V.

A könyvszekrény sarkához támaszkodott s lehunyta a szemét. Mosolygott. Magában maradt. El kellett zárnia lelke kagylóhéját, hogy magához térjen a szokatlan felindulás után; mint húrok rezegtek idegei, fel voltak feszitve s zsibongott egész teste lázasan. Nem látott, semmit nem tudott, nem lett objektiv képpé benne, amit e pillanatban átélt, valami boldog zsongás zsongitotta el, valami általános jóérzés, egész testét mint a gőzfürdő fenyőillatu forrósága, idegen, kéjes és szurós pezsgésbe facsarta. A muzsikából hallott ki bizonyos hangokat s mindig csak ugyanazokat, édes és erős hangok csengettek ki neki belőle s képtelen volt csak valamennyire is a zenére figyelni, mindig csak azok a hangok s mindig ugyanazok verték fel az idegeit, még jobban s ez nagyon jó volt.

És csöndesen mosolygott s mint mindig, minden erős érzésénél, a halál vágya, a halál édes kivánsága gyült fel benne. Ugy szeretett volna meghalni e percben, a szemét nem nyitotta fel s az izmaiban kéjesen érezte a megdermedést, most, most kell meghalni, mig boldog, mig ez az ismeretlen szépség el nem tünik a hangulatából…

Amint felnézett, kavargást látott, vállakat s csipkéket össze-vissza, egy szájat látott mosolyogva, egy lámpalángot, egy zászlócskát, egy irigy pillantást, egy fodrot, vörös selymet és sárga szalagot, olyan zugás, kavargásban, annyira széthullott laza képeket, amint félig nyitott szemekkel, fátyolosan s párásan usztak el előtte a táncosok: pillanatra sem nyugodott meg a tekintete -252- valamin, semmi a figyelmét meg nem állitotta, hajak és szemek és meztelen kezek és izzadt homlokok és merev táncos vonalak és futó szivárványok és egy barna szempár és ujra, meg ujra és mindig csak a barna szempár s nem tudja, nem jön rá, nem kapja tudatába, hogy ez ő…

– Mire gondol?

Fölriadt az édes hangra, mint a réti alvó a madárfüttyre s mosolygott. Nem látta, hogy jön s itt van…

Az ajka szétnyilt, mintha virágszállal csiklandoznák, de nem tudta kimondani, hogy „kire gondolnék?… magára“… először életében visszariadt a tiszta hang nyilt nagy kapujától…

– Valami szépre, – mondta s félig hunyt szemmel nézett a leányra.

– Igazán?

– Igen.

A lányka nem tudta, hogy őrá gondolt; parányit, picit elgondolkozott.

– Mire lehet itt, most, szépre gondolni… – mondta csendes nevetéssel.

– Maga nem gondol… semmire?

– Nem: én csak táncolok.

– Szeret táncolni?

– Igen.

– Mért?

– Mint uszni… Az ember lubickol s a viz játszik vele; még nem vette észre, milyen jó? Persze maga nem táncol; nem is uszik?

S a fiatal ember már megint elszomorodott, életének lehetetlen mély sivársága, gyászos holtsága ismét kieresztette sötét fátyolát, mint egy pányvát, hogy belekavarintsa; riadtan menekült. Nem, ne ő róla, ne legyen róla ma szó.

– Uszni jó, – mondta, – keresztül a Bodrogon, -253- le Kispatakra… egy-kettő, át a vizen… – s hozzátette. Ugy szeret uszni?

De a leány megingatta a fejét, csendesen mosolygott, furcsán, felvonta kicsit az ajkait, valami álom s valami mélységes béke volt a mosolyában.

– Nem át… Nem kell átuszni… Az nem jó, valami célért; ott is csak ringatózni, a vizen… Nem azért táncol senki, hogy tiz kilométert fusson meg, tudja: csak táncolni jó… jó táncossal…

Miklós hirtelen tágra nyilt szemmel figyelte meg a mozdulatát, amint a muzsika ritmusára a keringő lágy mozdulatával odaadja magát valakinek, a muzsikának, a táncnak, a táncos ölelésének: a tánc erkölcstelen, mondta magában s dühvel s szinte megmarkolta a lány felemelt, vállmagasságában emelt kis kezeit, amelyek egy villanásig ugy usztak a szeme előtt, mintha a láthatatlan táncos ölében repülne… Meg akarta ragadni, kitépni s röpiteni tova: a tánc csak addig erkölcs és csak addig szent, mig én velem röpül a lány…

