I.

(A család eredete, viszontagsága és felvirágzása.)

Pestmegyében sok nagy község van. Nem mondom melyik? mert a mai kutató és történetbuvár világban még felforgathatná valaki a helybeli levéltárt s ki tudja, minő bonyodalmas pört indíthatna azok ellen, kik jelenben rég feledve a multakat, dúsgazdagon aratják gyümölcsét annak, a mit az elődök nagy fáradsággal s tán nem mindig tiszta maggal vetettek.

A török világ végén Dorozsmay Tóbiás uram, mint biró, kormányozta a várost, míg egyszer elkésvén az adófizetéssel, a temesvári basa karóba huzatta s kínos halállal múlt ki a világból a hazáért.

A Rákóczi mozgalmak alatt Dorozsmay Bálint a fölkelt ráczok ellen vezeté a község fegyvereseit, küzdött vitézül s ott hagyta fehérlő csontjait a mezőn, hol ma Szabadka külső tanyái virágoznak.

1760-ban Dorozsmay Lukács urat a község szenátorrá választotta. Ezen díszes hivatalában mindjárt az első évben haszonbérbe vett a várostól egy 3600 holdas pusztát s miután a haszonbért a hivatallal járó kiváltság folytán soha sem fizette, 40 év multán történt halálával soha senki sem kételkedett, hogy ama birtok a Dorozsmay-család ősi tulajdona s abban az utódokat háborgatni nem szabad.

Következett Dorozsmay László. Ez mindig künn lakott a tanyán és soha senki hírét sem hallotta, míg 1809-ben történt halálakor tiszteletes uram két teljes óráig tartó -4- bucsuztatóban annyi épületes dolgot beszélt a megholtnak jámbor, istenfélő és vallásos életéről, bő tudományáról, pazar adakozásairól s a város és a haza iránt tanusított hűségéről, hogy a hallgatók csak ekkor, igen későn, tudták meg, mily jeles és nevezetes férfiut temettek el benne!

Dorozsmay Tóbiás kínos halállal mult ki.

Annál többet beszéltek örököséről, Dorozsmay Sándorról, a ki Pestre tette át lakását s úgy költött, mintha annyi jövedelme volna, mennyit birtoka megért. Nem tarthatott sokáig e víg élet s ő volt egyike a legelsőknek, kik az ujonnan behozott csődtörvény kérlelhetlen kelepczéjébe estek s mindenét elvesztvén, épen a legalkalmasabb időben meghalt.

Azonban volt fia, Kálmán (mert mindinkább divatosabb keresztnevek jöttek a családba). De már ezen Dorozsmay-ivadék csak 300 hold földet s derék földszinti házat menthetett meg az özönvízből s csakis anyai jus czímén.

Ez épen elég volt arra, hogy Kálmán úr valamibe kezdhessen. Ő pedig a jó üzletek közül a legjövedelmezőbbet választotta. Elvett feleségül egy özvegy asszonyt, a kinek első férje remekül értette a házi takarékos életet s mellé még a pogány uzsorát, s halálakor mindenét hű nejére hagyta.

Kálmán úr, mondták, boldogul élt feleségével, a ki igazán hű és jó asszony volt, de miután az Úristen is főleg a jókat szereti, hát idő előtt magához szólította.

A bús özvegy 55 éves volt és sok hiábavaló erőködés után abban talált vigasztalást, hogy újra házasodott, megnyervén szívét egy hajadonnak, a ki nála épen 35 évvel fiatalabb volt.

Időközben behozták a mostani pogány adókat, Kálmán úr azon előlátással bírt, hogy vevőt keresett első nejétől öröklött birtokára, s találván, földjét eladta.

Épen Pesten volt, hogy a birtok árát fölvegye, a midőn levelet kap hazulról azon örvendetes hírrel, hogy neje egy kis gyönge lánykával ajándékozta meg.

Ő ugyan fiút várt, de hiszen az oly házaspár, a ki -5- ily sikerrel kezdi pályáját, bizton számíthat, hogy folytatása következik.

Felsöpörte tehát az eladott jószág árát, mintegy 80,000 forintot és sietett haza megtartani a keresztelési lakomát.

Ámde kétségbeejtő szomorúságra érkezék. A fiatal anya a legaggasztóbb kórjelek mellett már eszméletét is elveszté. Többé meg sem ismeré hazaérkezett férjét s virradat előtt meghalt.

Tudjuk, hogy a szerencsétlenség soha sem jár egyedül. A temetést követő éjjel álarczos, vagy legalább feketére mázolt képű rablók törtek be a házba s miután a cselédeket megkötötték, megkínozták, az öreg urat agyonverték, mindent a mi a háznál pénz vagy pénzérték volt, elhordtak. A vármegye mai napig kurrentáltatja a gonosztevőket.

