XV.

(Rövid leczke után a hosszú történet véget ér.)

Láttuk, hogy Gencsy Pál báró a harasztosi kastély úrnőjének igen szertartásos meghívására, augusztus hó végén leszállt a vasútról s találkozott Arthur gróffal és barátjával, épen a midőn arról gondolkodott, hol találna hamarjában oly szekeret, mely őt a kastélyba szállítaná?

Még alig telt el két hónap, mióta utóljára látta tanítványát, Gencsen; de hosszabb idő volt ez a bárónak, mint a mennyi a geologusok szerint szükséges arra, hogy az őserdőből, a földnek nem tudom hányadik kérgében, kőszén alakuljon. Valóban még attól is félt, hogy e rettentő korszak alatt Esztike kisasszony mást gondolt s a kastély lakói is úgy néznek majd rá, mintha kétkednének, látták-e már ezen arczot valaha, vagy sem?

Hogy még hazulról megírta, melyik napon teszi tiszteletét? annak ő semmi fontosságot sem tulajdonított. Annál kellemesebben volt meglepetve, a midőn jól ismert sötét szürke posztóruhás inas kapkodá ki kezéből podgyászát s elvezeté őt a harasztosi fogat elé, oly buzgalommal és előzékenységgel, mint mikor haza visznek valakit, a ki otthon lesz és a családhoz tartozik.

A lovak gyorsan ügetve verték fel az út porát s fél óra mulva a föld egyik hajlásán túl feltűnt a kastély is, -320- melynek szöglet-tornyából óriási zászló lobogott a nyári szellőben.

Szemközt vele az útfélen magányos gyalogló közeledett. Bizonyosan éhes vándorló legény, a ki nem talált munkát s megy máshova szerencsét keresni.

Közelebb érkezve, a bús idegenből tüskés szakállu, pöczkös bajuszu víg czimbora fejlődék ki. Lehetett-e más, mint épen Bogárdy Zoltán, a ki recsegős hangján távolról kiáltá:

– Hozott Isten friss egészségben, tisztelt kollegám; ejnye de megvárakoztattál!

– Nem én vagyok oka, barátom. Szörnyű rendetlenség ez a magyar államvaspályán! Teljes hét perczet késtünk! No de meg is interpelláljuk érte a közlekedésügyi minisztert! Szép tőled, hogy elémbe jöttél.

– Kötelességem volt, barátom, mert szükség, hogy elékészítselek azon fogadtatásra, mely itt rád vár.

– Az égre kérlek, ne ijesztgess.

– Majd meglátom, mily vitézül állod ki a roppant strapácziót, mert ez alul ugyan ki nem búvol. Van pénzed?

– Van, a mennyi az útra kell.

– Az kevés, mert az egész vidék herczegi borravalót vár. A falu nagy harangja reggel óta szól. Az iskolás fiúk kirukkoltak és éneklik: «erős várunk nekünk az Isten»; az ártatlan szűzek, fehérbe öltözve, rozmarint tűztek hajukba és rózsalevelet hintenek útadba. A biró kilencz mozsarat és 80 kilogramm lőport hozatott Hatvanból. A jegyző és az iskolamester ablaka csupa transparent G. P. és D. E. betűkkel. Este pedig olyan illumináczió és rakétázás lesz, hogy még a szomszéd földesurak is assecuráltatták tegnap a gabonás asztagokat.

Varjas Andoriás uram, a ki hivatalos helyén, a bakon ült, ájtatos hivő lélekkel nézegetett vissza s minden új részlet hallására komoly helyeslést intett fejével, mint a ki mindezt, magától érthető legtermészetesebb dolognak találta. -321-

De midőn a kastély elé érkeztek, a hol hatalmas diadalkapunak kellett volna az érkezőt fogadni, kiderült, hogy itt rendkívüli készületnek még nyoma sem mutatkozik, sőt a kastély tornyán lengő zászlót is a mult évi képviselőválasztáskor tűzték fel s azóta ott tűri a napot, éjet, esőt, havat, fagyot, meleget.

Az első, a ki a vendéget észrevette, kanonok bácsi volt. Tehát mindjárt gonosz omen: ebéd előtt pappal találkozni, ez bizony semmi jót sem igérhetett. E mellé még főtisztelendő úr nagy bámulva kérdé:

– Hogyan! ön az báró úr? Hol és merre kalandozik, hogy még Harasztost is utjába ejthette?

Tessék most erre azt felelni, hogy egyenesen is csak ide igyekezett!

Azonban mégis jött egy szobaleány, a ki a megzavarodott ifjut fölvezette az első emeletbe, a hol az átöltözésre már minden kellék elkészítve volt.

