II.

Aztán még kényelmetlenebbül gondolt arra, hogy Dékánynéval fog találkozni… Rettenetes, hogy az ember nem vághatja el a multat… Egy elmult viszonnyal végleg szakitani… A hideg kilelte, hogy fog szembe nézni… Ez megint elég volt rá, hogy elvegye föléberedett életkedvét s visszasüppedjen abba a dermesztő maznaságba, amelyben már hónapok óta kinlódott.

Ujra nekiült az olvasásnak. Nehány mondatot alvó pillantással betüzött el, de aztán nem tudta abbahagyni, olyan furcsa volt:

„Nem régiben is találkoztak olyan Természet vizsgáló Böltsek, akik azzal kérkedtenek, hogy ők tudnának olyan szárnyakat csinálni magoknak, mellyekkel épen a Hóldba bé repülhetnének, sőt még a Hóldon is tul mehetnének, – olvasta a Verestói predikáció véletlen felütött helyén. – De én az ilyen csudálatos repülésről való gondolatokat mind csak repülő Hazugságoknak tartom, mert amint ezt egy Borellus nevü tudós Ember megmutatta, in musculis Humani Corporis pectoralibus: az Ember melyjén levő inashusban nintsen annyi erő, hogy az által az Ember magát a Földről fel emelvén, ebben a hig, vékony és nem igen sürü Levegő-Égben repdeső madár módjára ide s’ tova hordozhatná. Sőt ha valaki nem vállaira és melyjére, hanem lábaira füzné is a szárnyakat Mercurius’ módjára, ugy-is, amint itélem, igen kevésre mehetne, mert az Ember lábain levő inashusban is nem gondolok én any’i erőt lenni, melly az Embert a’ hig Levegő-Égben repdeső madárrá tehetné. Hát vallyon Böltseségnek mondjam-é azt, avagy inkább szerfelett való Elme futtatásnak, a miben Fejeket törték ama’ Bölts Emberek Franciscus de Lanis Sturmius, és -222- ezek előtt Mormius és Pegelius, akik olyan repülő Hajókat akarnak tsinálni, mellyel a Levegő-Égen ugy evezhetne az Ember, mint a Vizi Hajóval a’ Vizen. De, ha szintén valaha illyen Hajót készithetnének is az Emberek, a’zal a Levegő-Égnek tsak alsóbb és középső Tartományaiban hajókázhatnának, minthogy ezeknek nagyobb sürüségök vagyon, a felsőbb Tartományban pedig, minthogy az igen hig és vékony uj hajókázásokkal semmire nem mehetnének: annál inkább a Tsillagos-Égig ezek az uj Typhisek és Palinurusok fel nem evezhetnének. Azt már vastag ostobaságnak, avagy pedig másokat megtsalni akaró tsintalanságnak mondanám lenni, ha valaki Lajtorjákon akarna felhágni az Egekbe, de mégis ugy olvasom némelly régi Könyvekben, hogy e’re a nevetséges dologra-is reá ment az Emberi okoskodó Természet. Mert, ha igaz, volt régenten a Rátzoknak egy Királyok, a’ki mikor észre venné, hogy ő nékie nem akarnának engedelmeskedni a Rátzok, felette igen megharaguvék és hosszu Lajtorjákat kezde tsináltatni: melyet látván a Rátzok, hozzája mennének a Királyhoz, és kérdezni kezdék, mit akarna ő azokkal a hosszu Lajtorjákkal. A’ Király pedig illyen fenyegetőző beszédekkel felele ő nekiek. Mihelyt el-készülnek ezek a’ Lajtorják, hosszan összekötöztetem ezeket, és az Égnek Tsillagos Menyezeteire fel-támasztatom, azután ez öszve-kötöztetett Lajtorjákon fel-megyek szemetek láttára a’ magas Égbe, bé-megyek Juno Istenasszony elébe, és bevádollak titeket, hogy nem akartok nékem engedelmeskedni. Ezt hallván az ostoba Rátzok, felette igen meg-ijedének és engedelmeskedni kezdének az ő Királyoknak. De ma bezzeg okosabbak a Rátzok…“