Tehát a Dorozsmay-család idősb ága egy kis lánykára olvadt le; ez pedig szegényecske volt, mert az eladott birtok árából zsiványok töltözgettek s nem maradt más, mint a ház és a 300 hold föld, melyről fönnebb beszéltünk.

Mondtuk, a család idősb ága, mert ismertek a városban egy Dorozsmay Tihamér nevű diákocskát is, a ki vérszerinti rokonságot tartott a gazdag családdal s ezen jogon eljárt a házhoz és sokat játszott a kis árva lánynyal, Verona hugával.

Ez pedig szépen nevekedett. A városi tanács szerzett mellé egy jó erkölcsű komámasszonyt; a háznak szebb részét bérbe adták, a 300 hold szántóföld megtermé a kenyeret, a tehenecske adott tejet, vajat s még téli vagy nyári ruhára, sőt iskolapénzre is maradt valami.

Mikor aztán Verona kisasszony huszadik évét elérte, a diákocskából pedig szemes és agyafurt ügyvéd lett, kettecskén azon eredeti gondolatra jöttek, hogy ők bizony összeházasodnak.

1861-et írtak azon esztendőben. Akadály nem levén, illő szertartással ment végbe az esküvő, s arra tisztességes időben a keresztelő is bekövetkezett. -6-

Ekkor azonban rendkívüli eset, csodálatos véletlen adta elé magát, mely a különben is boldog házaspár számára új és dicsőséges láthatárt nyitott fel.

Ápril havának közepe volt; épen vége szakadt a húsvéti ünnepeknek, a midőn egy délután Tihamér ügyvéd olvasni valót keresgélt a megholt öreg úrnak porlepte könyvszekrényében; a már fellábadozott menyecske pedig édes anyai örömök közt fürösztgeté a kis Esztikét.

Az öreg úrnak (a kit a rablók vertek agyon) szokása volt minden régi könyvet, elhasznált kalendáriumot, a házalóktól árult röpiratokat rakásra gyűjteni. Az ügyvéd is gyarapította az irodalom eféle kincseit és csomagostól őrizte az 1848 és 1849.-iki politikai elmefuttatásokat. Ezekhez járultak az 1861.-iki kis revoluczió sajtóterményei, mint halvány folytatása a régi nagy időknek.

Ezen régibb nyomtatvány-csomók között keresgélt olvasni valót (miután replikáit bevégezte), s egyiket a másik után félre vetve, egyszerre egy – alig nehány lapból álló nyomtatvány kerül kezébe. A könyvecske mai napon már alig ismert goromba, félig itatós papirra volt nyomtatva. Még borítékba sem volt fűzve, csak a sarkán megerősítve vörös papir-szalaggal.

Oda veté szemét igen közönyösen, de a mint a czímlapot megpillantá, majd jéggé vált szíve a szörnyű meglepetés miatt.

A czím magyarul s utána mindjárt németül így hangzott:

«Betéti könyvecske a Pestmegye pártfogása alatt alakult első hazai takarékpénztártól.»

Fordít és mit lát?

Legelőször nyomtatva «a betevő neve», azonban semmi név sem következett, hanem mint gyakran előfordul, név helyett valamely betű vagy általános kifejezés. Ezen könyvön ez állott:

«Leányom hozománya.»

Következett a kelet napja: 1841 február 13.-ika. -7-

Végre az összeg:

«Betett: betűkkel kiírva: Nyolczvan ezer forint; számokkal: 80,000 frt.»

Mintha lőporral vetették volna fel, úgy ugrott elé székéről s oda tartá felesége szeme elé a csodálatos módon feltalált kincset. Verona asszony egy darabig bámulva néz, nem érti, mit kell látnia? míg végre megszúrja szemét az óriási összegnek rőfhosszú alakja s arra félájultan rogyik férjének kitárt karjaiba.

Szerencsére csak perczekig tartott e lázas állapot, különben a kis Esztike, kiről a meglepetés első perczében megfeledkeztek, aligha be nem ful a fürdővízbe, s vele együtt ezen történetnek egész hosszasága.

– Igazságos egek! – kiálta a nő, – ez azon pénz, melyet édes atyám az eladott birtokért kapott: betette a takarékpénztárba, s mi mindnyájan azt hittük, hogy a tolvajok elrabolták!

– Úgy kell lenni, – felelé a férj. – Első örömében, hogy leánya született, «leányom hozománya» czímen iratta be. Szerencsésen haza is hozta a könyvecskét, de a zsiványok, kik pénzt kutattak, félrevetették az értéktelennek látszó nyomtatványt, vagy nagyon jól tudták, hogy azt pénzzé tenni annyi, mint magukat gyanúba keverni, s nyakukat a hóhér bárdja alá nyujtani. Később kipusztulván az egész család, a cselédek oda dobták a könyvek közé s húsz esztendeje mult, hogy senki észre nem vette!

