VI.

Kábult volt s édes érzésekkel tele, zürzavaros álmok idegeskedtek benne s mikor felébredt semmire sem emlékezett.

– No álomszuszék, kialudtad már magad? – kérdezte az anyja szeliden s odaült az ágya szélére. -261- Már alkonyodott, a lemenő nap lilásan sütött be az ablakon.

Miklós lehunyta a szemét, hogy ne lássa az anyja becéző kis mosolyát s hogy ne láthasson be a titkaiba az anyai szem.

S mosolygott.

– Beszélj valamit, na, jó volt? Jól mulattál? – s gyöngéden megsimogatta a homlokát, félresimitotta a lecsapódott fürtöt, amely oly lucskosan tapadt nagy homlokához, mint a halott haja. Oly óvatosan is nyult az anya ujja hozzá, mintha kis félelem, féltés, rettegés játszana az idegeiben.

Miklós picit bólintott, hogy jó volt.

– Én nem szerettem soha mulatságba járni, – mondta az anya kissé maga elé, – óh azok a közönséges népek. Ugy utáltam azt a bolondságot, mit ugrálnak hiába… Különben, akinek jó kedve van, mért ne… A fiatalok… Én sose voltam fiatal… Tizennyolc éves koromban puskával kényszeritettek egy öreg emberhez… Mit csinálhattam… Aztán megutáltam az embereket, kivált az asszonyokat: üresfejüek, eh, olyan gonoszak, kicsinyesek, értéktelenek…

Csönd volt, most egyszerre még nagyobb s még kietlenebb lett a csönd. Csak ketten voltak a nagy házban, két beteg lény, a fiatal ember fázósan huzta magára a takarót s összekuporodott. Az anya szomoruan, csüggedt ajakkal ült az ágyán, magába süppedve, eleresztett karokkal, a bőre sápadt volt, petyhüdt, Miklós a pillái alól óvatosan, félve nézte, mint valami kinos látványt: sohasem mert az anyjára nézni, megszokta, nem látta, nem akarta látni, hogy nem ifju, nem életteli, nem kivánatos, nem fölviditó, nem akarta tudomásul venni, hogy nő, egy ismeretlen fogalom volt neki, a jóság és a szenvedés abszolut tökéletessége, minden földitől megtisztult lény, egy más világból való, egy nagyon magasrangu létezés: -262- a kinok és szenvedések szakadatlan láncolatában megtisztult elvontság… Soha máskép nem gondolt rá, csak meghatottan, szánalommal, sajnálva és sirva s voltaképen nem tudta mért… Csak átvette anyjának felfoghatatlan alaphangulatát s az eluralkodott rajta s valahogy ő is ugyanugy megvetette mindenkor a nőket, az üres és fecsegő teremtéseket, a pirosarcu senkiket, az idres-bodros, életben csillogó, semmit föl nem vevő, a kacagó s tiszta fogu nőszemélyeket: ez mind idegen s ellenséges volt neki, mért nevetnek és min tudnak boldogan mosolyogni, holott semmit sem sejtenek az aoristosok titka felől s a világtörténelemben nincs áttekintésük… semmit sem tudnak… s nem is akarnak tudni… csak léháskodni, incifinci semmiségeken csacsogni, csipogni, enni, cicázni, pletykálni, szerelmeskedni… zugban csókolózni, a zongora sarkában nyálas puha szájjal s francia lecke alatt illetlen mozdulatokra adni agit, a busafejü, mohó diáknevelőnek… undoritó idegen kis szörnyek, vadak, falánkak, félelmesek: mindig valami titkos borzadás állt a gerincébe, ha ráeszmélt, mennyire idegenek s félelmesek abban a nagy idegenségben…

De most lehunyta a szemét s bezárta a szivét az anyja szavai elől. Ezek a szavak, amelyek eddig mindig igy jöttek ki az ő száján is, mint a rezonátorból a belédobott idegen hang: mintha saját hangja volna. Ma már nem rezonált. Ma már egyszerre, váratlan, valahogy ez lett idegen hanggá neki. Mint tolvaj a lopott kincset, takarta ajkán a boldog mosolyt s bekulcsolta szivét: szólj, csak szólj, anya, csak menj, csak hagyj, immár nem üres többé a kalitka. Most mintha kivülről jönne már csupán e házban ez a hüvös, lelki fagy, az örök magánosságnak e szomoru csöndje: bent a paplan alatt meleg van, bent a lelke alatt már ott simogat, ott melenget, ott éleget valami boldog titkot, -263- ami melegit és forral s vigasztal… A szive rekeszei fölött…