Stb. Abbahagyta az olvasást, halkan nevetett az ostoba Rátzokon, a bölcs Predikátoron, aki Méltóságos Liber Báró, Gyalakuti Lázár János uramat ilyetén beszélgetésekkel vigasztalta idvezült testvér Nénje Méltóságos -223- Libera Baronissa Lázár Anna Asszony ő Nagysága Temetési Tisztessége napján… Egy olyatén predikációval, melynek még textusa sem a bibliából van véve, hanem Virgiliusból.

Arra gondolt, milyen csodálatos, hogy az ember minden bajáról dolgáról, még szivének gyötrelmeiről is meg tud feledkezni más ember elmejátékának varázsa alatt… Valljon nem ez-é csakugyan a legjobb vigasztalási motivum: a gyászolókat visszatériteni az életbe, az élet megnyugtató mindennapiságába…

– Fiam, – szólott be hirtelen, halkan az édesanyja, – ki jön itt?

Miklós ijedten nézett ki az ablakon az udvar felé, még mielőtt látta volna, már megint meg volt rémülve, hát még mikor meglátta Ardayt, aki mereven jött a tornácon.

Az anyja már sietett is el, hogy valamiképen ne találkozhassék vele.

Miklósnak a szájába fagyott a név. Ez valami fatális véletlennek tünt fel előtte, hogy e napon mindakét irányból sugarak, gondolatok, reá gondolások sugarai keresték fel. Az asszony felől is, és ez is…

Kisietett Arday elé és szó nélkül hajlott meg előtte, amint ott állott a pitvarajtó előtt a tornácon.

Szótalan invitálta.

Mikor bent voltak a szobában, a fiatalember habozva mutatott helyet a képviselőnek.

Kevés ideig hallgattak.

– Hallgatni tudni s egyedül lenni tudni, ez a legelőkelőbb lelkek sajátja, – mondta fakón, lassan, szavakat rakosgatva, Miklósnak eszébe jutott az a sok beszéd, amit legutóbb hallott tőle s amelyből csak annyira emlékezett, hogy részeg ember a józanságot prófétálta, erkölcstelen az erkölcsöt, családi életében förtelmes, a mély vallásosságot és a családi élet szentségét. Félve -224- nézett az öreg emberre: most hol sül ki az alacsony, a gonosz nemtelenség.

– Fiatal barátom, kegyed meg lehet lepve azon, hogy fölkerestem… Lássa, a papot keresem. A bibliában olvastam egy passzust: Mikor Jézust megfeszitették, lehuzták a ruháját s a katonák a kereszt alatt kockát vetettek rá… Ez a kép nem hagy nyugodni, szeretném tudni… Azt szeretném tudni, mit szól hozzá?

Miklós hallgatott. Mit jelent ez a kérdés: ő mit szól hozzá. Mért jött ide ez az ember?

Aztán, amint nézte Ardayt habozva, szóljon-e, nem-e? szinte vizió-szerüen látni kezdte a Jézust, aki a kereszten függ, az ég sötét, a föld sötét, fellegek az égen, egészen sötét a világ, lent a hegy oldalán mindenki megdöbbenve mered a keresztre s a sötét égre. Mária vigasztalhatatlan, tördeli a kezét s már nem bir sirni s a katonák kockáznak, röhögnek és kockáznak, nem látják a Jézus halálgyötrelmeit, a rokonok sárga arcát, sem a Mária kisirt szemeit: feketék és kemények, vidámak és kockáznak. Nem látnak mást, csak a nyereséget, a köntöst és a játékot. Felőlük sirhat az anya, a barátok, zokoghatnak a hivők s tünődhetnek a jövő dolgai felett a tanitványok, ők kockáznak… s ott volt köztük Arday, amint itt ül előtte s ránéz.