– És most mi kivehetjük az egész 80,000 forintot!

– Micsoda? 80,000 forintot! Hát a husz évi kamat?

– Igazad van; az is tehet nehány ezer forintot.

– Nehány ezer forintot? Jer csak ide, mindjárt kiszámítom neked s bámulni fogsz, mily roppant tőkét tartok kezemben. Ennél könnyebb, egyszerűbb s mégis biztosabb számvetés nincs a világon. Lásd a könyv tábláján a kamatszámítást, évről-évre. Most pedig figyelj: 100 forint húsz év mulva kamattal és kamatkamatjával felszaporodik 265 forint 71 krajczárra. De beszéljünk csak forintokról. Tehát ezen arányban 1000 forint értéke -8- húsz esztendő mulva 2650 forintra rúg. Minthogy pedig itt 80,000 forintról van szó, sokszorozzuk, vagy mint most tanítják az iskolában, szorozzuk a 2650 forintot 80-nal s kijő belőle nem több, nem kevesebb, mint 215,000 forint!

– Ez lehetlen.

– Kedvesem ez oly bizonyos, mint kétszer kettő négy. Nem én, hanem maga a nekünk adós intézet mondja, hirdeti és előre kiszámítja.

– És ezen irtóztató összeget egyszerre kiadják?

– Boldognak, boldogtalannak, a ki e könyvet elémutatja.

– Ki fogjuk venni?

– Holnap hajnalban vasutra ülünk, nyolcz óra előtt Pestre érkezünk. Kilenczkor belépünk az intézetnek kivételi pénztárába s ott, ha sokan is lesznek, egy óra alatt ránk kerül a sor, kifizetik szó nélkül az egész összeget s még azt sem várják, hogy a húsz évi pontos és lelkiismeretes kezelésért köszönetet mondjunk.

– És mit csinálunk annyi pénzzel?

– Jaj, kedvesem, ez már más, nehezebb kérdés. Egyelőre azt mondom; tulajdonkép csak tanácslom: vegyük fel a 215,000 forintot; tartsunk meg belőle 15,000 forintot, a 200,000 forintot pedig tegyük vissza a te nevedre, mert e vagyon a tied.

– A mienk, édes barátom.

– Mondtam: a tied. Majd kezdünk valamit, és én igérem neked, hogy oly vállalatok után nézek, mikben veszteség nem érhet, nyereségre pedig biztos kilátásunk lehet.

– Ezt egészen rád bizom. Pénz dolgában eddig is te határoztál; úgy lesz ezután is, mert föltétlenül bizom eszedben és ügyességedben. Holnap utazunk?

– Holnap és többé e sárfészekbe vissza sem jövünk.

– A fővárosban fogunk lakni?

– Hol másutt lehetne ily pompás tőkét kezelni és gyarapítani? Készülj még ma útra. Esztikét jól ellásd mindennel, mert az idő változó ápril havában. Ha pedig -9- megtelepedtünk, akkor látod meg, mi lakik a te falusi prókátorodnak agyvelejében!

– Oh Tihamér, én egészen rád bizom életemet és vagyonomat. De fogsz-e engem ezután is szeretni, ha egyszerre ily gazdagok lettünk?

– Asszonyi dőre beszéd, Veronám. Meglátod, hogy vén korunkban, a midőn gyermekeink is felnőttek és szárnyra bocsátjuk őket, azt fogod mondani: az én Tihamérom a legjobb férj a világon, én pedig a legboldogabb asszony vagyok.

És valóban igen csekély s a pesti férjeknél szokásban levő kivételecskék be nem számításával, igéretét szentül megtartotta.

Eleinte szerény lakást fogadtak a külvárosban, csinos kis kerttel, hol Esztike kedve szerint játszhatott. Innen indította meg Tihamér vállalatait, nem tűzzel, nyugtalansággal vagy elhamarkodva; hanem várt, míg kedvező alkalmak mutatkoztak. Sas szemmel nézett a jövőbe s néha oly vásárlásokat tett, mikre a szomszédok vállukat vonogatták. De midőn beütött az 1869.-iki arany korszak, már akkor lázas ingerültséggel vagyonát tízszeresen meghaladó szédelgési üzletekbe bocsátkozott.

Hanem a természet finom szaglású orral, ösztönnel, sejtelemmel és elővigyázattal áldotta meg. Azért, a hol kész nyereséget látott, nem vágyott többre, a bizonytalanra, hanem igyekezett jókor kimenekedni bonyodalmaiból.

