V.

Miklós titkos mosollyal nézte a mulatozókat. A kedves nyáréjszakában vidám volt és megelégült az egész emberiség s az egész Természet. Miklós azonban ugy érezte, minden ő érette van. Valami jóleső szorongás és rebegés volt a lelke mélyén, elvesztette a nyugalmát, elvesztette a keménységét, vig volt és mozgékony s minden pillanatban kész rá, hogy nevetésben s fütyörészésben törjön ki.

Lám, hát mégis megtalálta az élet, a megélés kulcsát.

A szeme folyton Ardayt leste. Ardayt kereste s most Margittal szegénykével nem foglalkozott tizedrésznyit, mint a hatalmas képviselővel, aki ebben a percben a jövőnek, a föllendülésnek, a nyugodt, gazdag életnek a forrása volt a szemében. S már meg is látta, meg is érezte a benne rejlő kedvességeket, az egyéniségének szilárd és sziklaszerü erősségét, ugy látta, épiteni lehet erre az emberre…

De azért ez az utolsó, – mondta magában. – Csak egyszer biztositva legyek vész és vihar ellen: behuzódom a magam kis fészkébe s csiripelni fogok, mint a -316- madár. Csak magamnak s csak a családomnak élek s az emberiségnek, amelyre kell hogy kiáradjon belőlem a nagy jóság s a nagy szeretet… Csodálatos az Isteni végzés utja, hogy a gonoszokat teszi az igazak szolgáivá…

Ardayra ugy gondolt, mint a csalétekre, amelyet bevetett az Élet vizébe s általa fogja ki a maga Boldogságát. A Pénzt, amire szüksége van ahhoz, hogy örökre mentve legyen az ő drága szerelmese a nyomoruságok rabságától… Most már meglesz… Távolról nézte Ardayt, s kimondhatatlan gyöngédséggel, ráontva minden szeretetét s háláját…

Mig a párok végtelen körforgatagban suhogtak előtte a tágas, nagy szellős helyiségben, amit a bál céljára alakitottak át, igazán kedves, diszes, csupa zöldág s csupa virágfészekké, untalan visszagondolt arra a nem is oly régi s nem is oly távoli napra, mikor „elvégeztem, hogy gazember leszek!“

Nem volt kellemetlen s nem volt sértő a lelkének ez a cinikus mondás, inkább humorosnak tünt fel előtte, hogy ő, Matolcsy Miklós a szelid és jámbor fiu s épen ő, a III. Richárd jelszavát tüzte ki életalapitó terveinek irányelveül, de neki már az is gazemberségnek tünt fel, hogy különböző s kissé komplikált módon emberi érdekek szövevényébe kapocsul állitotta be magát. S lám az emberek hogy megérzik, ha valaki hasznukra lehet bárhol s bármiben. Mióta igy elszánta magát arra, hogy kölcsönös viszonylatokkal egyenlit ki nagy differenciákat, azóta nemcsak ő jár egyenesebben s gondolkodó, mégis derült arccal, hanem az emberek is nagyobb tisztelettel, több bizalommal és szinte szeretettel néznek rá.

A kurátorék nem győznek elég ajándékot küldeni az édes anyjának, s ő a puritán férfiu engedi elfogadni s mosolyog az anyja naiv csodálkozásán: „mi történt egyszerre ezekkel.“ Mi történt! Hozza őket az érdek s ő egyáltalán nem érez semmi lelkiismeretfurdalást -317- azért, hogy elfogadja. Most nem önti ki a kanna tejet a kutyának az ajándékozó szemeláttára: most inkább evés közben jött étvággyal folyton mérlegeli, egyre számitja, mennyivel adósai a kurátorék az olcsó földbérletért… s hogyan és mit lehetne rajtuk még behajtani szép szerével… Már tudatára jött annak, hogy ő is tud hasznára lenni másoknak s akkor elvárja, hogy ugyanazok anyagi szivességekkel méltányolják azokat az anyagi hasznokat, amelyeket ő átenged, vagy átad, vagy megszerez a számukra.

