A bibliás ember.

Egyszer egy nagyszakállú paraszt telepedett le a sétatéren nálunk a padra. Nagy zsákot helyezett el maga mellé.

– Mit árul, bátya?

– Bibliát, uram.

– Azt-e? Papi ember maga?

– Én aztán nem, uram.

Valami kántoros, éneklő, ártatlan hangja volt, mely semmiképen se harmonizált trabális nagy testével.

– Ösmerős a beszéde, bátya.

– Balognak hívnak, uram, Balog Jób a nevem, innen a víz mellől.

– A szekeres Balog… az út hajlásánál, a kereszt mellől. Tudom, bátya… De akkor nem eresztette ki a szakállát, Jób bátya…

– Most más a kenyerem, uram. Egy baptista papnak a pakkját hordoztam… bibliákkal jártunk, a ki elment… el… az igazak örömébe. Azóta járok magam a szent könyvekkel s hirdetem az Ur igaz igéit…

A sétatér a koppadt kis poros fák alatt egészen üres volt. Emlékszem, hetivásár előtt való napon voltunk, mert a boltosok sátrakat vertek a piaczon. Csak a vízerecske csorgott az árokban, a sétatéren a kutyák játszadoztak.

– Szegény kenyér, bátya.

– Gazdag kereset az üdvösségre, uram.

Kenetesen mondta, fölfelé facsarta apró szemeit, úgy, hogy csak a fehére látszott. Leültem mellé.

– Azután, mégis csak a maga házában lakik, a kereszt mellett, Balog Jób?

– Én? Nem.

– Hanem?

Úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést és a fejem fölött elnézett. Látszott, hogy nem akart haszontalan szót szaporítani. Néhány bibliát és összegyűrt nyomtatványt szedett ki a zsákból és kirakosgatta a padra.

Egyet a kezembe vettem. Verses, nagybetűs füzet volt felül. Az istenes Jób erre a mozdulatra mindjárt érdeklődni kezdett irántam. Elékotorászta a pápaszemét, föltette s egy csíkos fedelü fűzetet vett a kezébe.

– Lélekhez szóló szép versek, – mondta, reszkedő hangon olvasva:

«Csodáktévő nagy Isten
Bűnbocsátó kedvedben
Végy minket szerelmedben
Lakatolás köziben».

– Veszek a könyveiből, – mondtam.

Megnyálazta az ujját, lapozgatott s kedvetszerző rábeszélő hangon reczitált belőle. Az üzletember ébredt föl benne s mindjárt beszédes lett.

– Aztán veszik-e a könyveit?

– Itt, uram, nem. A Háromszék megromlott. Az kételkedik mindenekben; mókázik a lelkiüdvösségével is. Minél zsírosabb föld, annál szárazabb lélek. (Lemondóan legyintett.) Nem féli ez azt a «kopár legelőt», a melyre vettetik a menybéli mezőn. A biblia se kell neki, a lelkitáplálék se, csak kirakom, uram (rendezgette a bibliát), berakom. Meg se tekintik. Mit csináljak?

Valami régi öregbetűs papirosokat (mintha felettébb jóízű falatot kinálgatna) meggörbített nyakkal, mosolyogva mutogatott.

– Az Udvarhelyszék… óh… ott még odahaza van az Úr… Kivánja-e, uram (lehelt rám bizalmas kedveskedéssel), hogy bőrtáblájú szentkönyvet szedjek elő a zsák fenekéről. Igen gyönyörű… de itt nem szoktam kipakkolni… Nem érdemes… Ott Udvarhelyszéken, ott jószándékkal nem ok nélkül terjeszti elé az igaz igét az ember. Ott kirakom a lelkemet is; ott kipakkolom a legszebb könyvet a legszebb helyre… Ott megnézik, megcsókolják és… megveszik, uram. Az Úr kegyére érdemes nép. Onnan (dicsekedő, hangosabb szóval folytatta), onnan három embert vittünk el az elmult esztendőben a püspök elé, Hódmezővásárhelyre, hogy megkeresztelje őket. Az olyan nép aztán, uram…

– Embert?

