II.

(A kastély és vendégei.)

Harasztoson vagyunk, Dorozsmayné birtokán, mely Pestmegye északkeleti részén fekszik.

Épen reggelire terítettek s az özvegy szokása szerint körülnézett, hogy minden rendén legyen. Itt nem tartottak fényes házat, bár a kastély elég nagy és ízléssel emelt épület. Vendégek mindig voltak, mindenki úgy mulatott, mint neki tetszett.

Egyszerre az udvar felől könnyű léptek közelednek és Esztike kisasszony kezén fogva vezet egy idegen fiatal embert, a kit a háznál eddig senki sem látott. A gouvernante, névszerint madame Escabrotte, kétségbeesett arczot mutatott, a mi jelenté, hogy az önfejű kis leány megint nem hallgatott intésére s alkalmasint oly valamit cselekedett, a miért ő a felelősséget magára nem vállalja.

– Drága mamám, kegyes engedelmeddel vendéget hoztam. Még pedig olyat, a ki két fontos oknál fogva joggal bir vendégszeretetünket igénybe venni.

– Örülök, – felelt az özvegy elég udvariasan, de mégis mintha azt értette volna alatta: mért nem mondod mindjárt a nevét is?

– Ezen úr, mamám, a most épülő hatvan-szolnoki vasut főmérnöke vidékünkön. Ő tőle függ, kapunk-e állomást Harasztoson? Ha pedig megharagítjuk, egyenesen a mama virágos kertjének hozza a vonalat s akkor a mozdony füttyétől nem lesz sem éjünk, sem nappalunk. -13-

Az özvegy nevette leánya beszédét. Még csak csacska kis gyermek volt, kinek sok szabad, s a kinek még minden jól illik.

– Kérem Esztike, – szólt az idegen a nélkül, hogy a kisasszony czímet használná, – mutasson be komolyabban.

– Mamám, a vidéken azt mondják, mindenfelé imádják ezen urat, tenyerükön hordják, tejbe-vajba fürösztik. A mi a másik okot illeti. Nagyapámnak volt egy unokaöcscse. Van szerencsém drága jó mamámnak Dorozsmay Róbert urat, itt a mezőn feltalált igazi rokonunkat bemutatni.

– Ah? ez már más. Dorozsmay Róbert? de ha nem csalódom, ily nevű fiúról nem ma hallok valamit először. Isten hozott öcsém, jer öleld meg nénédet, s tekintsd e házat mindenkor biztos otthonodnak.

– Köszönöm, mamám, – felelt Esztike, a kitől ma bajos volt szóhoz jutni s gyönyörködve nézé, mint fog kezet édes anyja az új rokonnal, s mint csókolja meg homlokát atyafiságos bizalommal.

Alig kezdődött meg az ismeretség, vagy inkább a vérszerinti rokonság elfogadása, im más oldalról is előlép egy férfi, kinek külsőjéből a született nagy úr húsz mérföldnyi távolból is kilátszik.

Gróf Bendeffy Arthur, a kastélynak ez időszerinti vendége.

Ő méltósága közel járt a harmincz éves korhoz, rövid nyakú, kövérségre hajlandó s nem kellemetlen arczú. Szemüveget viselt, szakálát középen, angolosan kiborotválta, szélről pedig két lefüggő szárnyra bocsátotta, egész valóján a büszkeség félreismerhetlen jelei rajzolódtak ki. A büszkeség még megjárta volna, de e szenvedély nála régóta sértő gőggé, mindenkit megvető dölyfösséggé fajult.

– Asszonyom, – szólt szertartásos meghajlással, – azt hiszem vendégek közelednek. Szobám ablakából láttam, hogy dél felől uri fogat közeledik. Ez nem lehet más, mint Bogfalváról a herczegnő, a ki az új szomszédság jogán látogatni jő nagyságodat. -14-

– Herczegnő! – felelé az özvegy. – Lakik itt a mi vidékünkön herczegnő?