– Mondja tiszteletes ur: mit szól az emberi természetnek ezen vadságához, romlottságához. Én azt hiszem, ennél borzalmasabb kép az egész ujtestamentomban sincsen.

A fiatal pap maga elé nézett, hallgatott.

Az öreg urat ellenben mintha valami szenvedély izgatta volna, tovább beszélt:

– S látja ez azóta is folyton igy van. A krisztusokat mindennap megfeszitik, de a játékdüh ma éppen ugy uralkodik a lábainál, mint akkor.

Lassan szólt, mint aki tudja mit akar mondani. -225-

– A nyerészkedés szenvedélye, nagy szenvedély. Akiben az fellobbant, abban ki is öl minden nemesebb érzést. Galléron ragadja, ugy vonszolja az árok felé… az örvény, az egészség, a becsület, a vagyon, az élet, mind semmi ez előtt a szenvedély előtt… A Jézus poroszlói a legjobb példa: vigan végezték a dolgukat: levetkőztették a szegény zsidót s veres palástot adtak rá, bojtorjánból koronát csináltak neki, a fejére nyomták, nádszálat a kezébe s térdet hajtottak előtte: Jóegésséget zsidókirály!… igy valahogy. Aztán röhögve a szemébe köptek, kivették a kezéből a nádszálat s fejbe csapkodták vele, aztán leszedték róla a palástot, vidd a keresztedet! Szegény sovány zsidó cipelte, nem birta, összeesett, akkor fogtak egy másik zsidót, Simont, azzal vitették a keresztet. Felszegezték… ecetes spongyát dugtak a szájába, szegény elforditotta a fejét: keserü volt, savanyu volt és ő is ember volt… De a legszebb az a kockázás, mikor a ruháján sorsot vetettek… Ez a játszó ember barátom: egy pár durva tréfa, aztán jön a kocka… Pénzt… Nyerni… S a haszonvágy mellett a káröröm: az az ördögi indulat, hogy örvend ha más veszit és pedig annál inkább, minél jobban kell titkolnia ezt az érzését, hogy a másik meg ne nehezteljen, ez egy magas és komplikált gyönyör: látni, hogy lesz a barátomnál kétségbeesés, keserüség, düh abból, amit a gyönyör forrásának várt… s hogy fojtja magába a dühöt, hogy mások csufja ne legyen. Képmutatásra, tettetésre, nincs jobb iskola, mint a játék, ahol az ember mosolyog, mikor a fogát csikorgatja s vidámnak mutatja, mikor a szivében a pokol ég.

Miklós fölemelte szemét a képviselőre s meglepte őt, hogy az merően, szinte gunyosan nézi őt, kereste magában, mivel s mért érdemelte ki ezt. Tudta már magáról, hogy erős, szinte vad szenvedélyek élnek benne, de kártyázni nem szokott… Mért akkor ez a heves támadás? -226- Ki ellen irányul ez?… Mert ez durva, brutális támadás. Mért szólna különben a pap előtt oly cinikusan a Krisztus kinszenvedéséről ha nem kint akar okozni? Nem… ez az ember valami céllal jött: majd kibuvik a lóláb mindjárt!…

De Arday elmélkedve folytatta, fesztelenül és hidegen fejtegetve:

– A korhelység játékra, a játék korhelységre visz. Uralkodni kezd a bün, és bün az a hajlam, amely a nemes képzeteket, a jobb érzéseket elnyomja, az okosságot fogva tartja s az embert akaratja ellen ragadja, ugyhogy már nem ura magának, hanem a kivánság uralkodik ő rajta. A nyerés kivánsága ugy táplálja saját magát, mint az olaj a tüzet. Aminek el kellene őt riasztani, ő abból él: az ő nyerése a más pusztulása, az ő öröme a más kétségbeesése, minden törekvése arra megy, hogy felebarátját koldussá tegye, magát pedig meggazdagitsa… Nem igy van, tiszteletes ur?

