süttették magukat a napon. Ezek a szegény gyerekek ősz óta nem voltak szabad levegőn, falusi szokás szerint még az ablakok is be voltak homokkal tömve, hogy valamiképpen a hideggel be ne jöjjön a tiszta levegő.

Miklós szórakozottan nézett ki az ablakon, nagyon le volt soványodva, még ha lehet jobban, mint a betegsége előtt, ritkás szakáll verte ki az állát, a szeme egészen elbujt a szemgödrökben s nedvesen égett.

Ahogy az anya belépett, visszafordult. Az anyja komoly szeme előtt már úgy akarta mutatni, hogy rendben van, dolgozik, él. Az asztalon papir volt, ceruza s járkálva olvasta a szép, régi könyvet, amit az anyja hozott neki, az apa hagyatékából. Gyönyörködve simogatta, fogdosta a kedves alaku könyvet, amely egész bőrbe volt kötve, háta arany s zöld mezőkre metszve, igen szép könyvkötő munka, fényes vörösbe edzve a lapszélek, ma semmi pénzért nem tudnák megcsinálni ezt a kötést. Milyen finom müvészetek mentek kárba a régiek tudásából; bármeddig nézi, uj meg uj gyönyörüséget ád e könyv, valóban olyan uri darab, -214- amit a tartalma szerint megérdemel. Holtakkal való barátság Verestói György uram Orátziói.

Az anyja lábujjhegyen ment keresztül a szobán, úgy kimélte, ugy nem akarta megzavarni gondolataiban. Miklós leült az asztalhoz s jegyzeteket irt a többiekhez.

*

A grófok papja, aki csupa olyan dolgot tud, ami az urakat szórakoztatja, tudományt és erkölcsöt…

Philippe homo es!… Mindig ez a textus egy főuri társaság előtt… A gazdag és a felfuvalkodott urakat minduntalan arra kell figyelmeztetni a papnak, hogy ember vagy! Temetésen pláne lehet…

– Jó szerencséjének és délceg örömének rántsa meg zabláját…

– Ennek boldogsága csak csalárd jég hátára irott boldogság…

– nevető szerencse fölveszi a dicsőség szekerére

– kevélységnek dajkája a boldog állapot

– vékony és lengeteg orátio

– mordkedvü… dérdur… gonosz szolga.

– A te hegedüsöd sem a sétálót, sem a menuettet, sem a batutát nem vonsza előtted, hanem ezt a paradicsomi nótát: memento mori, quia pulver es et in pulverem reverteris: megemlékezzél a halálról, mert por vagy, és porba térsz vissza.

Ahogy eszébe jutottak; félig röviditett szókkal, sebtiben irta. Ezt a röviditést a nagyapja kézirásából tanulta; az tele volt egész rendszerével a gyors irásnak, ahogy a mult század elején szokás volt kurtitani. A leirt mondatok, a kikapott frázisok, apró lámpácskák módjára gyultak ki, egy elmult és szép nyelvi világba világitottak be neki. A mai prédikálás stilusa oly öreg és annyira fakó, annyira hiányzik belőle az élet közvetlen illata: ellenben ez a régi nyelv, a maga valóságos töviről metszett naiv virágaival ugy hatott rá, mintha a friss rétre ment volna ki a dohos házból s tele szivná magát a napsugaras mező egyszerü szépségeivel. Nem csoda, hogy Verestói uram oly kedves és szeretett prédikátor vala: ma is gyönyörüség vele haladni s amint a komoly természettudományi ismeretek a naiv, szinte alchimista balitéletekkel vegyesen csorognak elő, látni -215- a diszes uri gyülekezeteket, akik prémes bundákban s meleg bekecsekben, kifent bajusszal s kiváncsi szivvel, gyermekül ülnek a templom fagyos padjain s órák hosszáig rendületlen figyelemmel hallgatják a bölcs prédikátor mézédes csevegését. Ő maga is megfiatalodva olvassa s olvassa a furcsa orációkat, amelyek egyesitik magukban a mai napilapoknak ujságadó hireit, a tárcarovat szellemességét, a vezércikk politikai irányitását s mindent, amit ma iráson át nyer a közönség…