– Oh, én ismerem a herczegnő életének regényét. Évekkel ezelőtt Hohenmark herczeg, mint huszárkapitány, nőül vette Bogfalvy Dénes táblabiró leányát, Matild kisasszonyt. Vagy ha nem is a kisasszonyt, bizonyára azon 1500 hold földet, mely az örökösnőre nézett. Azóta a kapitányból tábornok, altábornagy lett, végre mint táborszernagy nyugalomba lépett. Ekkor pedig, a rendes szokás ellenére, nemsokára meghalt Bécsben, vagy Gráczban, az özvegy pedig visszakerült az apai kuriába s valószinűleg jő kedves ismeretséget szerezni.

És csakugyan így történt. Nehány percz mulva a kastély főbejárata elé egy igen csinos, de tán nem eléggé herczegies fogat érkezik, melyről egy idősb s egy fiatal nő lépett le s bemutatta magát mint szomszéd birtokosnét s leányát, Louise-t.

Dorozsmayné már régen túl volt azon, hogy bármely hangzatos czímtől megijedjen, kifogástalan szivességgel fogadá a látogatókat s mindnyájan a balra nyiló szalonba léptek.

Itt helyet foglalván, bemutatá a ház asszonya saját leányát, még két más vendégét, nem feledkezvén meg Dorozsmay Róbert mérnökről sem, mint a ház közel rokonáról.

Arthur grófról nem szólott, mert könnyű volt észrevenni, hogy régen ismerősök.

A herczegnők lekötelező kegyességgel mosolyogtak s annyira értették a rangjokhoz illő szíves leereszkedés mesterségét, hogy még a mérnök jelenlétét is tudomásul vették.

Ellenben Arthur gróf tulajdonkép csak most pillantá meg, hogy «pogányok jöttenek a te öröködbe», s midőn meghallotta az idegennek fenyegetőleg hangzó nevét, összes művészetébe került, hogy megvető mosolyát elpalástolja.

A látogatás csak a bevett szokás szerinti perczekig -15- tartott. Hogy mi fog ebből kifejlődni? attól függött, minő kedvvel és előzékenységgel siet a ház asszonya a látogatást viszonozni?

A fogatból egy idősb s egy fiatal nő lépett le.

Mert a herczegnő leánya, Louise, régen szemébe tűnt már a harmincz éves házasulónak. Igazi pompás leány volt; feje, válla, melle, dereka, karjai szakadatlan rendszere volt a gömbölyűségeknek; egész valója érzékszédítő s gyönyörre ingerlő női báj, kellem és teltség. Lehetett már közel huszonegy éves, de igazi, valódi, kétségtelen herczegnő, kinek messze terjedő rokonságai voltak Ausztriában, Németországban, s mint ilyen családoknál gyakran előfordul, okmányilag bebizonyítható vérbeli összeköttetés még uralkodó-házakkal is.

Igaz, hogy a herczegi dicsőséget a vékony nyugdíjon kívül csak a bogfalvi 1500 hold támogatta. De hiszen a világon semmi sem tökéletes. A bogfalvi család jó nemesi család volt ugyan, de tagjai közül senki még alispánságig sem vitte a megyében. De hiába, ezt a keserűséget el kellett nyelni a herczegi czím édességei között.

Ezekből könnyű megérteni, ki volt és mit keresett Arthur gróf a Dorozsmay háznál?

Telve adóssággal, fölséges nyerőszám leendett bezsebelni a Dorozsmay örökösnő négy millióját; de el kellett nyelni hozzá a közép nemesi származást. És még ha minden rögtönében megtörténhetnék! Ámde Esztike három teljes év előtt még férjhez mehető leány sem lesz; míg Louise herczegnő bájai készen várják az élvsóvárt, hoz a házhoz herczegi koronát, de csak a bogfalvi csekély jelentékkel biró komposszesszorátust.

Egy hét sem telt bele s a legzajosabb élet indult meg Harasztoson. Az özvegy visszaadta a látogatást Bogfalván; arra közvetlenül következett a meghivás s ebből az ünnepélyeknek egész sora.

