VI.

Egész éjjel fenn volt az átázott ruhában, ideje sem volt magára gondolni. S hogy Margit szerelmes reszketéssel kellett hogy elváljon tőle, nem volt többé, aki reá gondolt volna. A szemében ott maradt az eltávozó kocsik képe, rajta a fehér lány sötétbe bónyálva, aztán gépiesen, már mint munkát végezte az imádkozást, imagép lett, vigasztalást, részvétontó, az isteni dolog közlését prédikáló pap.

Anyja mégis addig könyörgött, járt utána, a szürke hüvös reggelen hazacipelte, átöltöztette, szárazba rakta, anya, gondos, rettegő, szegény, mint babakorában. Késő, már köhintett, az arca égett. Egy óra mulva nyitott szemmel szunditás után fölugrott, se kérés, se parancs, el, kirohant vissza a tüz helyére.

Még füstölt az üszög, ó irtózat, már csak hat kormos oszlop állt a helyen, azt el nem hiszi a szem, hogy itt, ennyi ember itt mulatott az élet bőségében. Mit akar ott a fiatal asszony, a forró hamut turja, követ, téglát emelget s vág és sikit belőle a szakadatlan zakatolás: jaj istenem, istenem, jaj istenem, istenem. Egyszerre felsikit: meghaaalt!… Édes uram, uram, édesuram, uram s felemel egy darab cafatot az ég felé: ennyije maradt az urából.

Miklós szigoruan nézi. Részvét nélkül. Most már elég. Elég a jaj, mindennek van határa, emberi idegek -331- többet el nem birnak, egy pillanatig haraggal néz a jajgatóra, aki száját kitárja és ordit, mint a megszurt állat. Vén asszonyok veszik körül, vörös szemü vének, sirást fojtó fekete kis öregek: Erzsi, Erzsi fiam, nyugodj meg, az isten akarata. Erzsi fiam gyerinnen, gyerinnen Erzsikém, gyere fiam Erzsikém, az asszony csak feltartja az égre a rongyot, a kék posztódarabot és sikolt, szótagolatlan üvölt, egy vad és nyers és kitartó állati orditás. Miklós részvétlen nézi, komolyan nézi: ezt tudtok, átadni magatokat a vonitó rémületnek, de nem tudtok idejében szeretni.

Szeretni. A szótól megijedt. Szeretni. S csak áll mereven, komoran a szürke reggelen. Szeretni?!

A csendőrőrmester odalép hozzá, letörli könyeit, a fekete csendőr sir. Ahogy elcipelik, a fiatal asszony üvöltése még hallik: Meghaaalt, meghaaaalt s a komor csendőr szeméből köny csorog:

– Be vót zárolva a kapu, – mondja magyarázva. – A csürkaput bezárták, hogy fizetés nélkül senki be ne menjen, becövekelték, mongyuk. Avót a baj.

– Maguknak kellett vón vigyázni, – szól vagdalkozva, gyülölködve egy asszony, aki figyel.

– Nekünk!? – riad fel a csendőr. – Nekünk? Mi Bogdánba vótunk, hogy lehessen akkor itt vigyázni.

– Mér nem vótak itt. Itt kellett vón lenni s erre Miklós is ráeszmél, ennek igy kellett vóna lenni.

– Nem kértek ám csendőrt, mert nem akartak napidijat fizetni, mer két pengőt kellett vón fizetni.

– Nem kellett itt soha csendőr, – vág oda a pörlésre keserüen egy ember. Egy szótalan, sötét alak, aki behuzott vállal gubaszt, két keze zsebredugva, sötéten, szomoruan. A biró. Ez védekezik?

Miklós csak nézi őket, az emberek elmultak, az emberek élnek, az emberek harcolnak. Harc, harc, egyre harc. -332-

Oh ha ezt fel lehetne ésszel érni, mi célja van, hogy emberek meghaltak s mi, hogy maradtak élők.

– Az isten büntetése, büntet az isten, az isten ujja, – kiabál egy rekedt hangu férfi s csak egyre ennyit: – az isten ujja, az isten ujja.