S Arday!… Mintha kicserélték volna ezt az az embert. Mikor bizonyos habozásokkal s kételyekkel s lelki zugással legelőször beállitott hozzá: a nagyur született finomsággal s előkelőséggel és nagy ravaszsággal, vesébe látó gonoszsággal érezte meg, hogy ma már nem az az ember áll szemben vele, aki a szállodában egy szerzetes ridegségével birálta felül az emberi esendő bünös jelenetet, hanem az életnek egy hajótöröttje, aki partra érve most már okosságra s ügyeskedésre és előre spekulálásra szánta el magát, szóval egy rendes és közönséges ember, akiből kihullott a rideg s embertelen fölény, és tele van a haszon vágyával, a nyereség ábrándos imádásával… Hogy jött azonnal segitségére, hogy megértett félszóból, dadogásból mindent, hogy ültette le, mekkora szivarokkal kinálta meg, mily szivesen ajánlotta fel azt a telket az egyház céljaira s milyen ügyesen háritotta el magától az azonnali s az ellenszolgáltatás nélküli átadását… Valóságos diplomáciai mestermü volt, ahogy fokról-fokra behálózta, ahogy jöttek a kis levélkék: „Igen tisztelt kedves lelkész ur!“ azokkal a kerek s határozott betükkel, amelyekben lelkinyugalom, az egyenletes akaratu s gondolkodásu ember egyenes vonala uralkodik (mennyire csodálta ezt a zavartalanul, mindig egyforma, határozott szép irást, félelmes volt neki, mert ő ahányszor tollat vett a kezébe, annyiféle -318- volt az irása, amint valamely karakterállapot magától adódott neki, vagy ujabban mesterségesen állitotta fel magában.) Azok a szives és kedves előzékenységek: „óh kérem tiszteletes ur, én vagyok magára rászorulva!“ s az a finom ravaszság, mikor nem egyszerre az ajándékokkal s igéretekkel végre kijött a lóláb: meg kell hivnia a musai papnét, garantálnia kell, hogy itt lesz a bálon… Ezért igen, ezért minden: ezért adja át az egyháznak a földet, ezért ajánlotta fel neki a városi másodlelkészi állást, ezért viselte magát négy napon keresztül egészen atyafiságos, egészen baráti viszonyban… Ahá, az emberek kellő érdekért szivet is tudnak találni magukban azzal szemben is, akit különben száz mérföldre kell hogy érezzenek maguktól. S ő nem ugy van?

Hát ő nem szerette meg ezekben a napokban ezt az embert, aki csupa finomság, figyelem s lekötelező kedvesség vele szemben? nem talált elég mentséget a számára, nem talált elég értéket a lényében? Nem ismerte fel a magyar urat egész gazdag felkészültségével, magas szellemével, tiszta s határozott látásával, azzal a kimondhatatlan sugárzó melegséggel, amely körülveszi az egész lényét s minden lépésén illatozik s árad belőle. Nem tudta ő eddig, mi az az ur! Nem tudta micsoda édes érzés a hatalmasokkal egy asztalnál ülhetni, azoknak a beszédét hallani, akik miniszterekkel élnek együtt s azoknak a hatalmas pártfogására épiteni, akiknek kezében van minden lehetőség. Hát ime, ha csak azon fordul meg, hogy őbelőle rövid, a legrövidebb idő alatt egy tekintélyes városnak másodlelkésze legyen, hogy egy ember mennyire kedveli meg az ő egyéniségét: ah, erre a gondolatra ugy kinyilt Arday előtt, mint virág a napsugárban, kedves volt és természetes, okos és kiáradó. Minden, amit tudott, minden képesség, ami csak ott rejtezett a lelke fenekén, az mind egyszerre fölpattant s -319- boldog volt, hogy minden pillanatban éreztette vele a nagyur, hogy őt valami kivételes, valami egészen külön elbánásban részesiti. Hogy őt másnak tartja, mint másokat, hogy benne megérzi azokat a kvalitásokat, amelyek messze fölül emelik a falusi élet nivóján…

Valósággal eksztázis vett rajta erőt, az élet sikerülésének boldogsága, amely versenyezett azzal a nagy érzéssel, hogy egy leányban megtalálta a lelkének leggazdagabb kiteljesedését.

Mi hiányzott neki e pillanatban? A jövő igéretének szép és gazdag boldogsága világitott felé.