Mindenki boldog, elégedett volt, sehol legcsekélyebb felhő sem mutatkozott. Arthur gróf fülig fürdött a herczegi ismeretség kábító illattengerében s Louise herczegnő -16- az iránta mutatott hódolatot úgy fogadta, mint természetes és magától érthető kötelességet.

Dorozsmay Róbert, alig virradt, már dolgai után látott. Nénje gyorslábú paripát rendelt szolgálatára, reggelijét külön kocsival küldte ki, csak azt követelte, hogy este hat órakor, az ebéd szokott idején mindenki jelen legyen. Látszott ebből, hogy az özvegy úgy tekinti őt, mint a házhoz tartozót, s vigyázott nehogy közte s a társaság más tagjai között a cselédek különbséget tegyenek.

Arthur grófot e körülmény nyugtalanítani kezdé. Mert megszokta már azon gondolatot, hogy Louise herczegnőnek udvarol, a négy millióval biró Esztikét pedig három év mulva nőül veszi. Most pedig egy alkalmatlanul tolakodó unokaöcs ront közbe, épen mint a regényekben. Ez is felhő volt ő méltósága láthatárán, mely esetleg viharral is fenyegetőzhetett.

E nyugtalanság fokonként gyűlöletté változott, azonban a háziasszony akarata és tekintélye ellen fellázadni a képtelenségek sorába tartozott.

Tehát el kellett nyomni a haragot s jó képet mutatni a gonosz játékhoz. Csak néha ragadta el a heve s akkor nem igen kiméletes megjegyzéseket tett a mérnök foglalkozására. Máskor csodálkozását fejezte ki, miként mulattathat valakit az itteni társaság, mely izlés, szokás és nézetek tárgyában «másoké»-tól különbözik. Sokan félni kezdtek, hogy ezen gyakori czélzások veszélyes összeütközésekké fajulnak s akkor a ház csende, a vendégek jó kedve rögtön elszáll.

Szerencsére a mérnök bölcs és gyakorlati ficzkó volt. Maga legjobban nevetett Arthur gróf élczein s a sűrűn rárakott kétértelműségeket egyáltalában nem akarta magára venni.

Tulajdonkép pedig a büszke Arthur gróf nem volt itt a maga helyén s ezt nem is tagadhatta. De vagyonilag megromolva, csak pénzes házasságban találhatott menedéket.

És már jó három éve, hogy keresi a hozzá méltó -17- menyasszonyt az ország minden zúgában. Még egyszer sem jutott elhatározáshoz, mert gőgös lelke föl nem találhatá azon női tökéletességet, mely megérdemlené, hogy Bendeffy grófnévá emeltessék föl. A kisérletek e tekintetben nem hiányzottak, de a követelés mindig túlcsigázott volt. Fényes ősi név, nagy befolyással biró család, ragyogó szépség és ifjúság mellé még tetemes és biztosított vagyon.

Szerencsétlenségére, a hol eddig a mellőzhetlen kellékeket feltalálni vélte, a kiszemelt leányok semmi különös vágyat vagy épen lelkesültséget nem tanusítottak a kinálkozó szerencse iránt.

Szegény leányt pedig Arthur gróf semmi áron sem akart elvenni. Először mert csak sok pénz mentheti meg az örvényből. Másodszor büszkeségből és saját értékének módfölötti túlbecsüléséből.

– Mit mondana a világ, ha én, Bendeffy Arthur gróf, koldusnőt vezetnék oltárhoz! Magamra mondanám ki a lesújtó itéletet, hogy személyem értéktelen, hogy fényes állásomra méltatlan vagyok. Azt hinnék, házról-házra kopogtattam s mégsem találtam meg a nőt, a milyen engem megillet, a milyen engem kielégíthet!