– Két asszony gyereket szült, – szól hátul valaki csendes, természetes hangon s ez rémitőbb. – Mindaketten ott vesztek.

Vadászkalapos, zekés uri társaság jön, urak, a főszolgabiró.

Milyen szép férfi ez a Lázár főbiró. Szép magyar ember. Zsebredugott kézzel jár, bőrkamásniban, könnyü lépésekkel és szomoru arcot csinál, ez egy igazi ur. Sajnálja az istenadta parasztokat. Sajnálja, de nem sir, szeretne ugy tenni, mintha sirna, a lelkében sir, egy pohár friss pálinka illata árad belőle ha szól, a vonatban hajtotta fel? nem, nini, az egyik ur oldalán szijon lóg a kis kulacs, abból ivott.

Miklós csak áll, hallgatja a beszédet, a szókat, a kérdést, feleletet, hogy öntik a szót a parasztok, ontják, az urak hallgatnak. Mi ez? Segitség? Ha kibeszélődik a dolog? Itt peregnek a szók s a szomszéd oldalon egyre valami zavaró kopácsolás. De mért kalapálnak ott, mit zavarják a dolgok sima lefolyását.

Köröskörül sürü embertömeg, hogy meggyültek az urak megjelentére, bent a nyolc bitó közt kapás emberek forgatják a földön a rongyokat: ruhafoszlányokat, emberi csontokat kaparnak föl, keresik azokat, akikből nem találnak meg ennyit sem, felismerhetőt, egy selyemcipellő sarkát, vagy egy bakacsákó sárgaréz forgóját. Lehet, hogy egyik-másik foszlány a lányukról, fiókról, testvérükről való, tán mind a háromról van itt, van ember a határon, akinek ott ne veszett volna valakije?

– Feleségem, lányom, katona fiam ott van… -333-

– Tegnap még négy fiam volt, mára igy maradtam…

A csontosarcu, szikár magyarok, néha megrándul a vonásuk és bekiáltják a jajjukat, négy szuronyos, kakastollas vitéz megy egy csoportban, szépek a rémitő falun, a reggeli nap kisütött! Kisütött a felkelő napsugár. Nyár van, reggel, a madarak csicseregnek a fákon.

– Leégett a gyertya, möggyult oszt a hólyaglámpa. El kell ótani.

– Igen kérem, azt kiabálták, el kell ótani, vót aki aszonta, nem kell bántani, igen kérem, egy huszár kirántotta a kargyát, hogy minek, azt nem tudom, de vót amék megfogta a kardot, hogy Feri ne hencegj, igen kérem akkor möggyult a papir. Én ott vótam kérem, én ott benn vótam a közepibe. Nem kérem én nem táncoltam csak álltam, mikor mindenki a kapura szalatt is, én csak álltam. Igen kérem a kaput ki tudták törni, de ott vótak a lócák, azon felbuktak, egymásra, én is kérem csak ugy tuttam kijönni, a többieknek a feje tetején, ugy ugrottam le, kérem, engem a jó isten kisegitett.

Mindenki kimeredt szemmel néz, a beszélő kis csámpás legény szájából habzik a szó. Ezt tartotta meg az isten, ennyi nép közül.

– Kánya Etus is kijött, – sikoltja egy asszony olyan erővel, torka szakadtából, – még rákiált az anyja: Ne erre Ettus, ott nem tudsz kimenni a népektül, az Etus kijött osztán emerre, ü meg ott veszett.

– Maga is itt volt, biró ur?

– Igen kérem.

– Osztán mit látott?

A falu, a nép érzi, hogy a főszolgabiró kérdése tisztesség, a falunak szól, megbecsülés, a birónak szól, a biró az első személy, csöndre fogják magukat, beszél a biró.

– Én az urak szálájábul láttam meg a tüzet. -334- Odamentem, vagy tizenötöt kihuztam. A feleségem már elérte a kezem, már fogtam az ujját, rám nézett. Akkor letaposták.

– Nincs meg?

– Nincsen kérem. Se ü, se a testvérje. Bizony nincsenek.

Elfordul, nem tud többet szólani, odamegy, kis kendőt vesz elő, a szemét törli, egy pillanatig csönd.

