VII.

Három napig nem tudott magáról. Jeges tömlő volt folyton a tüdeje fölött s a fején.

Két óránként port kellett beadni, óránként kanalas orvosságot. Az anyjának elég gond volt pontosan jegyezni az adagolás percét s naponta háromszor a hőmérőt. Dékányné küldte át a dadát, régi cselédjét, aki valaha ápolónő volt a kórházban, az ugy végezte a dolgot, oly hivatással és megelégedéssel, nagyon szeretett ilyen nagy beteget ápolni. Az orvos minden órában bejött, most ugyis itt volt a faluban éjjel-nappal. Öt orvos volt itt, a betegek közül már elszállitották, akiket lehetett, a városba, de sok volt a teljesen összeégett roncs, akin segiteni nem lehet, csak enyhiteni a fájdalmát.

A kis öreg orvos, a kiborotvált állát kapargatta, napok óta nem volt ideje magára gondolni s ott üldögélt egy-egy félórát örökös fehérvászon kabátjában a betegágy mellett.

– Bennégett 262, – mondta, – megsérült 60, -339- kik közül eddig meghalt 24. Összes halálozás mai napig – nagyobb bizonyosság kedvéért elővett egy kis noteszt s abban nézte meg: – 286. Ezek közül 238 helybeli, a többi a környékbeli falvakból való.

Az anya egy-egy pillantást vetett egyre hörgő, fuvó, izzó betegére s egészen megsemmisülve és némán kuporgott az ágy mellett. Az orvos egyre jobban sziveskedett, udvariaskodott vele s nyugodt, tárgyilagos hangján folyton beszélt, bár különben a világ legszótlanabb emberei közé tartozott.

– Ma már eltemették az utolsó halottat is. Tizenegy óra tájban két leánytestvért földeltek el egy közös sirba, ez volt az utolsó temetés. A község képe meglehetősen nyugodt. A boldogtalan emberek már nem járkálnak az utcán, hanem szépen odahaza maradnak és átadták magukat a néma kétségbeesésnek, bár ez még sokkal borzasztóbb hatást tesz a szemlélőre, mint a jajveszéklés. Az utcákon már jóformán csak a szomszéd községekből érkező látogatók járnak, de ezek is sokkal kevesebben vannak, mint eddig voltak. Még legtöbben a katasztrófa szinhelyén csoportosulnak, ahol a pernyével összegyülten megszenesedett emberi testrészek hevernek. Ezeket a maradványokat most összegyüjtik és a temetőben elföldelik. Ma délelőtt érkezett meg Dömötör közegészségügyi felügyelő, akit a belügyminiszter küldött ki ide a helyszinére. Már jelentette is a miniszternek, hogy a hatósági intézkedések minden irányban kielégitők. Segélyről és gyógyszerekről gondoskodás történt.

Az anya egyszer sem szólt rá szokott rideg módján, bár sértette; profánnak találta ezt a rideg, hivatalos modort, de a kis öreges orvos lényében volt valami rendithetetlen komolyság, az orvos abszolut tekintélye a betegágy mellett. Ez az isteni félelmetesség, még gondolni sem lehetett arra, amit tesz, mond, gondol, -340- azt kritikával lehessen illetni. Különben is az ő lénye valamennyire hasonlitott ehhez: imponált neki és ez kellett neki, a tudós alapossága és komolysága, széles látköre, avatatlanok előtt ismeretlen kincsei, a tudomány titkai…

Hirtelen rémülten meredt az ágyra. Miklós nyugodt barna szemeivel rájuk nézett és mintha még mosoly is lett volna az arcán.

– Ah, már jobban van a mi betegünk! – kiáltott fel vidáman az orvos és megragadta Miklós kezét.

Az anya, aki ugy érezte, hogy megérinteni sem szabad a betegét, mint valami törékeny holmit, mindig megrémült az orvos példátlan egyszerüségétől, ahogy a beteg testet nem tisztelte, most is elijedt. De az orvos még hangosabban kiáltott, mintha a beteg nagyot hallana.

– Ugy-e jobban, jobban?

– Job-ban, – szólt Miklós.

– Na hát akkor hamar egy kis meleg levest, dadus! az istenért maga nem ad egy kis meleg levest ami tiszteletesünknek?

Az ápolóné kirohant suhogó szoknyáival szőrpapucsában, bent pedig egyszerre valami megkönnyebbült édes érzés támadt.

Miklós egyszerre ugy viselte magát, mintha nem is volna beteg.

– Sokat beszélni nem szabad, predikálni még kevésbé. Legfeljebb egész rövid predikációt, – ugy félóra körül, mire az a sok szó, – tréfált az orvos és fogta a kalapját.