Csak a lelke mélyén volt egy hang, amellyel folyton beszélt, amelyet el akart némitani, amelynek untalan azt mondogatta: „Ez azonban az utolsó! Ez mégis játék a nagy érzésekkel, ez könnyelmüség az örök igazsággal szemben: csak most sikerüljön, kiszakitom magam ezeknek a nemtelen vágyaknak a karjaiból és… Csak most az egyszer, csak sikerüljön, csak biztositva legyek ez egy nagy kockázattal, csak ezzel biztositva legyek… Csak meg legyen az a választás… Csak elvihessem innen az én kicsimet, az én egyetlen kis drágaságomat, a városba, a piszkos falusi kis élet és a kis szennyes parasztok, a rossz szagu apró állatok marakodásai közül… Mégis a város más… Uri emberek közt élni… ah, az egészen más élet…“ S megborzadt, ahogy felvillant előtte, miket kellett elszenvednie a falu nyomoruságai miatt: ha ezt kellene adnia szerelmesének! Ah, ezeket a kinokat, ezt a szegénységet, ezt a földi poklot…

De elhallgattatta magában a feltüremlő fenyegetést, a sötétségből kiszökő tüznyelveket s titkos mosollyal nézte a forgó, zsibongó, zugó népet, amelynek az arcáról a pillanat öröme ragyogott. Hogy tudnak az emberek örvendeni a perc érzésében: ő benne ugy érezte messzehordó tervek csirái sarjadoznak, mint melegágyban.

Hirtelen meglátta, hogy Arday Dékányné mellett ül. -320-

Megdobbant a szive: sikerült.

A játszma meg van nyerve, félve leste, milyen arccal beszélnek s örömmel látta, hogy vidáman csevegve s egészen fesztelenül, mintha soha semmi sem lett volna köztük… Egy pillanatra megvetette őket ezért, de aztán rettegve gondolt arra, hogy mennyi veszély fenyegette őt, ha nem igy megy a dolog… Akkor elmarad az iskolatelek, elmarad az egyházi adó felemelése, ami ugy látszik, egész jó uton megy… Elmarad a városi papság, elmarad minden… Mit bánja ő, erkölcs vagy erkölcstelenség: csak ezek most legyenek egymásé… Tudta, hogy örökre jó pártfogót nyer a papnéban, ha tényleg Ardayné lesz belőle… Kicsit elpirult, nem merte ki sem mondani magában, hogy mi a neve annak, amit ő most csinált! összekeriteni két vénet… Még csak nem is ifjakat, vérbujákat, lélektüzeseket, de két kiszikkadt vénet, akik tul vannak mindenen… Fuj… s ki tudja mi céljuk van még ezzel…

Valósággal megkönnyebbült, hogy egyre kinzóbb érzései közül kiszakadhatott: a kis ügyvéd jött hozzá, ugyanaz, akit a minap az uton a sógorára haragvó parasztnak akart ajánlani!

– Hogy van, hogy van? – mondta az ügyvéd s erősen megfogta a kezét. Miklóst kicsit zavarta ez a bizalmas hang, félt, hogy a ráfigyelők előtt rossz hire támad a zsidóbarátkozás miatt, félt, mert nem tudta hogy Arday hogy van az ügyvéddel: most mindent egy sikra vezetett le, mindent az Arday személyére vonatkoztatott, de az ügyvéd oly rendithetetlen komoly volt s mégis valami humor volt a lényében, hogy nem tudta megtagadni igaz valóját: tetszett neki a nyilt és őszinte s igaz ember. – No, dolgozik-e valamit?

Miklós háromszögbe törte a homlokán a ráncokat (zavarodottan vette most észre magán, hogy ezt Ardaytól -321- tanulta, hát már a külső mozdulatok is ragadnak rá…)

– Az utóbbi időben nem tudok dolgozni, – mondta.

Persze, hogy nem: most más gondok foglalják le… Hogy lehessen gondolatok sima láncát üzni-füzni, mikor az anyagi érdek lázával van tele minden csepp vére.

– No, nem is érdemes. Irodalmi munkát vidékről folytatni, tisztára őrültség, – mondta az ügyvéd. – Nem is tudja, hogy pályadijat nyertem? Igen, a budapesti Jogászegylet tüzött ki egy föladatot, egy egészen zárt kérdés, tisztára spekulativ természetü dolog: azt megnyertem.

– Gratulálok.