Gyönyörű szép, urias, feltünően kedves és elegans szoba volt ez s valaki úgy letörölgette a butorokat, hogy mikroskopiummal sem lehetett volna itt egy porszemet felfedezni. A sötét violaszín pamlag előtt álló asztalkán pedig porczellán vázában olyan óriási virágcsokor pompázott, hogy Pesten egy egész nyaralónak kertjéből sem telik ki. Pál bárónak röpdesett a szíve az örömtől, hogy e gyöngéd figyelem tán épen a ház kisasszonyától származhatott.

Levetkezve poros uti ruháját, felölté szép szürke nyári sétaöltözékét és izenetet küldött a kastély úrnőihez: mikor tehetné tiszteletét? A várt válasz azonnal, postafordultával, megérkezék, hogy rögtön.

Ment le tehát a földszintre, a nyári elfogadó terembe, mely a kertre nyiló verandára vezetett. De míg ideért, sok kettősszárnyú ajtón kelle áthatolnia.

Egyszerre balról megmozdul egy zöld posztóval bevont, fényes szegekkel kivert mellékajtó. Elébb világos színü kelme hullámzik, aztán egy élő szobornak alabastrom-fehér keze mutatkozik, végre egy ismert friss, -322- vidám, mosolygó arcz és szem, mely ragyog az örömtől és boldogságtól!

Élénk gyorsasággal, mint mikor vágyat érez «az ő karjai közé röpülni», állja utját az áthaladó vendégnek és kiáltja:

– Professzor!

Az így megszólított ifju megragadja a feléje nyujtott kezet, hévvel megszorítja, eszébe sem jut, hogy ez fájhat is egy kicsit s aztán mondani akar valamit, a mit a szerelmes ember hosszú távollét után legelőször érez szívéből felfakadni. De elrémülve tapasztalja, hogy a magyar tudós akadémia nagy szótárából egy betűt sem tud hangoztatni.

A birtokba vett kezet azonban el nem ereszti többé, úgy bánik azzal, mint a rabló zsákmányával s bámulja a színműírókat, a kik ily alkalmakból a legköltőibb eszmevirágokat adják a szereplők ajkára! Kérdés: ha maguk is szerelmesek, szintén ily mesterei az ékesszólásnak?

Az elfogadó terembe lépve, a ház asszonya helyett a pózna-hosszú «táblaterítő»-t találják, a ki elrettentő szigorral és fanyarsággal hajlik meg, de megvesztegethetlen merevséggel csak azt jelenti, hogy ő nagysága a báró urat a könyvtárban kivánja elfogadni.

A könyvtárban! a házi pirongatorium leghivatalosabb helyén! A harasztosi szent inquisitio kínzó kamarájában, a hova csak azokat idézik, kik ellen panasz van, kik gyalázatosan rossz fát tettek a tűzre.

Ámde nem volt szabadulás; Esztikének ki kellett menni a verandára, friss szellőt színi, a bárónak pedig, mint vádlottnak, be a törvényszék színe elé, ad audiendum verbum!

Ő nagysága udvariasan köszönté a belépőt. Helyet mutatott neki, de nem az övéhez hasonló karszéket, hanem csak egy oda vetődött tabouret-tet; elég jó volt ez a vallatás alá vont bűnösnek.

– Báró úr, örvendek, hogy látom. Szabad lesz nehány kérdést tennem?

– Méltóztassék parancsolni. -323-

– Báró úr, igaz-e, a mit hallottam, hogy ön tanárságra készül?

– Én, asszonyom?

– Leányom mondja, hogy önt legközelebb egyetemi professzorságra hivják meg, s a tapasztalati lélektant fogja eléadni.

– Asszonyom, – felelt Pál báró elnyomott mosolylyal. – Tetszhetett tán Esztike kisasszonynak ily tréfát kigondolni, de én a nevezett tudományban nem hogy szakember, de csak gyarló műkedvelő is alig vagyok.

– Ezt nagy sajnálattal hallom, mert az egyetemi tanárság diszes állás, s a professzorok nagy kitüntetésben részesülnek. De ha nem lesz tanár, akkor minő életpályát választ?

– Én, asszonyom? Én amolyan falusi báró vagyok, a kit az emberek, minden három évben, tíz hordó pálinkáért képviselőjöknek választanak. Mint ilyen eljárok a házba, hallgatom a bölcsebbek szónoklatát, szavazok pártom érdeke szerint a haza javára, s majd ha több bátorságom s tudományom lesz, magam is részt veszek a tanácskozásokban.

– Ezek nagyon távol időkre biztató kilátások. De legalább remélheti, hogy a három évi ülésszak letelte után, kinevezik önt főispánnak vagy államtitkárnak?

– Sajnálattal kell megvallanom, hogy ily fényes kitüntetésekre egyáltalában nem számíthatok.

– És miért nem?