Az anya jobban megijedt, most hogy elmegy, mint mikor élettelen feküdt a fia, Miklós megmozdult, hogy kezet nyujtson s erősen kezdett köhögni.

– Á, á, jönnek a jó köhögések végre. No ideje, oldódik a slajm, – mondta az orvos vidáman és megfogja a pulzust. -341-

Az anya erősen nézte az arcát, de azon nem látott semmit.

– Csak szorgalmasan szedni azt a kanalast, a por most elmaradhat egyszer. Éjjelre majd bevesszük.

– Irom, doktor ur, – kinálta az anya, szegény, buzgó táblázatát, de az orvos rá sem nézett. Még egyszer köszönt s elment.

Dékányné jött, Margittal és Jolánnal.

– Kezét csókolom, – köszönt nekik hangosan a tornácon az orvos.

Az anya erősen figyelt, mit mond a betegről, de csak ezt hallotta:

– Vilmos császár táviratozott a mi királyunknak, a következő táviratot küldte: A rettenetes szerencsétlenség alkalmával, melynek szeretett Magyarországod egyik községének lakossága legnagyobb részében áldozatul esett, szükségét érzem annak, hogy neked legbensőbb részvétemet fejezzem ki. A király a német császár táviratáért meleghangu táviratban mondott köszönetet.

Most egy kis csönd van, halk beszéd, most, biztosan most mondja meg az igazat.

A nők bejöttek, bizony fel sem állott, ki sem ment elébük. Mért jönnek folyton, mindennap, ah… Fagyos arccal fordult feléjük.

– De hiszen már jól van, Manya, Manyus, nézd csak, már semmi baja, – lármázott Jolánka s kacagva és sirva nézett Miklósra – és látod, te már ilyen rémségeket gondoltál, te csacsi, csacsi.

Miklós kitágult szemmel nézett az igy csevegő nőre, lányra, aki széles kalapjában, fekete ruhájában csakugy viritott s barátnőjét átölelve lengett fölötte.

Eldermedt ahogy ezt a kicsattanó életet nézte s az arcán most először jelent meg a halál félelme és gondolata: te már miket gondoltál: csacsi, csacsi… mit: halál! a halál? -342-

– Ugye jól van, jól van, – hajlott elé Jolánka s csókos mosolylyal csucsoritotta a száját.

– Jól.

– Nézd csak, hisz megszólalt: Jól. Ne olyan ünnepélyesen, nézd csak, ne olyan tisztelettel, kikérjük magunknak ezt a nagy respektust, ez gorombaság, – csevegett, csacsogott szokása szerint.

Odahajlott a Margit füléhez, sugta.

– Isten bizony semmi baja. Egész más, mint tegnap volt. Nem veszed észre. No ugye?

Margit könnyein át mosolygott. Miklós ugy nézett rá, olyan áthatóan, forróan, olyan kimondhatatlanul.

Dékányné elforditotta a szemét.

– Ki vagy merülve szivem? – szólt Matolcsynéhoz.

Ez nyersen akart felelni, mégis elhallgatta a szót s csak vállat vont, hogy maga sem tudja.

– Evett valamit?

– Most melegitik a levest.

Csönd volt azután.

Miklós felnézett a levegőbe, még eddig soha életében nem gondolt a halálra. Komolyan, mint valóságra. Csak az elmulás vágya élt benne, elalvásul, észrevétlen. De meghalni. Megfagyni. Felbomlani. Atomokra. A temető borostyánja szijja föl a molekuláit… Most tudta, hogy meg fog halni… Még ma… Nem volt semmi erő testében, az ujját sem birta mozditani. A szeme kimeredt: most meg fog halni… És ilyen végzetlenül…

– Hogy aludt az éjjel, – kérdezte halkan Dékányné.

Miklós ezt hallotta, megértette ugy láthatatlanul elmosolyodott. Az éjjel még aludt, jövő éjjel halott…

Végigremegett.

– Mar-git, – mondta hangosan. Mind azt hitték, nem értik. -343-

– Mi kell fiacskám, – hajolt felé az édesanya.

– Mar-git, – szólt ujra Miklós.

Margit, szegény kislány, összetört virág, fölrezzent, felállott, közel hajolt.

– Iróasztal… bal fiók… aranybetüs skatulya… – tagolta Miklós a szókat.

– Hogy ott egy skatulya, azt vedd ki.

A kulcsok soká csörömpöltek, mig beletalált. Az anya rémülten nézte, hogy idegen nő turkál; Dékányné lehajtotta a fejét, sóhajtott.