– Na, nem olyan tegnapi keletü az eset, még a télen volt. Csak onnan jut eszembe, hogy a napokban fenn voltam Pesten. Megjegyzem, a dolognak egy részét felolvastam a Jogászegyletben, Schwarz Guszti odajött s gratulált, azt mondta, még ilyen nem volt. Most aztán félévi késedelemmel megjelent a füzet, egy példányt sem küldtek belőle. Kiadták a háromszáz korona pályadijat s megvan. A szerző kuss. Hát bemegyek az Andrássy-úton a Lampel-féle könyvkereskedésbe, a segédtől kérdezem borzasztó ártatlan képpel, hogy X. Y-nak ezen dolgozata megjelent-e s van-e belőle példány? Igen, igen, mondja egy másik segéd, ugy látszik valami csodás memoriáju egyén, aki azzal parádézott, hogy még erre a teljesen ismeretlen és obskurus névre is emlékszik: ő megtalálja. Csak ugy irultam-pirultam, mint egy kislány, képzelheti… S a gazember kérem valahonnan, valami sötét zugból előszed egy kis szürke füzetecskét s mint egy ballerina szervirozza nagy meghajlással. „A szerzőnek tetszik lenni?“ Gondolhatja, hogy kivántam a pokol fenekére s hogy kotródtam, de -322- hogy, a szeme elől… Nyilvánvaló, hogy én voltam az egyetlen, aki egy példányt vett a jeles tanulmányból… Nem érdemes kérem irodalmilag jeleskedni… Azoknak igen, akik Budapesten vannak, mert azok másképen tudják kamatoztatni a dolgot. Hát hiszen én is arra szántam az egészet természetesen, mert egy ilyen kisvárosban élni, az nem nekem való. Tyukpörökkel, vagy még sokkal rosszabb dolgokkal foglalkozni. Azt hiszem most sikerülni is fog feljutni…

– Budapestre?

– Igen.

Egyszerre néztek mindaketten Ardayra s Miklósban az az érzés lobbant fel, hogy ez is a képviselő által, ez is Arday utján, hogy ez is ugyanabból a dologból akar megélni, amiből ő… Elmosolyodott… Nem irigyelte. Mint valami nagy és bőségesen teritett asztal, ugy tünt fel előtte az Arday élete, hogy azon lakomázhatnak a legyek megszámlálhatatlan példányban… Csak egy kicsit undorodott magától: ő is egy ezek közt a legyek között.

Margit suhant el előtte, valakinek, táncosnak a karján.

Szembe néztek, a leány olyan szelid, olyan szinte fájdalmas mosolylyal nézett rá, Miklós lángvörös lett: most hütelen, hütelen és távol maradt. Égett az arca a szégyentől, egész megfeledkeztem szegénykém terólad. El kellett fordulnia gyorsan, mert félt, hogy az ügyvéd észrevesz valamit az arcán…

– Nem, most már fel is szabaditom magam, – mondta magában.

Ardayra nézett, szinte szuggerálni akarva neki, hogy ránézzen, rágondoljon. Arday azt igérte, hogy a bál estéjére meg fogja csinálni az ajándékozási szerződést, hogy azt a bizonyos telket az egyháznak adja s ő a kurátort, a birót s a tanitót már iderendelte s azok ott -323- az ajtó sarkában lesik, hogy mikor kell a képviselő ur elé járulni, hogy átvegyék azt az okiratot. Miklós ugy gondolta, hogy Arday ezzel tüntetni akar a báli közönség előtt, azzal, hogy nyilvánosan adja át. Istenem, mért ne legyen ennyi öröme, ha ez neki jól esik. Ugyis nagy áldozat, amit tesz…

Merően nézte, hogy vannak egymással, hogy megy a dolog: mit mondhat a papné. Valami kinos nyugtalanság fogta el, szivszorongás: most mi lesz, ha nem sikerül! Mi lesz, ha Dékányné nem áll kötélnek. Mi lesz, ha Arday nem éri el azt a célt, amit ő általa el akart érni… Nem is merte végiggondolni, a vér leszállott benne s szinte szédült: akkor vége mindennek. Vége a barátságnak, vége a szerelemnek… Akkor Margit elutazik haza… Jegyváltás nélkül… Ah, ki tudja, találkoznak-e többet az életben…

Végre ugy tetszett neki, kegyeskedik feléje nézni a képviselő ur. Lefojtotta a rémületet, amit ez a vészesen komoly arc keltett benne, erőszakolta, hogy fellobbant s rohant feléje.

Arday tovább lépett pár lépést Dékánynétól, aki asszonyok közé vegyült s az ajtó felé indult. Az arcán szórakozottság volt és beesett vonásain valami kelletlenség s fáradt kifejezés.