Miklósban valami határozatlan aggodalom eredt, hogy ez az ember saját magáról beszél s hogy gonosz szándékai vannak.

– A játékos belső insége kimondhatatlan, de az neki nem elég, még másokat is ugyanerre a vétekre akar csábitani, ugyanebbe a szerencsétlenségbe… Nem elég neki, hogy a saját életét már tönkre tette, mindenkit meg akar fosztani vagyonától, boldogságától, önbizalmától… A játékos valami olthatatlan s tantaluszi kinokat szenved: s neki virithat a mező, felőle haldokolhat a Krisztus, ő kockázik… S ha még jóllakhatna valaha: de semmi győzelem nem elég, semmi bukás nem sok… Mint valami mázsás teher lóg a feje fölött a szenvedély sulya s az öngyilkosság a végső reménye… De még az öngyilkosság pillanatában is megáll, ha csak egy kockavetésre módja van… Nem igaz tiszteletes ur? -227-

Miklós makacsul mondta magában:

– Ez most nekem vet kockát. Most rajtam akar, most az én köpönyegemre akar játszani.

Egy pillanatig lázasan pillantottak egymás szemébe, akkor az öreg ur felocsudott, elforditotta, majd lehunyta a szemét. Kissé megrázkódott, a zsebébe nyult, kivette a tárcáját, abból egy iv papirt s odatette Miklós elé.

Miklós elvörösödött, megismerte, mielőtt kibontotta volna, kitalálta, mi az az iv.

– Kedves barátom, – mondta a képviselő, – közeledik február 18…

Miklós megütődve nézett rá. Február 18. Mintha hallotta volna ezt a dátumot, nem tudta mi az.

Az öreg ur kissé előrehajlott, amint a diványtól előbbre dőlt, hallani lehetett, ahogy a ruhája hersegve szakadt el a ragadós viaszos vászontól.

– Az én utolsó kockavetésem ez: vigye vissza az aranyakat…

Miklós lángvörös volt, aztán egészen fehérre lesápadt.

– Én tudom, hogy e nélkül az irás nélkül nem akarta kiadni, én tudom, maga mind a tizennyolc darabot őrzi. Nem?

Miklós intett. Az öreg ur könnyeden mondta:

– Nem találta meg a módját, hogy adja vissza… Menjen el… S mondja meg… hogy egy öreg ember a sir előtt… amelyet maga ásott magának: egyszer a jóság kockáját… próbálta elvetni… Vigye vissza fiam az aranyakat… adja vissza a szegénykének… s mondja meg… mondja meg, hogy…

Megállott, habozott, kereste a szókat. S Miklós feszült figyelemmel, valami benső ijedt várakozással leste -228- a szót: s gyanuval és ellenséges érzéssel: Timeo Danaos… Ki is mondta magában, mig csodálkozó szemmel nézegette az öreg urat, csak mondogatta magában: Timeo Danaos, timeo Danaos… Nem, nem, nem: itt törpeség és gyávaság van, itt közöny és tehetetlenség van: timeo Danaos, timeo Danaos!…

A képviselő ugy látszik meg volt elégedve a hatással, amit már eddig is tett, mennyire vakok az emberek: nem kell ahhoz szó, hogy felismerszék az álnokság, a legtávolabbi mozdulat, a ruhának minden kis vetülete elárulja a viselőt: semmi sem uralkodik ugy az emberen, mint az erkölcsi erő, semmi sem oly nagy az emberben, mint az erkölcsi magasságok iránti tisztelet: hogy játszhatja a ravaszság a fenköltséget!… Timeo Danaos, timeo Danaos…

Az öreg ur már egész siri hangon beszélt, mint a rossz szinész, aki III. Richardot a gégéje fenekéről előkapart hangokkal teszi démonivá s az ember folyton ki akarja huzni a fogai közül a finom szavakat, hogy össze ne nyálazza őket, az öreg ur igy szólt, rezgő, hosszabb szünet után:

– Mondja meg, barátom, mondja meg fiam: hogy egy öreg ember, a sir előtt, amit maga ás magának, de ami mindent ki fog egyenliteni jóvá akarja tenni azt, amit még lehet… Mondja meg kedvesem Sztánay Nusikának… – s már egészen halk és rekedt volt, – hogy teljesiteni akarom a lánya kivánságát: feleségül akarom venni őt…

Miklós annyira elbámult, hogy most már igazán nem volt képes egyetlen hangot kiadni.