– Az, az, vedd ki, vedd ki, – mondta Jolán, de ő nem mert hozzányulni.

Margit valami iszonyattal, mintha lopásra kényszeritenék, nyult az idegen holmihoz.

Odavitte az ágyhoz.

– Gyürü… – szólt Miklós, türelmetlenül intett, hogy siessen már, hisz látja, nem bir beszélni.

Margit rápillantott, valahogy egy kis affektációnak érezte ezt, szinte sértette.

Kinyitotta a kicsi dobozt. Két karikagyürü volt benne selyem bélés között.

– Jegygyürü, – suttogta Jolán.

Mély csönd volt.

– Akarja? – kérdezte halkan, megrettenve vakmerőségétől Miklós.

Margit a kezébe adta. Mind a kettőt.

Miklós megfogta a kezét. Ott fogta. Nem várt ügyességgel vonta fel a leány ujjára az egyiket; tovább nem birta, a magáét nem.

Jolán idegesen szólt.

– Huzd fel az ujjára, no de huzd fel, hisz nem birja.

Miklósnak ellankadt pillája, felpattant, rádermedt a piros és szőke leányra, akiről viritott az élet.

– Bi-rom, – mondta s fölhuzta magának. -344-

Lehunyta a szemét, sóhajtott.

– Ha-rag-szik? – kérdezte aztán Margitot.

A lányka elfakadt sirva s elforditotta az arcát, kimondhatatlanul meg volt hatva.

Miklós fölemelte a kezecskéjét, megcsókolta, akkor beforditotta a fejét s elaludt.

Vagy egy óra hosszáig aludt. S ők, hárman ott ültek, megzavarodva, egészen szótlanul. Margit egész idő alatt olyan piros volt, mint soha még egész életében.

A dadus behozta a levest, intettek neki, tegye le, hallgasson, csönd, csönd. Ez ruhába csavarta a csücskös csészét, hogy meleg maradjon s várt.

Margit egyszerre nem birta tovább, felállott és kiment, Jolán utána.

– Boldog vagy? – kérdezte, – ugy-e boldog vagy, milyen jó, istenem, milyen jó lélek.

Margit hevesen sirt.

Miklós fölnézett, senki se volt mellette, csak Dékányné. Mosolyogva nézett rá.

– Elmegy?

Dékányné fölijedt ellankadt gondolatai közül. Ránézett Miklósra.

– Én?

– Ardayhoz.

– Ja? – s az asszony kinosan elmosolyodott. – Óh nem.

– Ha szereti, menjen. Menjen csak.

– Szereti… szereti, – mondta csöndesen, leplezetlen őszinteséggel, – szeret, mert ugy gondolja, szüksége… van rám. A lánya végrendeletet tett,… hogy a Csehpuszta (ez az ő nevén volt) csak akkor száll az apjára, ha engem… feleségül vesz… Innen a szerelem…

Miklós összehuzta a szemöldökét. Sértette, bántotta, -345- most nem akart az emberi önzésről hallani, az emberi dolgokról, most szép és jó és átszellemült akart lenni.

– Föl akarok kelni, – mondta. – Kimenni a napra.

– Az nem lehet, – suttogta Dékányné.

– Föl akarok kelni! – szólt erélyesen a beteg. Szigoruan és keményen összevont szemmel.

– Dadus, – szólt Dékányné.

A dada, aki valami ruhát hajtogatott a másik szobában, bejött.

– Fel akar kelni.

– Jó, akkor egy kicsit felöltöztetem.

Mindjárt leguggolt s az ágy alól a papucsot kihuzta.

Bejött az anya és iszonyodva látta, mit csinálnak a fiával. Az fent ül s öltöztetik. Ridegen és eltaszitóan tiltakozott ellene.

– Ej, micsoda dolog ez, egy beteget megölni. Hogy tudna ő most kimenni. Feküdj csak le.

Miklós csodálkozva nézett az anyjára, vad láng lobbant meg a pillantásában, most mindenhez és mindenki máshoz gyöngéd és odaadó volt.

– Édes anyám, börtönőr? – mondta azon az ismeretlen, zörgő hangon.

Az anya le volt sujtva. A sovány, mély barázdás arcán könnyek csorogtak le, mig kikisérte a fiát.

A lányok a tornác sarkába siettek, mikor megjelent földig érő fekete esőköpenyében. Rájuk se nézett, a kis kövér dadusra támaszkodott, ment az utca felé, a napra.

Ott megállott, nekitámaszkodott az oszlopnak, az asszonyok körülvették, széket hoztak, leültették az iróasztali nagy karosszékébe.