Miklós a gazdatisztbe ütődött. Ez nagy darab vastaghangu ember volt, megragadta Miklósnak a vállát s kissé tiszteletteljes, kissé konfidens bizalmassággal dörmögte a fülébe:

– Jövő vasárnapra az egész cselédséget berendelem a tanyákból. Elláthatja őket szentséggel.

Ugy mondta ezt, mintha ez egy kissé kitüntetés volna, mintha ez bizalmasság volna az uradalom részéről, mintha ez azt akarná jelenteni, hogy már neki is tudomása volna arról, hogy a nagyságos urnak a kegyeiben van a pap. Még egyszer odahajlott a füléhez s szemhunyoritva dörmögte: -324-

– Ez kivételes dolog, ilyen nagy munkaidőben, de már a nagyságos ur is tudja. Ezt csak a kedvenc papjainak szokta megadni. Semmi kifogása nem volt ellene. Sőt valószinü, hogy ő maga is jelen lesz az istentiszteleten.

Intett hozzá, mintha ez valami fejedelmi boldogságot kellene hogy jelentsen a kis falusi pap számára. Kitüntetés, nagyszerü.

Miklós most az egyszer nem érezte magát lealázva, valóban ugy hatott rá, mintha ez valami igazi kitüntetés volna.

Mosolygott s fesztelen volt s kiegyenesedett. Észrevette, hogy mellette áll az ügyvéd, az ám, ez is a familiához tartozik, hisz az Arday ügyésze…

Arday most ment el előttük, a bejárat felé.

Miklós előbb lépett, még egész este nem volt alkalma üdvözölni, mély s tiszteletteljes, de valóban egy kissé bizalmas meghajlással köszöntötte, valahogy olyan érzéssel, hogy neki több szabad, mint másnak: hiszen ő nem szolgája, ő független ember, ő az isten embere, ő pap, aki szinte egyenrangu valahol, valahogy…

– Alázatos szolgája, jó estét kivánok, képviselő ur… – mondta mosolyogva s legszebb csillogásával sötét szemeinek.

A képviselő egy pillanatra megállott, ellenségesen végigmérte a papot, hidegen, eltaszitva, szinte megtámadva, megbüntetve valamiért.

– Nagyon sajnálom, – mondta fogatlan szájjal, – nincsen időm. Egyáltalán ilyenkor hagyjanak békét az urak.

Ezzel tovább ment, olyan fagyosan és ridegen, félelmes volt.

Miklós eldöbbenve, megalázva maradt ott s szinte levegő után kapkodott.

Néhány pillanatig mindhárman mély csöndben állottak -325- a báli zsivaj közepette, akkor Miklós elindult ellenkező irányban, a bejárat felé, szabad levegőre volt szüksége… A kasznár utánahajlott, megfogta a karját:

– De el ne feledkezzen a prédikációról, – mondta atyásan, fölényesen, mintha ezzel azt akarta volna mondani: – én nem láttam, nem hallottam semmit, én azért a régi vagyok.

– Igen, – mondta Miklós. – Dögölj meg, – gondolta hozzá.

– Nagy beszédre készüljön, mert ott lesz az egész Arday-uradalom.

– Igen, igen, – motyogta Miklós és szökött.

Az ügyvéd jutott eszébe, az mellette ment, odanézett rá.

– Megbolondult ez? – kérdezte, hogy elháritsa magáról a megalázás egy részét. Komiszságba burkolózott, hogy a komiszság ellen védekezzék.

Az ügyvéd felvonta a szemöldökét.

– Tojok a fejére, – morogta Miklós fuldokolva.

– Kért valamit tőle? – kérdezte az ügyvéd nagyon bölcsen s emberismerően.

Miklós megzavarodott s gyáva volt felelni. Ugy tett mintha nem értené a kérdést.

– Nekem?… Mi közöm van nekem hozzá!… – mondta most már álcásan, s ugy néztek egymás szemébe az ügyvéddel, mintha fognák egymást, mintha ki akarnák egymásból huzni a titkot…

Csak tétova és a mitsemértést jelző pillantással váltak el, mintha mindketten valami természeti tünemény idegenszerüségével volnának szemben.

Szédülve ment ki a szabadba. A kurátor megfogta a kabátja szárnyát, s a szemébe kacsintott.

– Hagyjon nekem békét mostan, – mondta durván. S ugyanolyan durván, ahogy Arday mondta az előbb. -326-

A kurátor nagyot nézett, aztán összekacsintott a biróval.