– Még egy asszonyt is, uram, (a hangja bizonytalanabb lett), még szinte egy asszonyt is.

– Szinte? Hogy lehet az?

– Bús történet az, uram… az ördög elegyedett a dologba… A Jób otromba nagy teste mintha összezsugorodott volna a szörnyű fekete úr emlegetésére; meggörbült és elhallgatott.

Körülnézett; levette a pápaszemét, lassan belehelyezte a tokjába, becsomagolta egy koczkás kendőbe; összegyűjtötte a fölöslegesen kirakott bibliákat, berakta a zsákba, nehezen, bizonytalanabb hangon mondta:

– Szinte… megkereszteltük. Egy menyecske volt az, uram, Etédről. Ismerős-e arrafelé, uram? Szép, lenszínű hajú, kékszemű árva fehérnép volt; kőháza, birtoka, kertje, marhája és olyan szép az ábrázata, mint egy kép… a ki megindult az igaz útra. Sóhajtozva, sírva bűnein; rálépett a mennybevezető ösvényre; levetette haszontalan czifraságait, eldobta világi vagyonát – s akkor beleelegyedett az ördög a dologba.

– Az ördög?

Némi gyanakodással nézett rám: ha nem figurálok-e? mélyen lélegzett, megsimogatta a hosszú szakállát s meggyőződéssel mondta:

– Valósággal… egy ifjú legény képében.

– S elvitte?

– Gonosz csel volt az, uram. A fehérnép egyedül való volt. Az Isten, mért, miért nem? megsujtotta. A makfalvi vásárból ment haza az urával szekéren, – mert elfelejtettem mondani, hogy egy derék, szegény, jódolgu legénynyel esküdött vala össze, nem is sokkal azelőtt… s olyan szépen éltek, hogy még az ég is kaczagott rájuk, – hát, a mint mentek hazafelé a makfalvi vásárból, tán egy kissé boros is lehetett az ember, a szolokmai fertelmes oldalon feldőltek, fel, az Úr sujtoló keze így érte utól őket; miért? azt az ő véghetetlen bölcsesége tudja…

Feldőltek… s a míg a férfiú legurult a meredek oldalon a patakágyig, rongy lett az ő ép teste az asszony szeme előtt. Az asszony nézte… nézte, míg az ura gurult kőről-kőre s azt hiszem, akkor hibázott meg egy kissé az esze. Eltemették az urát és az asszony attól fogva csak sírt, sírt. Nem kellett annak se az étel, uram! se az ital csak a bú, csak átkozódás, csak tépte, kinozta magát s akkor vitt az Úr engemet arra felé. «Nézd, Kalári… térj magadba, – mondom neki, – emeld föl a szemedet az Úrhoz, kinél vagyon a kegyelem és a békesség…»

Rendeltetve voltam (az égre nézett mély meggyőződéssel), hogy mellette maradjak, olvastam neki a szentírás igéit, ezer példázásait, történeteit… tanítván méltóságos, istendícsérő versekre, orvosságot szerezve így bánatos szivére. Egy este ott maradtam s a másik napon, a harmadikon is és a negyediken nemkülönben. Igen megszerettem, mert áldott jó lélek volt. Ekkor mások is gyűltek be: az ismerősök, a szomszédok s azon túl valók is és a mint énekeltük a szépséges régi nótákat: «Óh nyitsd meg Uram, nyitsd meg, Irgalmad ajtaját…» Kalári szipogott, sóhajtozott, de megadta magát s ő is fujta velünk alázatos szívvel.

A kiről elvégeztetett, hogy visszatérjen az Úr örömébe, azután ne dörömböljön az Ég kapuján, ne vívja az Úr határozatát erőtelen emberi száj… úgy-e bár, uram? Csendesen megnyugodott, bárha csak szótlan fonnyadó lett, mert nem tudta egyenesen fölemelni a szemét az égre, hanem mind azt a kőről-kőre hulló testet látta a szolokmai oldalon…

A nyáron mégis egyszer így szólított meg: «Nem tudok itt ülni többet idehaza, Jób bácsi! mindenfelé őt látom, a mint ahajt ül a csűröskertben, a kézvonó padján; vagy a mezőn vasvillával a kezében, akármerre fordítom a szememet, őtet látom a házban, a széken, a kanapé szegeletén… és a mint esteledik, hallom a hívó szavát: kiáltja a nevemet… elmegyek innen, magával, a hová parancsolja…» Igy mondta, uram: «Eladom, – mondta, – mindenemet Etéden, más életet kezdek, más emberek között, nehogy elveszítsem az eszemet…».