Egy napon a reggeli végén így szólott az özvegy kis leányához:

– Esztikém, kellemes ujságot mondhatok neked. Régi barátnémtól, Berenczeynétől kaptam levelet; örömmel fogadták meghivásomat és ma estére ide érkeznek. Már megmondtam a szakácsnénak, hogy egy órával később ebédelünk, hogy legyen idejük a nőknek az átöltözésre.

– Ki az a Berenczeyné, édes mama?

– Nem emlékezel a kis Rózára?

– Ah, tudom már; de hiszen Róza már nagy leány.

– Igen, nagy, 16 esztendős; teljes két évvel idősb nálad. Te és madame Escabrotte elibök mentek a vasuti állomásig.

– Drága néni, – szólt közbe Róbert, mert épen -18- vasárnap lévén, szünetelt a munka, – ha nem volna ellenére, szerencsémnek tartanám, ha hugomat elkisérhetném.

– Nagyon derék volna, de a kocsiban csak négy hely van.

– Természetes, hogy a kocsis mellé ülök, de megigérem, hogy nem nyúlok a gyeplőhöz, mert látom, hogy Esztike előre elsápad.

Nevette a társaság ezen őszinte vallomást, csak Arthur gróf vonogatá vállát, mintha mondaná: ez az ember urak közé tolakodik, s még lovat sem tud hajtani!

A reggeli után a mérnök egyenesen a kertbe, annak is legelhagyatottabb sűrűibe bujdoklott. E név, Berenczeyné és leánya, Róza, nagyon érdekes emléket költött fel szívében. Járta le és fel a kanyargó utakat, kezét hátra vetette, görcsösen összekulcsolta, fejét lehorgasztotta, s oly ábrándozólag nézett majd a földre, majd a fák galyaira, mint csak huszonöt éves fiataltól kitelik, a ki vagy nem talál legszebb gondolatára rímet, vagy keresi, melyik ágra akaszsza fel magát. Tagadni sem merjük, hogy ez nem vasuti mérnökhöz illő viselet.

– Berenczeyné? – töprenkedék Arthur gróf, – ha nem csalódom aféle régi helytartósági tanácsos özvegye. No hiszen szép népet gyűjtenek ide az én herczegnőim mulattatására!

Még madame Escabrotte-nek sem tetszett a küldetés s gondolá:

– Kedves kis expediczióm lesz ez, mintha bizony a sok utazó közül tartoznánk megismerni, melyik az a Berenczeyné? az a kéksárga volant-os, vagy az az olcsó «végeladás»-ból felszalagozott divatbáb?

Megérkezve az állomásra, nézik, vizsgálgatják az érkezőket, a midőn nagy csodálkozásukra látják, hogy Dorozsmay Róbert már hajlong és ajánlgatja szolgálatát két uri nő előtt, kik közül az egyik idősebb, a másik pedig az iskolából megszökött leánykának látszik; e mellett vidám, mindenre nevet s megengedi, -19- hogy a mérnök átvegye könnyű nyári shawlját és összerakosgassa a kalap-skatulyákat.

Most már madame és Esztike kisasszony is előléptek s lőn öröm, szíves fogadtatás és ezer csók a rég nem látott ismerősök között.

Majdnem egy óra kellett, míg az állomástól Harasztosra lehetett érkezni.

Itt azonban Dorozsmayné a kapu előtt várta őket. Arthur gróf, csak azért, hogy megmutassa ki ő? spanyol grandhoz illő méltósággal sietett a leszálló hölgyek segítségére, s futó pillantásra méltatá a fővárosból hozott leánykát. Úgy látszott, hogy a szemle kedvezőleg ütött ki, mert Róza kisasszony csupa tűz, lélek, kedély, vidámság és fiatalság. Fájdalom, mind oly tulajdonság, mely szép lehet a maga nemében, de a pénzes házasságra törekvő gróf baján nem segíthet.

Az érkezett hölgyek 15 percznyi időt kértek az átöltözésre, melynek leteltével lejöttek az emeletről s rögtön arra meg is szólalt az ebédre hivó csengetyű, a szokott háromszoros megszakítással.