A kutig ment, mintha inni akarna. Tétován állott meg, a feje szédült. Egészen fel volt dulva.

Forrott a vér az ereiben, láz volt az agyában, a szive körül görcsös markolászás.

– Á, á, világi élet, – mondta magában. – Ez hát a hatalmasok kegye… ez minden… igy kell épiteni emberek jóakaratára… Ah, én nyomorult… hát már odáig jutottam, hogy igy lehet velem elbánni… Ekkora szégyen… Ha ezt tul lehet élni, akkor nincs többé szégyen… akkor nincs többé bőr az arcomon…

Micsoda élet s mi ez az élet. Micsoda szövevény és milyen isten nélkül való tusakodás… Ez hát az, amit mondanak, hogy aki letér az erény utjáról könnyhullatással vet s könnyhullatással arat… Én nyomorult s alávaló galád: letértem az egyenes utról, az erény tisztességéből… Persze, láttam, hogy a bünöst tisztelet s méltóság veszi körül, a képmutatót dicséretekkel halmozzák el, a buta rajongót, aki egyetlen jót nem cselekedett életében felibe helyezik a tudomány emberének, annak aki kész feláldozni a tiszteletet s az élvezeteit a tudományáért, azért, ami meggyőződése szerint szent és jó. Azt láttam, hogy mindent sötétség vesz körül, ami tiszta és jó, hogy csak az a nagy, ami külső csillogással van bevonva, hogy az élet mindenről kérdez csak az erkölcsiségről nem… Azt láttam, most megláttam, hogy szeretet nincs sehol, minden csak érdekhálózat, hogy az emberek egy rettenetes hálóban vergődnek s mindnyájan ugyanazt vonják… Ah, én is élni akartam, pénzt akartam szerezni, akartam… Gyenge volt a szemem, hogy átlásson ezen a homályon lesülyedtem a bün örvényébe.

Gaz lettem, aki eladja érdekeit, eladja a községe -327- javait, eladja a lelke önbecsülését: nagy urak szolgája, lakája lettem, szerelmi keritő lettem, megaláztam magam, letapostam az emberi méltóságomat, méltatlan lettem egy szüzi lélek, egy angyali ártatlanság szerelmére… Méltatlan lettem az igaz isten pillantására… méltatlan lettem saját magam előtt…

De ha én gaz vagyok: mi tett azzá?…

Ti kutyák, alávalók, ti gyilkosok, ti szerencsétlen emberi férgek, akik csak a falásnak s aljas szenvedélyeiteknek vagytok rabjai s végrehajtói… ti emberek, érdekhajhászok, kikben sehol jóság s szeretet és ember nincsen, ami van, csak arra van, hogy mézzel vonja be pillanatnyi érdekszámitásotok utját… Ami van, csak arra van, hogy mint valami külső cicomával takarjátok vele a nyers és ősi falási ösztön büzös munkáját…

Mért, hát mért éltek… vagytok teremtve… Mért, mi mindnyájan, mért nem halunk meg!… Mért nem hül ki a föld, hogy kihüljön rajta ez a nem… Minden állatok, férgek és élők között a legalacsonyabb és legalacsonyabb és legfélelmetesebb: ez a kettős arcu lény: az ember… Az ember: az egész emberi nem, ami csak van egy félköbkilométer kockában elfér: óh szüreteljen le a halál és préselje ki belőle a lélek multját…

Oh, ha most egy kivánságom, ha most teljesülne: csak ez: Semmisüljetek meg!… Gyuljon ki a Mindenség s égjen és égjen és vesszen és tünjön el az ember…

A szeme odameredt a vörösségre s a füle már hallotta a felvágó orditást, ott távolabb az udvar másik végében lángok csaptak ki, égett a nagy csür, amely a parasztok táncterme volt…

Dermedten állott s nézett, csak nézett és nem birt kiáltani sem a rémülettől, csak állott s a lába gyökeret vert s csak nézte reszketve a rémületet, a nagy csür tetején lángok csaptak ki, az eresz alatt jöttek ki a -328- lángok s ő csak bámult és állott és nem merte ki sem gondolni, rémület, mi van, hogy mekkora szerencsétlenség, óh iszonyu rémség.