– Mert a főispánsághoz több tekintély és érettebb életkor szükséges; államtitkár pedig csak a legkiválóbb szakértelemmel felruházott egyén lehet.

– És nem szerezheti meg ezen kellékeket?

– Idővel tán igen, de most oly izgatott s folytonosan ábrándozó lelkiállapotban élek, mely minden hideg tanulmány megkezdésére képtelenné tesz. Asszonyom! én ma 26 éves koromban végtelen s minden más érdeket megsemmisítő szenvedély hatalma alá kerültem; szeretek egy leányt. Szeretem önnek leányát, s ha -324- kezét el nem nyerhetem, többé e világon semmi más nem érdekel.

– Szereti leányomat? De hiszen ön tudhatja, báró úr, hogy midőn Esztikémmel Gencsre jöttem, már ezzel eléggé világos jelét adtam, hogy szerelme ellen nincs komoly kifogásom. Azonban…

– Hah! azonban! oh mint rettegek ezen legirtóztatóbb szótól.

– Fiatal ember, sajnálom önt, de én attól félek, hogy leányom csak azért hallgatott az ön igéreteire, mert hitte, hogy önre fényes jövő vár: egyetemi tanár, főispán, vagy államtitkár lesz. Most pedig kiderül, hogy mindez csalódás és álomkép. Bocsásson meg báró úr, de ily változott körülmények között többé semmit sem igérhetek. Azonban…

– Hah! egy másik: azonban! Most látom, hogy nincs ennél felségesebb szó a magyar nyelvben.

– Azonban, – folytatá a ház asszonya erőtetett komolysággal, – ha részemről, ily helyzetben, kénytelen is vagyok határozottan tagadó választ adni, azért, ha tetszik önnek, még felebbezheti ügyét, leányomra.

– Fölebbezem!

– Ime most épen két óra. Ebédig lesz még egy egész órája s ha elviszi leányomat a kertbe sétálni s ha sikerül önnek vele úgy megalkudni, hogy csekélyebb kilátások mellett is elfogadja ajánlatát, akkor…? Akkor majd én is jobban meggondolom a dolgot.

A nyájas olvasó bizonyára kezdet óta jól értette e jelenetet, s nagyon tudta, mit kell ebből szószerint magyarázni, mit nem?

Nem volt ez épen egészen tréfa, színjáték vagy rögtönzött mulatság a Bogárdy Zoltán iskolájának modorában; de rideg, száraz komolyság annál kevesbbé. A báróra nézve a ledkedvezőtlenebb magyarázat szerint sem jelenthetett ez többet, mint hogy a család jogosan igényli, hogy a kérő, ha férj lesz, nem fog tétlenségbe merülni, hanem rangjához és vagyoni állapotához képest igyekezni fog a világban -325- is oly állást elfoglalni, mely rá díszt, a hazára hasznot hozand.

De midőn meghallotta Pál báró, hogy hova kell ügyét felebbeznie? s hogy a harasztosi legfelsőbb biróságot karjára ragadhatja, viheti sétálni a kertbe s ott egész óráig informálhatja, capacitálhatja: többé nem tartóztathatá magát, hanem rohant a ház asszonyához, fél térdre hullott s úgy megölelé és össze-vissza csókolá, mint csak egy háladatos fiú teheti anyjával.

Szegény Dorozsmayné alig tudott kiszabadulni. Eléggé engedé át ugyan magát e heves szorítgatásoknak, de asszonyi szokás szerint, mégis csak fenyegetett öltözékének védelméről beszélt, mintha ez volna a legfontosabb.

– Ah, ön tönkre teszi ruhámat… már fodraim is szakadoznak… szeleburdi báró, ön miatt bizony még egyszer újra öltözködnöm kell.

Még egy csók az arczra s ezúttal befejezéskép oly csattanós, hogy a verandára is kihallatszott s azután Pál báró megértvén az idő becsét, értékét, kitántorgott az ajtón, bebotlott az elfogadó terembe, onnan ki a verandára, sietvén itt elvesztett ügyét appellálni.

A helybeli septemvirátus és cassatiószék ezalatt szelid türelemmel várta az alsóbb törvényszéknek végerővel biró itéletét s midőn Pál báró az idvezültek mosolyával kijött, karját ajánlta, sétára hivta őt a kertbe, mindketten három ugrással termettek lenn a kilenczfokú lépcsőn és indultak a felsőség engedelméből kijelölt sétára.

Magától érthető, hogy augusztusban, délután két órakor a nap perzselő sugarai miatt, nem a nyilt virágágyak, hanem a legmagasabb fák árnyai felé törekedtek.