Mire megfogta volna, mire odáig jutott, odaérett az érzése, hogy a megragadás érzése tisztán kivált benne, akkorára a lány könnyü mosolyos trillával tova repült. Csak ugy gyermekesen, tisztán, befelé élt kéjérzéssel, üdén és harmatosan, mint a szélben, mint a vizben, mint a hullámokon, de a férfiban mohó és vad vágy gerjedt fel s nyersen fakadt ki lelkében a mohó féltékenység: nem engedem, nem, el nem engedlek s nem adlak át a levegőnek, a vizeknek nem hagylak ölelni, nem, ez irtóztató s kegyetlen érzés, tudni, hogy mindennek szabad, az elemeknek szabad testedet ölelésében kéjjel fölfogni!… Nem!… Nem szabad senkinek: csak énnekem.

Összecsikoritotta a fogait s lihegve nézett utána, oly vadul, amiben kisült lényének minden nyers, állati tartalma. -254-

Annyira nagy és felsugárzó volt ez a kitörése, hogy megérezte a szenvedélyt a pórusaiban, hogy megragadta a fantáziáját s nagynak találta magát, a haja meglebbent, amint visszavetette a fejét s érezte, hogy a sörénye lobog s az ajka vértől kicsattan s a válla ferdén szegül neki, mint Prometheus a boltozatnak: mert mindent magára vesz s mindent magára dönt, de magára! de habozás nélkül és könyörtelenül: dőljön, aminek dőlnie kell s pusztuljon, ami csak pusztulni tud, meg tudta volna ragadni a csóvát, bedobni a puskaporos várba… Micsoda robbanás…

Fellélekzett, a másodperc alatt a tenger minden viharja rohant végig rajta s megkönnyebbült.

– Most mire gondol? – látta, hogy ezzel a kérdéssel libeg vissza már lány, de visszajön… mert vissza kell ide jönnie… mert csak körötte leng, libeg… Mert hiába táncol sorra mindenkivel: csak ő neki, csak neki táncol, csak neki kellemezi magát.

De a lány nem mondta ezt, intett kicsi barna szemével, a kacér hivásnak valami igen finom s távoli árnya suhant meg e hivó sugáron:

– No kérem, egyáltalán nem táncol?… egyet se táncol?…

– Nem.

– Hm. De büszke.

– Az.

– S ha szabad tudni miért?

– Csak.

– Kielégitő felelet.

Miklós győzelmesen mosolygott.

– Ugye.

– Akkor jó…

S a lány ajkán valami drága guny kezdett föllibbenni! Hozzáfüzte.

– Pedig jó táncos lehet. -255-

– Lehet.

– Ha igy becsessé teszi magát.

– Na…

– Kéreti magát… – s kissé beharapott ajkkal, – nagyon kéreti?…

Az első szók alatt Miklós neveletlen daccal hetykélkedett, de ebben a végső kis hangban volt valami kimondhatatlan drága s édes méz, ettől a szive megcsiklott, végig futott gerincén a boldog kéj… s egyszerre föloldva elvesztette keményke kitartását s egész szivvel, kitárt szemmel bukott előbbre…

– Nem tudok táncolni… – mondta nyafogva és rimánkodóan, mint egy kisfiu.

– Mit beszél, – kacagott fel a lány oly idegesen s riadtan, hogy ez nem a leleplezés furcsa titkának szólt, hanem a hangban elömlő megadás ingerlő örömének…

Miklós beharapta az ajkát s lenézett, Margit soha el nem felejtette többet, olyan jó kisfiu volt, olyan édes drága jó kis fiu…

Csaknem könny szökött a szemébe, kacagnia kellett, hogy elfojtsa a pillanatnyi meglepetést s meghatottságot.

– Ha sose tanultam… – dünnyögte Miklós ugyanugy.

– Mit nyögdécsel! – kacagott fel ujra a lány. Nem, ez kibirhatatlan, el kellett futnia, ha nem akart sirva fakadni valami megérthetetlen bübájtól, sirva kacagni s vége. Ez a komoly, ez az idegesitően komor pap hogy burrog, mint a galamb.

Ugy elszaladt, azt se tudta hova, Miklós utána nézett, ugy, lehajtott fejjel, ugy utána nézett, sejtelme sem volt róla, hogy nézik. S ő sem tudta, hogy nézi, hogy annyira odanéz, hogy egész lénye egy nézésbe szökött, hogy sugárzik egy lény felé, mint a reflektor.