– Hallatlan könnyelmüség, – szól a főbiró.

– Az igen, az igen, – fut keresztül a fehér köpenyes kis köpcös járásorvos, – a harag fogja el az embert, ilyen könnyelmüség a halállal szemben. A magyar faj rendkivül könnyelmü a veszedelmekkel, a halállal szemben. Az óvatosság és elővigyázat hiányzik a természetéből. Mert bátor s vakmerő. Németek, franciák közt nem eshetett volna meg ilyen katasztrófa. Azok nem mentek volna bele a petróleum-lámpával világitott szalmafedelü állásba táncolni, vagy ha igen, nem szögezték volna be a kaput. Annál sokkal jobban szeretik az életüket.

– Itt voltak az urak! Nekik nem lett baj! Az uraknak sosincs baj.

Csönd. A főbiró odanéz. Szigoruan néz a vadászkalap alól és csönd lesz.

Távolról kiáltva jön egy hosszu, csontos, tanyai magyar s már messziről kiált:

– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy!?

Se lát, se hall, be, a tömegen áttör, a közepébe, egyre csak kiált, csak kiált, egyre csak azt:

– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy?

Az arcok elfordulnak, a népek rámerednek, mindenkinek elszorul a szive, mintha mindenki felelős volna, mintha minden élő számot adni tartozna a pusztai legényért.

– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy!?

Még a föld is megrendül a szó alatt s mintha ott -335- alant, a mélyből feszült füllel lesné minden sziv, hogy itt vagyok. De nincs semmi szó s a tarisznyás magyar belegázol a zsarátnokba, félre háritja a kapásokat, lehajlik a pernyébe, s ujra kiált, ujra:

– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy.

Egy halk és éles hang mondja az urak közt:

– Eddig 285 halottja van a katasztrófának.

Egy másik szó ezt szólja:

– Szerencse, hogy a falu is le nem égett.

– Nem égett le, de kiégett, – szól a főbiró s elmegy.

– Bizony ki, bizony ki, – jajgat egy asszony, – halkan kéztördelve. Van olyan ház, mind odavesztek. A kovács egész családostul, még a szolgállója is odaveszett. Most rinak a malacok, nincs aki enni adjon nekik.

Miklós zugó fejjel, kába szivvel a nyüzsgő, lehetetlen benyomások között. Egy asszony a palástját hozza. Mit akar.

– Tiszteletes ur tessék jönni temetni.

Persze, koporsót szögeznek… az a kalapálás. Rettentő gyászzene.

S már ott is van a földre lerakott koporsók hosszu soránál s csodálatos, ismerősnek érzi a saját hangját, amint meghallja. Megnyugtatónak, mintha végre haza jutott volna.

– A mi segedelmünk jöjjön az urtól, aki megtart és igazgat mindeneket. Ámen.

Akkor megállott. Most gondolat kellene, de nincs fejében gondolat, szólani kellene, de nincs szivében tisztult érzés:

– Mindenható Isten… születtünk, meghalunk. Születni… lettünk e földön, amint kél a lepke, születik a virág… meghalunk, ahogy lekaszálják a mezőt, eltapossuk kézzel a bogárt… Megszoktuk, -336- hogy az emberélet annyi változatnak, viszontagságnak kitett pályafutás legyen s a végén, mint éjjeli futótüz egy sirkőben megütközve, kialudjon: isten: egyszer éjjeli tüzzel oltod el annyi lélektüz kicsiny lángjait… Kialudni, meghalni… Meghalni s talán örökké semmivé lenni… emberi létezés megszünik… rémitő visszhangjai a kétségbeesésnek, ebből egy gondolat elég megkeseriteni életünket…

Igy beszélt lassan, tünődve, csodálkozva, hogy beszél… idegennek érezve, amit mond… tünődve és elmélázva, beszélve kereste, amit nem talált.