Így történt, hogy az 1873.-iki iszonyú romlás esztendejében az ő kövér báránykája már szép száraz gyepen legelhetett. Tudjuk, hogy azok, a kik nem hittek az ezer egy éjbe való idők tartósságában, hanem jó korán visszavonultak, dúsgazdag emberré váltak, a kiknél pedig a képtelenül magas áron vett papirok, mint utolsó kézen maradtak, kivétel nélkül koldusbotra jutottak.

Ebből következett, hogy ezen általános romlás perczében azok, kik nagy pénzösszeggel rendelkezhettek, -10- kényük szerint válogathattak a szebb jövőt igérő vállalatokban, s a legbiztosabb értéket nevetséges olcsó áron összevásárolhatták. Tehát egy csapással két bő szüret egymásután!

Mindez oly szerencsével, vagy engedjük meg, kitünő számítással ment végbe, hogy 1874 közepén, a mint Tihamér fölkelt könyve mellől, büszke önérzettel mondhatta: «Uram! öt talentumot adtál nekem, ime, még egyszer annyit nyertem hozzá». Csakhogy ez pusztán ártatlan evangeliumi idézet; mert a valóságban az eredeti tőkének tízszeres, néha húszszoros megforgatása után oly érték feküdt a Dorozsmay házban, hogy bátran lehetett volna négy teljes millióról beszélnie.

Most már itt volt az idő, megpihenni a szerzett financziális koszorúkon. A kis Esztike már 13 éves volt s dúsgazdag. Tihamér egy este igen jó kedvben levén, tréfából azt mondta nejének: «No, ha úgy rendelte volna a sors, hogy hamarjában elhaljak, legalább azon öntudattal szállok sírba, hogy nem haltok meg éhen».

Csakhogy soha sem okos beszéd az, a halállal tréfálni; mert a négyszer milliomos férfi mindjárt másnap erős lázzal és bódító fejfájással ébredt fel.

Aggódó neje azonnal három doktort hivatott tanácskozmányra. Mind a három házbirtokos s tán egyetemi tanár, kik megtapintván a beteg üterét, megkopogtatván mellét, hévmérőt tettek hóna alá.

Az első megcsóválá fejét.

A második azt mondá: hm, hm.

A harmadik, többi kollegáinak nevében is, gondolá: ha ez meggyógyúl, szép honorarium üti markunkat, ha meghal, nem tehetünk róla: de akkor is csepeg, ha nem csorog is, valami.

Írtak cseppeket és porokat, mire a beteg jobban lett. Ebédre fel akart kelni, de visszahanyatlott ágyába, honnan többé föl sem kelt. Nyolcz nap mulva terítőn, tíz nap mulva Harasztoson, legújabban szerzett birtokán hallgatott egy óriási gránitkő alatt.

Ekkor már a család a Nádor-utcza felső végén épült -11- saját házban lakott. Az özvegy viselte híven a gyászt, gyermeke nevelésére sok gondot fordított, semmi költséget nem kimélt. De legtöbbet használt a természet ajándéka, mert Esztike kisasszony minden jót és szépet, a mit hallott, megtanult s a mit látott, emlékezetébe véste.

S miután a Dorozsmay-család soha sem volt czégszerű üzlet s míg az apa élt, elébb ügyvéd, később mint ház- és földbirtokos, végre mint gazdag tőkepénzes szerepelt, az özvegy lassanként azt vette észre, hogy leányával együtt a fővárosnak igen előkelő osztályához tartozik.

Még a pesti mágnás fiúk körében is megpendítették az eszmét, hogy valóságos gyávaság volna ezt a négy millióval felszerelt örökösnőt valami lateiner gavallér zsákmányára bocsátani.

Alkalmasint ezen korszakból származik, hogy a Dorozsmay-család érdekes genealogiája a magasabb körökben is ismeretes lőn. Mert nagyon sok hetyke báró van ma, kinek ősapja még pohánkát evett Liptóban, a midőn egy Dorozsmayt 225 évvel ezelőtt már karóba húzatott a török!

Voltak, kik idősb emberektől hallották, mily elegáns ember volt Dorozsmay Sándor, milyen pompás ebédeket adott, mennyit vesztett hidegvérrel a kártyán s ha végre tönkre jutott, az nem vétek, csak szerencsétlenség, a mi már grófon is megesett, nem egyszer.

Ki csodálhatja tehát, hogy nem volt a városban jótékony bazár, tombola, jelmezes caroussel, a hol Dorozsmayné ő nagysága hiányzott volna.

Esztike még csak 14 éves volt, de az így ünnepelt özvegy néha remélé, néha félt tőle, hogy leánykájából ma-holnap grófné lesz! -12-