Nemsokára látta táncolni. Margit minden fordulónál -256- ránézett s ránevetett, egyre tisztában s egyre virágzóban, ugy nevetett, mint a cseresznyefa a napban, a szélben… a milliárd virágba borult fehér és zöld fehér cseresznyefa…

– Én megtanithatom, – szólt oda tánc közben egy fordulón s Miklós is nevetett, szegény sovány fiu, igy nem nevetett még soha, ilyen halkan, ilyen könnyesen, ilyen boldogan.

Ah, az a szép éjjel… az alacsony és fülledt és idegenekkel tele tömött kis iskolaszobában, a görcsös padlóju, kiüritett teremben… visszagondolni rá… A kapitány lányok éjfél után kánkánt táncoltak… Milyen csunya lányok voltak istenem… A segédjegyző jó fiu volt, kevés szavu, száraz, hosszu fiu, jó fiu: ugy megérzik egymást az összevaló jó emberek, ugy odasündörgött a Miklós árnyékába, ugy kezére játszott, barátja lett, segitett evezni a csónakon… hüen huzta a ladiklapátot… Az öreg papok, jók voltak ők is, nagyon kedvesek; a kismama… szegény, himlőhelyes, fekete, mindenből kimaradt fiatal özvegy hogy dolgozott, milyen ambicióval csinálta, hogy össze akarta őket keriteni, de mindenáron… Milyen fals és terhes volt ez nekik s mi mindent vett le véle róluk… Mint a rossz szellem, fonta ugy körül a két szivet, mintha be akarta volna hálózni egymással őket s arany hidat rakott minden pillanatban nekik… A fiuk is mind, mind kedvesek…

Mintha bizony megéreztek volna valami szent tüzet, oly mosolygósak voltak, olyan diszkrétek s nem versenyeztek… Senki sem akarta elhóditani ő előle!… Néha meg is ütődött: ime itt a teremtés legangyalibb kincse s nem nyujtja ki más reá a kezét: neki marad… Verseny nélkül, küzdelem nélkül, csak fel kell emelni. Mi történt?… Annyi sok esztendei, egy egész életen át tartó balság után egyszerre csak megfordult a világ -257- kereke?… Jóra? boldogra? soká depresszió volt s most napfényt mutat?…

De elfogadta, ugy elfogadta: óh csak becézzetek, mondta magában, ha tudnátok, milyen jól esik…

S nem volna semmi fogalma róla, hogyan, mikép: a közepében volt, ő, a rideg, magános: egy megszervezett, összetanult kis társaságnak középpontja s annak minden tagjával testi-lelki hiv barát… Még pár óra előtt senkit sem ismert: most szivek szerelmében egybefonódva… Mindenki ugy nézett rá, mint aki hazajött… megérkezett végre, itt van már, mennyire vártuk… És ő már nem hányódott nagy viharokban, mint mindig ezidáig, hagyta hogy ringassa a hullám, hagyta, hogy csapkodja az édes boldogság tele hulláma.

– Most mire gondol? – s ezt ő kérdezte, már virradt akkor.

Margit fölrezzent, valami kis komolyságból. Ránézett, elmosolyodott.

– Jó volna tudni?

– Jó.

– Pedig azt nem lehet.

– Nem?

– Nem.

– Senkinek?

– Senkinek.

– Nekem sem?

A lány nem szólt, csak a fejét ingatta meg, mosolygott, aztán mélyet s nagyot lélekzett.

Miklós szemét nem kerülte el a fáradt, fanyar suhanás, ami átfutott az arcán s bágyadt, tüz nélküli szomorusággal gondolt a lányka multjára.

Margit arra gondolt, hogy nem volt ideje kijavitani a magánpolgáristák dolgozatait s holnap nem lesz szabad aludnia, hozzá kell ülni a pirostintázáshoz… De odaadott volna nagy darab kincset az életéből, -258- mintsem most ezt elárulja s Miklós arra gondolt: mi van a multjában… mi jött elő e fáradó hajnalon, mint kisértet az éjből…

Nagyokat hallgattak, ritkán szóltak, egymás mellett ültek… Miklós egy pillanatra sem vette le a szemét a lány arcáról. Folyton s gondolatok nélkül nézte, néha föleszmélt, olyankor frissen látta a gyenge édes szint ezen a kreolos arcocskán, látta az orr éles rajzát, a homlok alacsony, finoman domborodott sima tükrét, az ajka hihetetlenül nemes és gyöngéd drága ivét s mindig csak ezt, mindig csak ennyit. Már a hosszu s erős ideges nyak mélyen volt a szemének, már azt nem is látta, már abban eltünt a lány távoli élete, soha egyéb előtte nem volt, csak a csillogó, az elefántcsontszerü, sőt zománcosan fénylő tekintet, amely annyira ihlető, annyira lelkesen sugárzó, annyira tünemény volt, hogy mint vizió hatott reá s nem akarta tudomásul venni az izmainak ritmikus erejét s a fizikumának acélos keménységét, nem akarta, hogy egyéb legyen neki, mint egy tündöklő fényjel életének viharos és zordon éjszakáján.