Miklós ujra meg ujra fölkapta a ceruzát s tovább irogatott egy-egy megjegyzést, kritikát:

– mikor a pap a legszigorubb megrovást intézi a hallgatósághoz, akkor is azt kell mondania, hogy a hallgatói kivánságára teszi: „és remélem, ha a ti jókedveteknek és engedelmességeteknek vidámitó szele rám fuvall…“ ezzel elveszi azt a kedvetlen érzést, hogy itt most egy idegen ember megró: nem! helyettünk beszél.

Mert a papnak azzal a kedves érzéssel kell szolgálnia, hogy az én lelkiismeretem szól általa: de az én lelkiismeretem akárhogy fel is van zudulva ellenem, mégsem öl meg engem. Egy közönyös idegen hamarább kitekeri a nyakamat, mint én magam magamnak, akárhogy is fel vagyok háborodva magam ellen.

A papnak mindig harmoniát kell hagynia a lelkekben.

Csiklandozza pl. a lelkeket, pl. az Istent támadók szavainak idézésével, hogy cáfolhassa. (Ver. 367.) Ő nem támad. És nem véd. Ő csak beszél: támad és véd. Dialektika: azt érezteti meg, hogy legjobb ugy, ahogy van.

A pap rendőr!!!

A pap igen fontos szerv a közrendben: A pap sohasem dob be semmi bomlasztó csirát. A pap a kialakult állapotok konzervátora.

*

görcsös és darabos cserfa ütköző kemény kőszikla csendes rév-part életének bujdosó hajója tökéletes csendesség szemöldökösen cirkál, visgál hásártás kedvü, frakturás elméjü, szőrszálhasogató emberek minden dolgunk ágáról-bogára megy törzsökös eredet -216- a nyalánk Éva anyánk incselkedő kigyó a keserü halál a gondolkozás fékemlője (fékellője, fékezője) e földi sátorozás mélységes sebek

hová lett ez a drága tiszta nyelv, a frissen kaszált szénának ez az illatos petrencéje: valami kimondhatatlan bübáj van ebben a régi nyelvben, amely sohasem vénülhet el, mint a népnyelv: a mai beszéd már halva született, kikövült frázisokból áll… Ezeknek az agya még muzsikált a nyelven, friss futamokat hozott, a szavak életét bentről élte: mi kész sablonokkal dobjuk ki gondolatainkat.

*

A papnak nem szabad egyik társadalmi osztályt sem favorizálni a másikkal szemben. A pap az urakat nem tanitja arra, hogy nyomja el a szegényeket, sem a szegényeket arra, hogy felszabaditsa magát az urak alól: a pap az a szelep, amelyen a gőz fölöslege elpárolog. Az urakat arra oktassa, ne éljenek vissza hatalmukkal, a szegényeket, hogy türjenek…

*

Ugyanez a szerepe az életproblémákkal szemben is: a halál ijesztő és vigasztaló kilátásai:

a bünösnek keserü és senkinek nem kedvező,
a bünösöknek rettenetes
a kevély boldogok réme
a királyokat sem kiméli… stb.

a büntelennek: kedves és örvendetes
a kegyes itt kiköti hajóját
itt énekli győzelmi énekét
itt nyeri el Halcyon csendességét

Még a halál se okozzon kilengéseket. A halálfélelem épen ugy, mint minden indulat, megzavarná az emberek nyugodt, berendezett életét.