Az éjszaka sötét volt, csillagos sötét, de már világos van és orditás mindenfelé, hogy tüz van, tüz van és futnak a táncosok fehér ruhában a csür felé és borzalom, a nádtetőn tüzek futkosnak, mint apró tüzmacskák futnak ki a nádbunda alól és valami orditás, valami nem emberi, irtózatos és rettentő s kegyetlen és irtóztató, forditsd el a szemed és ugy néz rá megdermedve, ez lázálom, ólomsulyok, elfordulni nem lehet.

– Hétszázan vannak odabe!

– Vizet, vizet, vizet!

– Segitség!

– Nyissátok ki a kaput s bentről az az üvöltés, mintha egy hang, egy tüdő, egy ezerfejü szörnyeteg másvilági orditása volna s itt fut a kurátor, nem ismer embert, istent, fut neki a tüzesőnek s felkapaszkodik a lángoló csürkapura, mit akar istenem, akkor csak a kapu, mint egy fal ledül, kidül, rászakad, alatta az ember, uristen, isten, százan a kapun, nagy embertömeg és egy pillanat alatt felnő, hegy lesz, isten, isten, mint egy orditó égő máglya egy irtóztató gomoly, emberi boglya s aki lent is, ég, aki fent is, ég, nagy ég! egy sorra a másik, harmadik, századik fel a kapunyilás tetejéig s ő felemeli két karját, száját kitátja s néz s orditani sem bir, a tüdeje lefojtva, lélekzeni sem bir, atyaisten, nagyisten, isten. Körben emberek, urak, nők táncosok, mind körbe, bámul és remeg és a hegy ordit, üvölt a hegy, a hegyek megbődültek. És emberek szaladnak neki az üvöltő tömegnek s tépik, cibálják, huzzák a kazalt, kettészakitják, darabokba jön ki ember, a lány, egyre nagyobb a hegy, s már egy lángban ég a csür egy magas, lobogó, egyenes áldozati láng, föl, föl az égnek, istennek tetsző áldozati láng, hó rettenetes, segitség, uuu, irgalom, élet. -329-

Ezt te kivántad. Betelt, átkozott, ezt te kivántad, ez a te dolgod. Égj bele magad!

S megindul, rohan, mintha sulya nem volna a lábának, csak lebeg s ott van és mellette egy égő legény zuhan le a magasból, magasan lobog a láng a feltartott karjain. „Sarkodra való vagyok“ kiáltja, lezuhan, elhallgat, halott. Egy láng utána vonit és üvölt: Megéget a zsir! U u u… Az emberzsir lánggal ég, büz és irtóztató. Tépik a boglyát, ahogy érik, a biró vonit „feleségem!“ már fogja a karját, letapodják, odavan. S ő is ragad, egy kart, belekapaszkodik egy tátogó polipba és huzza, huzza, hanyatt esik, letérdel. Egy legény esik rá, égett arccal vigyorog, fel akar állani, nem bir, a lábába egy gyerek kapaszkodott, ennek semmi baja, szepegve áll odább, iszkol mint egy eb, ép bőrét viszi.

– Szerelmes isten, szerelmes isten… szerelmes isteeeenem.

– Miklós, – sikoltja Margit és ő futva, engedelmesen a szerelmes sziv isteni engedelmességével pattan vissza. Abban a pillanatban tüzcsóva röpül körülötte és nád és tüz omlik felülről, s mint disznóperzselés sistereg az emberi zsir. Ő csak vizet kap, amit dézsaszám öntenek a tüzbe s átázva tüz előtt, reszketve a hideg szélben, ami vadul csap bele a parázsba és magasan fölsepri a levegőbe, repiti a csóvát a szalmafedelü házak felett.

A lány összekulcsolt kézzel áll és remeg, a pap kitárja karját, hogy átölelje őt, a lány szemérme korlátot vet és ő kitárt karjait a tüz felé forditja, mint egy kővé vált próféta néz a máglya felé, két karját magasra emeli, egy égő lány szökik ki a lángokból, hozzá rohan, karjába veti magát, mintha ezek a karok várnák, hörög s ott hal meg a karjain, irtóztató, a földre letenni, irtóztató.

– Gyehenna, halálbál, gyehenna, pokol.

És ezt te kivántad, te küldted igy halálra az embert: -330- ez hát a megváltás, ez a halál!… Óh, ember, őrült… halál…

Ököllel vágja homlokon magát, akkor ujra hallja a sikoltást: Miklós! S most már nem tilos, átöleli a lányt, aki ájultan omlik reá. Az első ölelés, az első csók a világ szeme előtt. De ki látja, ki törődik vele.