Halkan, szinte suttogva kérdezte:

– Holnap mit csinál?

– Alszom.

– S álmában mit csinál?

A lány titokkal mosolygott.

– Álmomban? csak alszom.

– Mindig alszik?

– Igen.

– Ébren is alszik?

– Ébren?… nem, ébren nem alszom, – s nevetett.

– Én ébren alszom.

– S álmában van ébren?

– Igen.

A lányka nevetett, ő is nevetett. -259-

Egész éjszaka igy beszéltek, mig csak meg nem virradt.

Akkor szétoszlott a társaság. Amint az ablakokról felhuzták a függönyöket, hideg és szürke világosság rohant rájuk, vadul, mint a kiéheztetett vadak s csillogó foggal estek neki a késő éjszaka itt maradt illuzióinak. Miklós riadtan figyelte meg a rémitő változást, a fáradt, kimerülten fénylő szemeket, a lilára puffadt részeg arcokat, az asszonyok kiaszalt ráncait, a lányok üres és izetlen semmiségét. Mohón menekült Margit után, kereste, tőle várta a mentséget, az élet szépségét s nehezen látta meg, sokára ismerte föl kurta kis fekete kabátjában, belehuzódott a tornácon kedvetlenül, fázósan, dideregve. Miklós is már bundában volt, régi rossz diákbundájában, kopottas, olyan sávosan szőtt bolyhos kelme s az ujjai s a válla, eleje ridegen vedlett… tudta ezt, de a lányt, azt gazdagon öltözöttnek akarta, prémekben és pirosan és nevetve s szikrázva s szegényke, fehér báli ruhája gyürötten lógott ki a kis kabát alatt s oly komolyan néz, komolyan fázik, komolyan fáradt, komolyra lehangolt.

– Rossz szinben van, – mondta neki fájdalmas gyöngéden.

A lány arca elváltozott. Guny, keménység, sőt önguny és ellenségesség jött ki rajta.

– Rut vagyok? – mondta.

Miklósban leszállt a vér. Soká nem birt magához térni, mintha mélységbe zuhanna. Aztán igen halkan, igen rebegve:

– A szépség, a gyönyörüség, maga a legszebb.

A lányka elvonta a száját, megvetően s elfordult.

– Mondja csak hogy rut.

Miklós könyörögve, csaknem sirva nézett rá. Nem tudott szólani. Hullámzott a szive, a torkát fojtogatta. Hát szabad egy lánynak, neki! ilyen kegyetlennek lenni. -260-

Észrevette, hogy mig hüségesen és repesve és irgalmat lesve néz reá, a lány egy villanásnyira visszanéz s végig pillant rajta. S abban a pillanatban az egész teste, az agyvelejétől a sarkáig megfájult: megfájdult a kopott ruhája… Ő beszél! a rongyos… Nem: imádni lehet a szépséget, a jóságot, a kedvest: de házasság?… Elébb meg kell csinálni a… elébb pénzt kell… meg kell előbb teremteni magát…

A földet nézte, lesütött szemmel s szótlan ment a lány mellett… Egy fagyos göröngy volt az utjában, elrugta, mikor utolérte, ujra tovább rugta. Margit figyelte s elmosolyodott azzal az ő csodálatos kis zárkózott mosolyával.

– Maga mit csinál?

Miklós röstelkedett, de már boldog is volt. A lány szeméből valami megértő meleg sugár villant rá s ettől ujra kigyult benne minden bizalom, reménység és életerő.

– Kissé megszökött, – mondta Dékányné és kezet nyujtott.

Miklós észre sem vette, hogy egy társaságban mentek a felfagyott sáron. Elvörösödött, ahá, ez is ott volt egész éjjel valahol mélyen, mint valami mély szomoruság, nyomasztó aggodalom. Megfogta a kis keztyüs kezet, a vékony s száraz ujjakat s nagy zavarral kezet csókolt.

Az asszony megszoritotta a kezét, olyan mohó, ijedt, kapzsi volt ez a kis szoritás, mint a bucsuzás fájó rándulása.