Nem tudom, ki volt a vezető ezen utjokban? de tény, hogy keresve a hűvös tanyát, itt is mint Gencsen, láttak egy hatalmas diófát, melynek levéllel sűrűn benőtt galyai alatt még sokkal szebben faragott és fehérebbre festett padot találtak, a törvényszéki ülés és appelláta megkezdésére. -326-

A fiatal báró azonban nem tartotta meg szavát, s annyira megfeledkezett helyzetéről és igéretéről, hogy mint vércse keze között tartván a pihegő galambot, mindjárt levetette az alázatosan könyörgő álarczot, s mintha semmi sem történt volna, újra csak tekintélyt követelő professzor kezdett lenni, szemben hű, engedelmes és tanulékony tanítványával.

Mindjárt is, szép csinosan elhelyezkedve a padon, hozzá kezdett leczkéjéhez:

– Diximus…

– Ah, diximus, – szakítá félbe a tudnivágyó leányka, – Gencsen hallottam e szép hangzású szót először, de nem tudom, mit jelent?

– Csak annyit: mint mondtuk. Így szokták a legtudósabb tanárok, hajdan, leczkéiket kezdeni, hogy jelen előadásukat szoros kapcsolatba hozzák a korábban eléterjesztett alapelvekkel.

– Értem.

– Tehát ott hagytuk el lélektani buvárlatainkat, hogy a férfi a szive mélyéből szeretett leánykát keblére szorította s aztán elkezdte csókolni: elébb a hajába füzött rózsabimbót, aztán a leomló hajfürtöt, a felhőtlen homlokot, végre a két szemet s azalatt a leányka hallgatott és tűrni tanult.

– Vagy boldog volt.

– Vagy boldog volt. Ezer köszönet érte, mert e kijavítás a végtelenségig szellemdús ötlet! Ámde most magasabb és fellengzőbb tanok következnek, mert elérkezett ama legédesebb percz, hogy az ajkak is érintkezzenek.

Esztike nem felelt, kissé tán vissza is húzódott.

A professzor pedig folytatá.

– A mi az első csókot illeti, egyenesen és közvetlenül a két ajkon, annak sajátszerű természete van. Úgyis kimondhatlanul sokat ér, ha a férfi rabló módjára, kérés és engedelem nélkül, jut hozzá; hanem hogy már e földön érezhesse a menny minden gyönyörét, elkerülhetlenűl szükséges, hogy a lányka hasonló ellenállhatlan -327- vágyat érezzen, ő maga is szomjazza az ajkak találkozását s aztán boldogságukban feledkezzenek el az egész világról.

– Diximus…

Pál báró vas karjai közt tartá a sebzett galambot, de most egyik kezével az égő arcz melegéhez nyúlt s úgy vonszolá maga felé az ellenkedőt, hogy lassú és észrevétlen közeledés után, egyszerre csak összetalálkozott a két forró ajk s aztán meg nem számlált perczekig összeforradva maradt.

Nem lehetetlen, hogy az ily fellengző lélektani elmélet- és kisérletnek kellő felfogására, az ismétlés is szükségesnek mutatkozott. Tény azonban, hogy a midőn a boldog pár még csak perczeket vélt átélni, elmult az óra, s a kastélynak sivító hangon ebédre hívó csengetyűje felrázá őket álmaikból.

A veranda lépcsőin Dorozsmayné, Zoltán és kanonok bácsi fogadták az elésietőket.

– Nos, báró úr, – kérdé az anya vidám hangon, de szemében örömkönnyekkel telve, – megnyerte pörét?

– Asszonyom, – felelé, – a föld legszerencsésebb embere vagyok, most már semmi sem hiányzik boldogságomból.

– És hogy szól a végső itélet?

– Esztike kisasszony a jövőt feltétlenül rám és férfiúi becsületemre bízza; jelenben pedig szerényen megelégszik azzal, hogy képviselő s az én drága jó Zsuzsi nénémnek engedelmes fia vagyok.

– Akkor Isten áldása rajtatok, gyermekeim.

Az alatt pedig, hogy az anya karjai közé zárá gyermekét, Zoltán bácsi a főtisztelendő úr mellé lépett s mondá:

– Papom, hallottad a szép imádságot s mégsem mondtad rá: amen.

Kanonok bácsinak forgó karikákra nyilt a két szeme. Még csak most kezdé észrevenni, mi történik a házban és körülette? A jámbor lélek ezen utolsó pillanatig csakugyan hitte, hogy Pál báró egyszerűen átutazóban -328- van Harasztoson s az özvegy őt, mint annyi más járó-kelő vendéget, ebédre marasztotta.

– Gyermekek, – szólt most teljes anyai és háziasszonyi tekintélylyel a kastély úrnője. – Halljátok megmásíthatlan határozatomat. E naptól fogva minden héten egyszer, szombaton, ide jöhet Pál báró s maradhat hétfőig. Mához hat hétre pedig, ha Isten is úgy rendelte, mint mi óhajtjuk, lakodalom lesz Harasztoson!

-329-