«Eladom a házamat, – azt mondja, – hogy ne kongjam benne egyedül; el a földemet, hogy ne járogassam egyedül; eladok az utolsó szuszékig mindent, hogy ne emlékezzem rá. Jó a nagy Isten kegyelme. Elmegyek magával, Jób bácsi, oda, a hová hív, elmegyek a maga új testvérei közé, odahajtom bús fejemet a püspök keze alá, hogy kereszteljen meg újból, ha visszaadja a lelkem nyugodalmát…»

És aztán elvesztegette, elprédálta, uram, mindenét. Azt mondtam: «Kicsalják a szemedet, Kalári, ezek a lelketlenek, kik csak a maguk hasznát nézik». De ő azt mondta: «Mit bánom én? Csak a lelkem nyugalmát nézem… Azt keresem».

És az lett, uram, hogy mikor összeszedtünk mindeneket és elbarangoltunk Brassóig s ráülni készültünk a vasútra, hogy elvigyen minket Hódmező-Vásárhelyig, a keresztelő püspök elé: hát a mint fölrakodunk, hallom a Kalári sikoltását, mintha igen megijedt volna. Egy sugár legény nézett ki a vaskocsi ablakából, egy fekete bajuszú, villogó szemű ifjú ember forma: az ördög; ő volt maga, uram.

«Mi lel, Kalári?» kérdeztem. «Hát nem látja-e kend? – kérdezte de könyezve, de kaczagva; – hogy az uram tért vissza». «Miket beszélsz?» kérdeztem. «Hiszen kend nem ismerte az én lelkem uramat; íme, nézze, amott ül a vaskocsiban a padon s kinéz a kocsi ablakán… Tulajdon az uram szeme, az ő beszédes szája, az ő széles válla, még a bajusza is… az uram, az édes uram…»

Fölhágok a kocsiba, de meg voltam zavarodva. «Ki vagy?» kérdeztem. «Munkába induló asztaloslegény vagyok», feleli. Nem hiszem, gondoltam magamban, de egy szót se szólok. De akkor jön Kalári a nyomomban és fölül a kocsi ablaka mellé, vágyakozó, csalogató szemmel tekintve a kisértő felé s az orczája kigyult, mint a láng.

De a legény is behálózza a szemefényével a Kalári orczáját; és én imádságot szerettem volna elmondani, mert tudtam, hogy a sátán kerülget minket. De nem bírtam szólani. «Egy úton megyünk?» kérdezte Kalári. «Menjünk akár a világ végeig együtt», felelte a legény, de olyan gyönyörű volt is a Kalári a napsütésben, mintha nem is e világból való volna; és olyanok voltak, mintha örökké ismerték volna egymást.

«Én most előbbször megyek ki az országomból», mondta a legény. «És én se jártam soha a gőzösön», felelte Kalári. «Ez gyönyörű», mondta a legény a mezőt látva és ezt mondta Kalári is. «Már látom, hogy szerencsés leszek», így szólott a legény. «Az Isten rendelte, hogy éppen most induljak meg», mondta Kalári és mosolygott. «Az Isten… a nagy Isten», mondtam én is halkan, mert azt reményeltem, hogy egyszerre eltünik erre a kisértet. De nem tünt el, sőt egészen Kalári mellé ült, hogy jobban lássanak ki a búzavirágos vetésre.