– Óh ugy megvetettem őket, azért nem is tudtam soha közéjek menni… – mondta az anya hosszu szünet után, kifakadva szokásos nyers módján, amelyben több volt az őszinteség, mint a modor. – Soha sem találtam magamhoz illőt! Soha…

A fia kimeresztette a szemét, ijedten nézett az anyjára, mért tört ki oly rendkivül hevesen: mit? valaki megbántotta? valami nem tetszik neki, valahogy ő dulta fel önkéntelen a lelkét?… Gyanakszik? Eltilt?…

Az anya arcéle kipirult, sötét szemei elfordultak, égtek és könnyesek voltak s amint ott ült kissé puposan, kissé szilajul összekuporodva, mint egy ugrásra kész vadlény, ebben a pillanatban valhogy minden egyébnek látszott a fia előtt, csak szentnek, önfeláldozónak és martirnak nem…

De nem tünődött soká, mintha csak keztyüt dobtak volna eléje, ugyanevvel a szilajsággal vágott vissza azonnal s az ő hangjában éppen ugy ott volt a nyers s kiméletlen támadás, mint az anyja fogadkozásában:

– Én tudnék édes anyának mutatni egy lányt… aki méltó volna… arra, hogy édes anyának megérdemelje a tiszteletét.

S amint mondta, már tudta, hogy ezzel a szóval szakitott az anyjával. Tudta, ezzel kimondta, hogy köztük mindennek vége. S még makacsabb lett. A mellében lüktetett a vér és szigoru maradt.

Oly hidegen dobta ki az anyját a lelkéből, mint egy homokzsákot.

Összecsikoritotta a fogát s égett a homloka, merev lett és hideg, fagyos, rettenetes fagyosan feküdt ott magának… S el volt feledve az anyának minden jósága és minden szeretete, el minden szenvedése és fájdalma, minden türése és kinja és jósága, minden. -264-

Az anya borzasztóan megrémülve riadt fel, benne forrt valami, igaz, de csak egész általánosságban, csak ugy önkénytelen, nem is álmodta, hogy a fia, hogy az már, hogy már annak vége: inkább a keserüség, hogy konoksága miatt egyedül kellett maradnia az éjjel, holott ő is ott mulathatott volna a többiekkel, valahol… Soha életében nem volt alkalma mulatni s most itt a kedvező pillanat: régi igazság, hogy nincs jobb dolga, mint a házasodó fiu özvegy mamájának, óh annak igen a kedvében járnak az asszonyok, a lányos anyák s ő ezt is elszalasztja… Bezzeg az ő anyja, akinek az egész élete mégis tele volt örömmel, az kiélvezte ezt is, hogy küldözgették neki a doktorné, körjegyzőné a tortákat… hogy jöttek hozzá, mulattatták, cipelték, viditották: mig csak meg nem házasodott a legkisebb tanár fia… Ő a saját természetét szidta, mikor kitört: hogy mért nem elég az ő szentsége, a szüziessége arra, hogy az emberek ugy csodálják, mint egy istent… Mért kell neki mennél ártatlanabb s szentebb, annál jobban magára maradni, már a fiától is elszakasztottan… S ó Jézus, már talán meg is történt… Talán már elvégeztetett: talán már választott is a fiu… s kit… ó halál…

Sokáig szinte megdermedve nézett a fia merev fagyos, és oly ellenséges arcára, egyszer sem pillantott rá a gyermek… Elnéz mereven föl maga elé… akkor hát mégis, hisz akkor vége mindennek…

Összeborzadt. S ő itt ül az ágya szélén, a jó kis fiához jött egy kis vigasztalásért, egy kis megenyhülésért, a maga szülte kedves férfiához, akitől minden jót és jóságot és felolvadást várt… S nem kapott ettől sem, semmit, soha… Akkor igen, addig mig kicsiny fiu volt: az ő fia… Csöndes téli estéken, összebujva az öreg papi ház kicsiny kuckójában, mikor a latin leckéket kérdezte tőle, mikor feladta neki, a kollégiumba -265- készülőnek a latin szótárt, hogy tanulja meg, mindennap tiz szót, huszat: a, ab, abs, prepozició, tól, től,… abundare… kiáradni… Szinte reszketve nézte most a fiacskája éles rideg arcát, mintha a teritőn látná… S vér tolul az agyába:

– Jaaajh, – ugrott fel, mert azt hitte megful, mindjárt vége van, a szivszorulása jött rá… – csak meg ne bándd még… csak jól nézd meg, akit… akit az anyádhoz akarsz tenni… Mert ha szüz volt szüz Mária, akkor a te anyád szüz volt… Ha volt szent asszony valaha a földön: tudd meg, én az voltam! S vagyok!… Magamnál vétektelenebbet nem ismerek!