– Itt állunk s nézzük az életet s nem értjük Atya… Folyton csalódás: hipotézist állitottunk fel s nem sikerült: az élet nem azt adja, amit mi tőle várunk… Az élet él, valami ismeretlennek tekintett, mégis egész lényünk által ismertnek érzett törvények szerint… Mintha mesterséggel kötnénk be szemeinket uram, mintha álmot boritanánk erre a világra, mintha elbéklyóznánk a szabad gondolatot s a tiszta érzést: isten, te nyilt életet társz elénk s mi az emberi gondolkozás kezdete óta behunyt lélekkel megyünk el a te megnyilvánulásod előtt. Te itt vagy a tüzben, vizben, a földön, a levegőben mindenestől itt vagy minden mozdulatunkban, az őszintékben és az álnokokban, az igazságban és a képmutatásban egyformán… De mi nem akarunk meglátni, mi nem akarjuk a te törvényeidet megismerni… arra is nehezen és sok ezeresztendők után birtunk rámenni, hogy a testünkön kivüli test: a természet megismerhető, minden pillanatban nyilatkozó s mindig ugyanazon lefolyását ismerjük: ez még hátra van isten, igaz isten, hogy az emberi lélekben lefolyó jelenségeket is ugyanezzel a szemmel nézzük, ugyanezzel a tudományos egyszerüséggel mérjük le… Halál… halottak tömege… egy perc alatt elvirágzott életek… Uram, megértjük… ez ugyanaz, mintha a tavasszal összegyüjtött -337- hernyót csomóstól vetjük a tüzbe… a többi hernyó tovább él és szaporodik… él: halad azon a fejlődési törvényszerüségen előre, amit a természet egyetlen és ki nem kerülhető lehetőségnek adott a számukra… Uram: mi is élünk. Tovább élünk. És kinőjjük magunkból a fájdalmat, a gátló és nehéz anyagot, amely itt most belénk hullott, testvéreink, embertársaink halálából… hogy értsem: azért vannak a mesterségesen csinált formák és képzetek, hogy ez könnyebben segitse elő ezt a folyamatot?… De mért? mire az? Mért iktassak be fölösleges motivumokat, mikor az egyenes előrehaladást parancsolja a létezés természetszerüsége…

Megállott, körülnézett, tompa, nehéz arcok dermedtek körülötte a koporsókra, a szemek könyesek voltak. Összeborzongott, minden csöpp vére izzott, a foga néha összeverődött. Csak nézte a buta és szomoru arcokat, szegény állatok, a véreik koporsójánál… Belé villant, hogy a kurátor, a kurátor a kapu alatt! Ott veszett… Csaknem összeroskadt erre az emlékre, ami azóta sem villant fel az agyában. Meglátta az anyját, aki nagy fekete szemeit rámerevitette s kimondhatatlan rettegéssel nézte őt.

Akkor nem jutott eszébe több gondolat, el is feledte mi volt. Azt mondta:

– Miatyánk, ki vagy a mennyekben.

Az orvos azt mondta az anyjának s ő jól értette:

– Kérem nagyságos asszony, le kell fektetni. Lázas.

Odajött hozzá, csodálatos, a szertartás alatt, nem respektálja a szent szertartást, csodálatos. Érzi, hogy megfogja a pulzusát, az óráját nézi. Látja az arcán a megdöbbenést. Azt a savanyu vonást, hogy: na, ennek is most kell jönni.

– Kérem 39 fokos láz.

Most már ő is érzi. Csodálkozik, hogy azért az emberek mégis magukkal vannak elfoglalva… -338-

A kapuból még egyszer visszanéz, látni akarja a képet. Ott a falu közepén az ácsorgó nagy néptömeg. Hát a kurátor ott veszett s a kurátorné, az bentégett. Hm, hm. A kurátor nem béreli tovább a papföldet s mi lesz az adóval? És Arday? Hol van Arday?

Minden porcikája külön vitustáncot járt, mig levetkőztették, ugy fázott, didergett. Jaj de jó volt már ágyba kerülni. Gonoszul gondolta, most kibujtam… ott kellene robotolni a halottak mellett… ugy látszik olyan merész prédikációt mondtam, hogy rájöttek, hogy beteg vagyok.

Jaj de jó volna elaludni örökre.

S már aludt. Egyenletes, lihegő lélekzettel.