Akkor csöngettek kint a vasutasok és egy leányka virágot kinált a megállóhelyen s a legény csak kiszökik, hogy virágot vegyen. Arra Kalári mellé húzódtam, hogy megtudja, miféle veszedelemben van: «Tudod-e ki ez? – kérdeztem. – Ez az ördög maga, ő a kisértet, ki az örökkévaló lángra csábít tégedet, szerencsétlen; hát nem látod-e?» «Az uram ez, – rebegte, – tulajdon az édes uram…» és láttam, hogy reszketett. «Az urad képét vette föl, hogy elkárhoztasson tégedet, hát nem tudod-e? Már nem emlékszel-e az igazi uradra, a mint gurult le kőről-kőre. S ott eltemetted. Tudod, hogy meghidegedett a teste, érezted a halálszagját s mégis azt hiszed, hogy feljött a föld alól, a hova letetted a magad kezeddel… Szerencsétlen… az ördög ez. Jaj a testednek, jaj a lelkednek…»

A legény visszatért és egy szót se szólt, mert Kalári félve a szegletbe húzódott, reszketett és a szeméből patakzott a köny. Így mentünk végig, hegyek lábánál, a hűvös völgyekben s mind hallgattunk. A legény merően nézte a menyecskét, de nem merte a praktikáit kezdeni. Mert hangosan imádkoztam egyedül és egy dicsérő éneket énekeltem: «Szólj velem az Urhoz», kértem Kalárit. De oly üres szemmel nézett rám, mintha nem látott volna, csak hallgatott, hallgatott.

Egyszer valahol a legény egy szál virágot Kalári felé nyujtott: «Nézze, be szép…» mondta, mire Kalári összerázkódott. «Az ő szava, fordult Kalári felém, ez az uram hangja…» mondta nekem. De a legény elejébe tette a virágot és Kalári elvette: «Szép», mondta, de mintha álmot álmodott volna. A legény hozzáfordult: «Tán beteg?» kérdezte résztvevően. «Az», felelte remegve Kalári, «az, igazán… beteg vagyok…» «Ne féljen semmitől, szorítsa meg a kezemet», felelte a legény és a kezét feléje nyujtotta. «Nem… nem», rebegte Kalári és ismét kigyult megsápadt orczája, «mert félek is»; de oly mohó, boldog tekintettel méregette a fejétől a lábáig a legényt, mintha félt volna, hogy mindjárt eltünik előle. Arra a legény közelebb ült hozzá és halkan beszélt hozzá, valamit a mezőről beszélve, az édesanyjáról és a mesterségéről, de oly halkan, hogy alig hallottam valamit. A Kalári orczája ismét kilángolt és láttam, oh láttam, hogy bárha egész testében reszketett, még se tudta levenni a tekintetét róla és úgy elmerült nézésébe, hogy mikor a gőzös nagyot füttyentett egyszer, egészen fölugrott ijedtségében és élesen sikoltott.

– Vigyázz, vigyázz, – mondottam – és akkor csattogni kezdtek a gőzös kerekei s hirtelen egyszerre a világosságot kizárta a kocsiból a föld alatt járó út s elsötétedett félelmesen körülöttünk minden. A gőzös bement a fekete alagútba.

A legény egészen Kalári mellé húzódott. Én láttam, én láttam, a félhomályban még, hogy megfogta a Kalári kezét… s tudom, hogy megszorította a derekát is… és akkor berohant a gőzös az alagútba egészen… És akkor rettenetesen kétségbeesve sikoltotta Kalári: «Az ördög, az ördög (azt hittem szétvagdossa a sikoltása a fejemet, mint egy éles kard), az ördög visz, visz a gyehenára… Ne hagyjanak, jaj, jaj, ne hagyjanak».

Mind jobban belemerültünk a nehéz, rettenetes sötétségbe… a sikoltás megcsendesedett egy pillanatig, újból kezdődött… óh mily borzasztó perczek voltak azok… a panaszszó, jaj, nyilalott át a sötéten… óh és mikor világosság öntötte el ismét a kocsit, Kalári össze volt rogyva, pihegett egy szegeletben és esze nélkül nézett szét maga körűl.

Az emberek jöttek segítségre… fölrázták, de Kalári csak kaczagott, kaczagott, kaczagott, mondván: «Az uram, az uram», kaczagott… megfogta a fejét és sírva leborult a padra…

Így volt…

Ez az egész…

Aztán sem lehetett megkeresztelni Kalárit, mert sohase józanodott ki egészen az esze.