*

Aki sohasem próbálta, nem tudja elképzelni, milyen öröm ez a csendes szemlélődés: éppen olyan, mint a pipázás, borozgatás s csöndes diskurálás, azzal a különbséggel, hogy az embernek azonkivül, hogy a legteljesebb mértékben szórakozik, még meg van az az önérzete, hogy a helyes, hasznos, erkölcsös és magas élvezetben kiemelkedik az emberek átlag tömegéből. -217-

Miklós mióta betegségéből felépült, egész halom efféle jegyzettel firkált tele lapokat s iróasztalának minden fiókja tele volt eltünő gondolatainak ilyetén megrögzitéseivel. Ugy cél és központi gondolat nélkül, egyszer theológiai, máskor politikai, szociológiai vagy irói, sőt legtöbbször egyszerüen emberi dolgokat tüzött tollhegyre. Ki tudja, mire lesz jó valaha…

Az édes anyja megint bejött, nehézkes, szinte beteges nesztelen módján, sápadt volt, mint mindig, bágyadt.

– Nagyon nehéz ebből a lisztből főzni, – mondta, látva, hogy a fia ránéz.

– Igen? – mondta Miklós –, érezte, hogy miatta szenved az anyja; jó lisztet szerezni, az az ő kötelessége volna.

– A krumpli is már egészen össze van aszalódva: éretlen szedik ki, tisztára éretlen s hamar megfonnyad.

Miklós nem tudott mit mondani rá, lehajtotta a fejét s röstellte magát. A lisztet is, a krumplit is az édes anyja vette, tudja isten kitől, min, ő igazán igyekezett hermetice elzárkózni a házi gondok legtávolabbi szellője elől is.

– Egy kis keménymagos levest csinálok ebédre – mondta ujra az anya, – savanyu krumplit ugy berántva, te azt azelőtt szeretted, meg egy kis juhturós galuskát.

Miklós integetett, bólogatott: neki ugyan mindegy volt, mit főznek. Mindent megevett, mindent szórakozottan, mint ökör a szénát.

– Jaj már odaég, – kiáltott fel hirtelen az anya s kisietett, vagy inkább kivonszolta magát a szobából.

Miklós nagyot sóhajtott. Szomoruan nézett maga elé. Ezt nem akarta: hogy az anyja, aki egész életében olyan, csak hálni jár belé a lélek, mellette szenvedjen. S lám, mégsem birta ki. Rászorult. S most ugyanaz a -218- beteg háztartás folyik körülötte, amit gyerekkorában ismert. Ugyanazok az ételek, izek, az a nincstelenség, az az örök érzés, hogy egy erőtelen asszonynak testi, fizikai munkáján élősködik. Tehetetlenül nyujtotta el a karjait az asztalon s maga elé meredt. Csak ép az öreg hiányzik, az apja, a vénséges és fehér mormota, aki sohasem bujt ki az odvából… Vagy az is itt van: ő már az?…

Rettenetes élet… Hogy ennyire nem képes valaki élni… Nem birna fölállani, kimenni a faluba… Ha életrevaló ember volna, akkor jó lisztje lenne, jó krumplija… De az anyja sem ért hozzá… Mégis utána megy!…

Mi lesz ebből.

S igy telt el a tél.

Valaki a kiskaput nyitotta odakinn, megrémült, ha valaki jön! Mióta itt van a faluban, öt vagy hat gyereket keresztelt s egyet temetett. Azonkivül soha senki ajtót nem nyit rá, csak vasárnap a kurátor, ha jön a perselyért… s behozza istentisztelet után a pár rézkrajcárt az egyház ládájába… Most jön már a husvét nemsokára; előre fél az esetleges izgalmaktól… Legjobb volna mumiává válni, legjobb volna ha vége lenne… Ha három kivánságom teljesülne: első volna egy szép csöndes halál… Elaludni s többet nem ébredni fel… Második ugyanez: az anyámnak… Harmadik… Elvonta a száját, nincs is harmadik s az egész ostobaság… Jó volna meghalni, ez az egy igaz…

– Posta, – szólott be az anyja.

– Persze, köszönöm, – suttogta halkan.

Két egyházi lap jött, meg a megyei lap s egy levél.