Ezzel kirohant s behuzta maga után az ajtót.

Akkor Miklós felsóhajtott, akkor megkönnyebbült. Csak akkor könnyebbült meg a lélegzete.

Felállott s becsukta az ajtót.

Hogy ne jöhessen vissza többet… Hogy magában maradhasson, ebben a boldog magányban, ebben az édes gyönyörös, izgalmas visszagondolásban… Dideregve bujt vissza a meleg ágyba s elmosolyodott s nyöszörgött és azt mondta: szerelmes vagyok, nagyon szerelmes… boldog vagyok… nagyon boldog… megsimogatta a párna csücskét s azt érezte, mintha a lány kis mellét simitaná, amint tegnap megrezzent előtte, idegen férfi karján, amint megvillant a táncban…

Forró láz verte ki a testét, kimeredt s összekuporodott s kimondhatatlan és kéjes érzéseket érzett.

Én is szent vagyok, mondta magában, tagolva a szókat ájult ajakkal és most érzem először azt a más életet, a megtisztult s uj életet, a Jézusban való üdvösséget, ez a divinitás… Lehet-e ennél magasabb és dicsőbb élet: ezt az istenség ontotta reám… Most már hiszem, hogy van megváltás, van valami jobb, van dicsőbb, mint az állati ösztönös élet, hiszek Uram, hiszek és légy segitségemre az én hitetlenségem ellen… -266- Most jön a boldog s tevékeny élet, és megszünik a satnya állapot, boldogságot fogok magam körül terjeszteni s nem beteges bánatot, jóillatokat s nem a halál szagát… Margit, Margit, én megváltó szüzem, aki szüzességedet nekem őrized, akit én fogok bevezetni a a paradicsomba, kis babám, kicsim, büdös kis angyalom, édes kis szagosom, hogy izzadt a mult éjjel s majd megőrültem a boldogságtól, hogy éreztem azt a vékony kis illatát…

S ott fetrengett az ágyon s a fogát csikorgatta, a nyelvét rágta kéjében s boldogságában s az egész teste kimeredt s egyszerre ugy érezte, amint ott feküszik hanyatt, a mellén imára kulcsolt száraz ujjakkal: hullává vált s csontkemény lett minden tagja. Erősen leszoritotta a szemét, s mivel érezte, hogy aljas és profán a testi érzése, megfeszitette a gondolatait, hogy az istenségre gondoljon s ott fenn látta a lányt az egek kárpitja fölött, János jelenéseivel, elragadtatik a Lélektől s királyi széket láta a mennyben, s a székben ül vala egy valaki s a tekintete hasonlatos vala a jáspis és sardius kőhöz és a szék körül vala szivárvány, s az hasonlatos vala a smaragdhoz. És hét tüzlámpások égnek vala a szék előtt és a szék körül négy lelkes állatok, melyek szemekkel teljesek valának mind elől, mind hátul. És a szüz ült isteni fényben s minden ruhája ez isteni sugárzás és tündöklés vala, s emlői ki voltak feszitve, mint az elefántcsont torony s köldökéből boldogság sugárzott, mint a babiloni rétek illata. És ő nem érhette el. És akarta és kellett s el kellett érnie. S nőni kezdett teste fölfelé a végtelenségbe, mint egy fárosz, egy torony, egy világitó szál a csillagok fölé, az Eiffel-toronyhoz hasonlatosan s a két talpa lőn e toronynak két alapjává, s a két könyöke más két talappá s a kezeit összefonta mellén s teste fölnőtt a boldogságosságig. És lehunyt szemei láttak, mintegy irral megkenve és -267- tüzben megpróbáltatott aranyat látott köröskörül mint üvegtengert a Szüz körül és kiáltást hallott, hogy Szent, Szent, Szent a Szüz, aki a Mindenség és aki a férfiutól defloreáltatik. Megmérhetetlen boldogság árasztotta el tetemét s gerincének végtelenségében tüzek cikáztak: s a beteljesedés szent pillanata előtt kiszökellt az ő boldogsága s a megdicsőülésnek örömét érezte elömleni magán. S rá a végtelen zuhanás és a sárgaszinü ló, akinek lovasa vala a Halál… és a pokol…

Fölpattantak a szemei s nyitott szája szélén nyál csorgott ki, szédült s felhördült.

Undorodva s szégyenkezve, zavaros fejjel nyitotta ki szemét a villanásszerüen gyors és kápráztató látomás után.

Alávalónak és becstelennek és nyomorult párának érezte magát, rá elfogta a düh önmaga ellen, ő, a pap, az ördög förtelmeinek szédületein s oly földultan mégis, oly kielégitetlenül…

Oly nyomorult volt, hogy nyögött belé.

-268-