Az öreg ur lassan felállott, amint méltósággal mozdult, szálanként tépte ki magát a divány ragadós vásznából s Miklós jobban hallotta ezt a hersegő neszt, mint amit mondott volt…

Kikisérte a kapuig. Ott az öreg ur, a vállát sem -229- forditva meg, ugy lenézően, de nyájasan s szertartásosan meghajtotta a fejét feléje, aztán elment.

Lassan haladt előre a deszkapallón, amely a tavaszi sáron alkalmasan huzódott végig s aki szembe jött, nagy tisztelettel lépett le előle a legnagyobb pocsolyába. Miklós sokáig nézett utána s a szája folyton mormolt, maga sem tudta mit. Hajadonfővel volt és kis kabátban, megfázott. Már az édes anyja jött ki utána:

– Az istenért csak ne legyél már ilyen könnyelmü, – mondta, – nem értem, egy felnőtt ember, ennyire nem törődik az egészségével.

Miklós röstelkedve, dideregve sietett be a szobába, felkapta az asztalról az ivet, az ablakhoz ment vele. Egyáltalán nem csodálkozott volna rajta, ha valami hamisitványnak, másolatnak, vagy isten tudja minek találja, de nem, valósággal az eredeti volt… Csóválta a fejét, rázogatta, nem értette.

Addig járkált hevesen a szobában, mig az anyja be nem szólt:

– Fiam készen van az ebéd…

Még mindig azt a két szót mondogatta, csak most vette észre, mit is: timeo Danaos… timeo Danaos et dona ferentes…

Az ebédet szótlan ették meg, a juhturós galuska nagyon vastag volt s a turó egészen elfolyt, nehéz parasztétel volt, eszébe jutott Sztánay Nusika: olyan finom ételeket ő még sehol sem evett, mint annál…

– Édes anyám, – szólalt meg csendesen, – muszály elmennünk Musára… Muszály… Dékányékhoz…

– Á én nem megyek… Dehogy is megyek…

– Muszály…

– És te se menj…

– Muszály édes anyám…

Hevesen tette le a villáját s ferdén elfordulva, duzmaszkodva -230- ült szegény kis anya. Akkor, mintha már régi, régi idők óta remegne attól, hogy ki kell mondania, de kitört:

– És te egyáltalán ne menj oda! Ne menj oda, mig élsz!… Tudod! s lángbaborult arccal pattant fel. Hisz az az asszony szerelmes beléd… az a vén satrafa… Elsülyedek a szégyentől, hogy nekem ilyet ki kell mondanom az édes fiam előtt…

Miklós röstelkedve, zavarban nézett rá és szemérmében fölzaklatott anyját ijedten akarta megvigasztalni:

– El kell mennem édes anyám, mert, aki most itt volt: az Arday képviselő volt és azért jött hozzám, hogy mondjam meg ennek a hölgynek, hogy megkéri a kezét…

Csak mikor az anyja zavart s szégyentől elvörösödött arcába nézett, akkor értette meg, mit mondott:

– Egy férjes asszonynak a kezét!… kiáltotta az anyja s a tekintetében egy ártatlanságnak, egy élettapasztalat nélküli gyermeknek ijedt értetlensége volt…

Miklós mélyen elpirult a lelke fenekéig, szégyelte, hogy ő olyanokat tud, amikről az anyjának sejtelme sincs, szégyelte, hogy ő már régesrégen nem ártatlan kislány…