Ettől a levéltől megrémült. Csak nézte, nézte, kivülről, a boritékát s nem merte felbontani. Valami idegen illat áradt a levélből, amely egyszerre felkavarta -219- a penészes szagot, amely a szobában megülepedett. Szurósan, lobogva s kacagva terjedt a szobában s a csupa csont és kedvetlenség-ember félt a fiatal illattól… Leányirás… Musa… postabélyeg… Tudta már ki irta s nem arra gondolt: a másikra…

Egyszerre nem birta tovább a zárt boritékot, idegesen, remegő kézzel tépte fel:

Kedves Matolcsyka!

De szerdán este ittlegyen, tudja. Muszály. Okvetlen. Ha meghalt is feltámadjon, mert örök harag. Kerekeséknél lesz piknik csak olyan egészen pici, Margit meg én várjuk, de okvetlen és és mindenesetre, semmi kifogás, tudja és mégegyszer muszály vagy örök harag. A néninek kezét csókolom és őt is várjuk, jaj ne tessék haragudni, hogy ilyen szeles vagyok, a nénit okvetlen, kezét csókolom, mindenesetre várjuk anyika csókolja a nénit s ő mondta, hogy a nénit mindenesetre várjuk, kezét csókolom a néninek. Magát üdvözlöm, itt legyen vagy dupla örök harag,

Márta.

Mintha bomba repült volna be, olyan borzalmasan szétszakgatta pókhálós unalmát ez a fura kis levél. Elolvasta vagy tizszer, közben nevetett, egyre jobban nevetett, a fejét csóválta, ujra nevetett, aztán elkezdett pirulni, belőlről jött a hőség, lehunyta a szemét s elkezdett látni egy finom arcocskát, vékony kis szájat látott, nagy barna szemeket, olyan magas frizurát a homlok fölött s olyan ártatlan kis kedves mozdulatot, mintha őzike néz fel okosan kinyujtott karcsu nyakkal, teljesen tudatlanul a világ dolgai, bajai felől… Valami kimondhatatlan édes érzés áradozott, zsibongott a szive körül. Nézte, nézte a levelet s nem látott benne egyebet csak egy nevet. Margit, Margit, Margit… folyton csak ezt a nevet látta… Meg azt, hogy dupla harag, dupla: ebben ő is benne van… S ki akarta találni azokat a szókat, amiket váltottak, a kis haditervet, ahogy elhatározták, hogy irnak… valami bübájos édesség terjedezett benne: hogy valahol, valaki s ő, épen -220- ő… gondol rá… Nem felejtette el… Nem is találkoztak… s emlékszik… mért? Hogy lehet? Mért emlékszik rá?… Mivel érdemelte, talán nem is váltottak szót akkor, a kocsinál, mikor beszállott Arday kocsijába… Mi minden történt azután, azóta… Hát van még föltámadás?… Margit, Margit, barna kis leány, olyan finom, okos, mint egy kitünő tanuló, egy jó iskolás leány, a szemei nagyra nyilva, feleletre készen: komoly kis lélek, aki őt komolyan veszi… egy kis láng a sötét világban…

Hirtelen abbahagyta a gondolatait, mert az anyja megint bejött.

Az ujságokba nyult, felbontotta a szallagokat. Amint az anyja ujra visszament, nem birta:

– Édes anyám…

Az anya megállt s odanézett, szurósan, fekete szemmel, a szeme ugyanolyan mély volt, mint a fiáé…

– Meghijták édes anyámat Musára, egy kis mulatság lesz Kerekeséknél az igazgatótanitónál Musán, már én voltam náluk a nyáron… irtak Dékányék, hogy tessék eljönni… legalább levizitelnénk.

– Nem megyek én, – rántotta meg magát ridegen s szinte mérgesen az anyja, – dehogy megyek!

Miklós nem is kapacitálta tovább, jól ismerte, benne is, ez az érzés, az anyja iszonyata a társaságba járástól. Mért is menjen, mondta magában s érezte, hogy az anyja nem való társaságba… Szinte meg is könnyebült: rettegett volna az anyja szeme előtt… Már is féltette az anyja kritikájától őt… Már is érezte, hogy két nő nem illik össze egy sziv fölött… akárki az a két nő… Még ábrándozni sem tudott őróla, mig az anyja a szobában volt… -221-