Ökrösszekér ment végig a ház előtt, töpörödött -346- öreg vezette a kis ökröket, hogy a papot meglátta, megemelte a kalapját, valami csodálatos felzokogó csuklással szólt oda:

– Édes egy fiaim, ketten vótatok, de senkim se maradt…

Tovább ment, az ingeujjával törülve a szemét. Az asszonyok rémülve lesték a beteg arcát, milyen hatást tesz rá, rettegtek érte.

De ez fásultan, mereven nézett a szekér után.

Idegen asszonyok, más falubeliek jöttek rémült arccal, előre hajolva.

A templomkeritésnél egy ember állott, öreg, fakó, mindjárt rákiáltott az idegenbeli nő.

– Testvérem, Farkas Ida él-e még?

Az ember állt, gondolkodott, akkor azt mondta:

– Odalett, hullává lett… Csak a magossarku uj cipőjét leltük meg. Meg egy darabot a lábából, ott fekszik a közös sirba…

Az idegen asszony a fejére kulcsolta a kezét s rettentő jajszóval ment végig a falun.

Az asszonyok sürgették a beteget, könyörögtek neki.

– Jöjjön be, Miklóska, jöjjön be. Miklóska, nem magának való ez a hely, jöjjön be. No Margit, hát szólj neki, ha te szólasz bejön. Ugy-e be Miklóska.

De Margit nem szólt s Miklós nem mozdult, fáradtan, fásultan nézett, mintha ez mind nem érdekelné, mintha mindebből szót sem értene.

– Jaj én drága pulyáim, – süvit fel a távolban egy asszony, mert most ez itt a hang, ez a véletlen sóhaj.

Az előbbi öreg pedig a templomkeritésnél, látva a papot, elindul lassan feléje. Megáll, kalapja felé int, komolyan megáll. -347-

Hiába intenek neki, hogy menjen innen, elmondja.

– Tiszteletes uram, tessék felvenni engem is, mer má mind felveszik a népeket. Nevem Kisari Máté, a feleségem, két lányom, meg egy katonafiam lett oda. A kórházba, a városban haldoklik a testvérem…

Ugy diktálja mint tüzesetnél a kárt, a boglya szénát, hogy idejébe legyen bejelentve, a kártérités miatt.

– Menjen innen bácsi, menjen most innen, – szól rá Jolán, – beteg most a tiszteletes ur.

Az ember nem törődik vele.

– Nevem Kisari Máté, feleségem, két lányom, meg a katonafiam – ismétli monotonul, – mindenki nagy pénzeket kap most, csak én vagyok kitudva. Nem igazság: feleségem, két lányom, meg a katonafiam minek lett akkor oda!…

Miklós bágyadtan ül, a nap rásüt beteg arcára, az enyhe délutáni nap, barna szakállában, ami harmadnaposan verődött ki, vöröses fények csillannak meg. Köhög, minduntalan köhög.

– Élet, – mondja. – Ez az élet… Nem a szeretet,… hanem ez… és nem a szeretet…

– Nem? – mondja halkan Margit.

Miklós ezt meghallja. Nem néz rá, fáradt, mosolyog.

Kajánul mosolyog, azt hiszi most végre igazán sikerült… Most jegyezte el: mikor mindennek vége… lekötötte egy életre, mikor elválnak… szegény kicsim… legalább megsiratsz, azt hiszed jó voltam…

De nagyon gyönge. Ugy székben viszik be, a dadus, Jolán s Margit.

Hogy ágyba teszik, boldogan ereszti el magát.

– Szeret? – suttogja Margit felé, aki most egész közel van. – Azért szeret? – rebegi ujra.

Margit merev, nem tudja mit tegyen. Megszánja. Igent int s erre elfakad sirva. -348-

Miklós ellopja ezt a kint s lehunyja rá a szemét. Aludni. De nem tud.

Dékányné bucsuzik. Nagyon nincs rá szükség. Erre Jolán is, együtt jöttek.

– Aztán jó lenni, orvosságot bevenni, bizony.

Margit igy szól:

– Én itt maradok.

Szegény kis lány, kis acél lélek, hősi feláldozással itt marad. Ugy nem tud ápolni, vigasztalni, beteget gyügyögni: de kötelességet érez a feje fölött s marad, ide kötötte a gyürü.

Éjjel a lámpa mellett ültek ketten, szótlan, a két nő, az egy férfi két nője. Az anya s a menyasszony.

Azóta nem ébredt fel, s nem tért magához, oly kinos nézni, amint a szervezet gépiesen dolgozik, fuj, liheg, tüzel. Egyre váltják a jeges borogatást, az orvosságot beadni szinte lehetetlen, szétfolyik. S alig köhög, le kell törölni.