A dolog természete hozza magával, hogy ily ebédek alatt a társalgás csak oly tárgyakról folyhat, melyet hivott és hivatlan egyiránt hallhat.

Régen bevett szokás szerint, mindjárt a leves felkanalozása után, az udvarias vendégek végig nézik a falakon függő ősök arczképeit s kérdezősködnek mindenről: elkezdve a buzogányos ősapától s a bajusztalan s hajporos államférfiaktól a legújabb korbeli díszmagyarruhás exczellencziáig. Ki mit mívelt életében? minő fényes családból hozott feleséget? minő magas érdemjelt kapott hazafias érdemeinek jutalmául?

Fájdalom! (Arthur grófnak szörnyű bújára) a harasztosi kastély pompái között ily megbecsülhetetlen kincs egy példányban sem volt feltalálható. A falakon jelenkori művészek által festett tájképek lógtak, miket Tihamér a pesti és bécsi műkiállításokból vásárolt össze. A birtok korábbi urának ősei kótyavetyére kerültek és zsidó uraság mutogatja azokat vendégeinek, szerényen -20- megvallva, hogy ezek nem saját ősei, hanem birtokának elődjei.

Egy tudós vendég azonban, a ki távolról ismerte a Berenczey-családot, megjegyzé, hogy Mária Terézia koronázását követő törvényczikkek végén egy Berenczey Barnabás, mint tárnokmester szerepel.

Dorozsmay Róbert nem sokat gondolt a koronázási diplomákkal, sem a mult század krónikásaival, hanem odafordulva szép szomszédnéjához, csendes hangon mondá:

– Szépséges Róza kisasszony! Nem tudom, emlékezik-e még, hogy ezelőtt négy esztendővel, midőn kegyed tizenkét éves volt, én pedig a műegyetem hallgatója voltam, Pesten a Lipót-utczában az apáczák bált adtak. Azon este mi sokat tánczoltunk együtt s midőn a cottillonban megpihentünk, így szóltam: nincs szebb leány a teremben, a városban, az országban és Európában, mint Róza kisasszony. Mihelyt végeztem iskoláimat és jó hivatalt kaptam, eljövök s megkérem a kezét a mamájától.

A kis leány azt gondolta, lefordul a székről ezen váratlanul érkezett interpelláczióra és szótlanul nézett majd tányérára, majd a beszélőre, a ki a legkomolyabban határozott feleletre várakozott. Róbert ezen hallgatást felbátorító «igen»-kép magyarázván, folytatá:

– Ime, az idő, melyről beszéltem, szerencsésen megérkezett. Igaz, hogy nem sokszor találkoztunk azóta; de ha láttam azt, a kit szívem szeret, a korzón, a színházban, a városligetben, mindig kalapot emeltem s azt gondoltam: itt van ő, a kinek csak egy szavába kerül, hogy már e földön idvezüljek. Megengedi, hogy beszéljek a mamával és megkérjem kezét?

Róza kisasszony azt hitte minden perczben, hogy föl kell sikoltania. Még nem régen bábukat öltöztetett, most is gyakran inti anyja, mérsékelje gyermekes pajzánkodásait, s most egyszerre egy bajuszos férfi, borzasztó és félelmes, mély hangon azt mondja neki: szeretem önt, legyen az én kedves kis feleségem. -21-

Szerencsére vége volt az ebédnek s az urak a hölgyeket a kertre nyiló verandára vezették.

Hanem Esztike, a ki szemközt ült, észrevette, hogy titkos beszéd folyt rokona és barátnéja között.

– Mit sugdosott neked Róbert bátyám? – kérdé a legelső alkalommal, midőn a kertben magukra maradtak.

– Azt én nem merem megmondani, – felelt ártatlanul a leány.

– Barátném vagy és titkaid vannak előttem?

– Ne kényszeríts, mert elfutok az erdőbe és soha vissza nem jövök! -22-