Margit ugy mered rá, folyton nézi, ijedt, rémült szivvel. Nem érti, hogy mit csinál. Mi ez. Mit akar. Mi történt. Hisz nem látszik rajta semmi. Mért nem akar? Mért nem szedi össze magát.

Elaludni nem bir, csak ül a széken, kemény, egyenes széken félve s a szüleire gondol, már haza kellett volna menni, a bál miatt maradt. Szegény kis anyjára gondol, az hogy tudná őt ápolni… nem ugy, mint ez itt a fiát, csak irja a…

Éjféltájban, ugy látszik, elszunditottak. Valaki megfogta a kezét, milyen forró… Miklós.

– Jobb igy…

Ráijedt.

– Hogy? Kedves? Mit akar mondani szivem…

– Megmaradok a maga emlékében tisztán, jónak, szépnek, hűnek, engedelmes, jó kis fiu…

Margit zokogott. -349-

– Ha megtörténik… ha megismer… akkor megtudta volna, hogy rossz vagyok: gonosz.

– Nem szivem, maga jó. Maga a legjobb a világon, – sirta a kislány.

Miklós konokul megrázta a fejét:

– Nem, én nem vagyok jó: én ember vagyok.

Bejött az anya a neszre, a borogatást készitette.

– Feltegyük fiacskám?

– Minek az?

– Mit mondasz?

– Minek már az?

– Tegyük fel fiam. Feltegyük?

– Jó.

Margit is olyan rémülve nézte. Már ő is leszámolt, tudta, belegyőződött: minek már az.

Egy óra mulva Miklós felállott.

Letette a lábát a földre és felállt.

Iszonyodva néztek rá, a dadus odafutott s derékon átölelve tartotta.

Felemelte a karját.

– Mi hárman… Mi hárman.

S odanézett baljára, ott állott Jákób, a hosszu szakállu, csillogó szemü, ravasz öreg zsidó.

– Igen, én régen tudom: te elvesztetted a fetist és te adtad nekünk a Láthatatlant, ne tagadd!

Jobbjára nézett és ott állott Pál, a másik komoly, konok zsidó, szent dolgok ügynöke.

– És te csináltad meg az uj üzletet, a szeretettel…

Magába merülten suttogta.

– Te vetitted ki Uram a lélekből a Szeretetet a világra! De ez csak káprázat… Az élet más…

Akkor az ujját feltartotta és a szoba felé üvöltötte: -350-

– Emberek: figyelmeztetlek benneteket a természet örök törvényeire…

Még beszélni akart, nem birt, végigbukott a földön.

Mire feltették az ágyra, megkezdődött az agónia.

És a két nő sirástalan rémülettel ijedten nézett egymásra, a megszünt férfiu két idegen asszonya.

Elvégeztetett: de semmi sem tisztáztatott.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6	gyerekek dnak	gyerekek tudnak
18	haliatszik	hallatszik
19	az vó falu	az alvó falu
19	vé ét	végét
20	csaknek sir	csaknem sir
30	minhta	mintha
41	hogyn ő	hogy nő
57	okkal mélyebb	sokkal mélyebb
62	z a megtérés	ez a megtérés
74	szakemebereknek	szakembereknek
78	vészkiá tást	vészkiáltást
78	k nyujtotta	kinyujtotta
79	itt megállott.“	itt megállott.
79	é etünk	életünk
98	tekintetétből	tekintetéből
98	monadnia	mondania
101	fegadják	fogadják
120	érzésekkkel	érzésekkel
120	lly keserü	ily keserü
142	lelfekhetnének	lefekhetnének
143	vonják-egy	vonják egy
151	bejonni	bejönni
153	kell mennni	kell menni
164	gyülöleletes	gyülöletes
173	kisértetetesen	kisértetesen
174	körülbelul	körülbelül
174	vérmékséklet	vérmérséklet
182	akadezó	akadozó
188	egy fiata	egy fiatal
214	pláne leh	pláne lehet…
219	hegy dupla	hogy dupla
223	ot állott	ott állott
223	legutóbbb hallott	legutóbb hallott
299	Egy ék meg a	Egyék meg a
300	cak egy	csak egy
300	végrehajhatónak	végrehajthatónak
313	zemmisiteni	semmisiteni
317	zavartala nul… félelmes vol… annyifél	zavartalanul… félelmes volt… annyiféle
319	kiszőkö	kiszökő
345	– a fejére	– Tojok a fejére
346	éle-e még?	él-e még?