Őszi éjszaka.

Az ősz nálunk Szovátán belemarkolt az erdőbe s a tölgyfák lombja foltonként megveresedett, mintha vért eresztett volna rajta. Az útszéli vadvirágok színtelenek lettek és a bokrok piros bogyós ágai ledőltek a száradó gyepre. Az oldal megsárgult; a közeledő halál gondolata mintha megijesztette volna a bikkeket, gyűrött s sápadt lett, mint a vén ember arcza. Oly nagy lett az egész kép és csendes.

A hegyháton felül, a havas fenyves elein, halvány szürke köd ül s miatta a rajza belevesz az égboltba. Az ormon leszálló erek, patakok símábbak, csendesebbek lettek; elbujnak a selymékes sások közé, loppal csorranva a fekete mederbe… halkan loholva tovább. Egyetlen szörnyű nagy száj ez a rengeteg erdővel szegett kép, mely utolsókat lélekzik.

Az erdő nem néma nyáron, a míg él és nő. Valami titkos roppanások; a levelek szerelmes sóhajtása; a bokrok mélyében nyughatatlan mozgolódások; egy madár csippenése itt; odább egy magját szétvető virágfej; egy sikló, mely a keserű lapuk szárai alatt átcsúszik; egy rigó, mely a familiájával a holnapi napról töprengve beszél; egy hab, mely zajjal versenyezve az előtte menőt megelőzni igyekszik; – óh az erdőnek ezer a hangja!

De őszszel megcsendesedik egyszerre az erdőnk. Az eldőlő perjék, a lekonyúló virágszárak; a leomló lombok; a messze elnyúló békanyálak; a szállongó szárnyas magvak: a kifejezhetetlen mélaság, mely elterül hegyoldalon, patakmedren, oly lágygyá, szelíddé és bússá tesz mindent, oly csendes, lemondó lesz a tájék, hogy megértjük a bucsúzását. Úgy elereszti magát ez az erdő, úgy megtrottyan.

Mulóban lévén, félelmesebb is lesz. A lehullott levelek pusszogását a lábunk alatt; az összeálló sár nyiszogását jobban meghalljuk, mint nyáron a béka-brekegést. Egyszerre észreveszszük a kép nagyságát és észreveszszük, hogy milyen csekélyek vagyunk benne.

A nagy sóstó oldalán a csupasz sóhegyek fehére bágyadtabb, mint nyáron volt. Az alkonyat legelőbb a fehér hegy talpát takarja be gyászfekete fátylával. Az orma felett pedig akkora helyt, mint az asztal lapja, álmatag fény bukkan ki. A Szakadát ciheresein gyenge köd suhan át, a Bekecs lábánál kezdve, kúszik fel a meredek oldalra. Az égerek a patakok partján beledőlnek lágyan ebbe a drága puha takaróba. Esteledvén, a bágygyadt fény a sóhegy felett elevenedik. A hold ágya ez melyből kikel. Pompásan, méltóságteljesen jön mindez s akkor postástrombita harsan fel a túlsó oldalon. Valami gyermek fúj belé, a kukoriczást őrizve a vaddisznótól! Ah! mily idegen és csúf e mohó recsegős hang ebben a nagy némaságban.

A hold nemsokára kiemeli fehér homlokát. Minden árnyba borul, de az első sugár két vékony puskaszuronyra a tűz a bokrok között a hegytetőn.

Két vékony aczélpenge, puskahegyén s a rengeteg lombjából úgy kiágaskodik, hogy lehetetlenség nem látni.

A két éles, vékony aczél megigéz. A szemünket vonzza. Akármilyen sugár és csekély e penge ebben a nagy hallgató rengetegben – ezt kell, hogy lássuk. A sóstó nagy tükre; az oldalak fehér sziklái; a messze feltűnő ragyogó csillag; mind elvesznek a két éles, hegyes aczél mellett, mely ott felmered mozdulatlanul.

Valahol az aljban a leveli béka gurgurizál. Összerezzenünk. Lovak dubognak a köves úton, melyeket gyerekek hajszolnak ki éjjeli legelőre. Bánt a zaja. Az éles szuronyél ragyogása a holdvilágban kellemetlenné teszi a csendességet.

A sósziklák tűhegyes fehérkövein kopog a kecske gömbölyű palája. S a tarka hetyke barom figyelve néz a hegyélre, hol egy asszony siránkozva szól két egyenesen álló férfihez, a két zsandárhoz, kik a szuronyt tartják fel magasra:

– Ne higyjen rosszat felőlünk, csendőr úr! A mi történt, tiszta szerencsétlenség, tessék elhinni, csupán tiszta szerencsétlenség.

A fekete-tó felől a kukoriczák szárai zörögnek, a mint egy szürkés, apró havasi tehén törtet át rajta, az emberi szó felé igyekezve.

– Tiszta szerencsétlenség, csendőr úr! akármit mondanak is. Akár őrzi azt a szegény halott fiút ott, csendőr úr! a bokor mellett, abból már ember nem lesz soha, s mi haszna lesz valakinek abból, ha miatta a tömlöczben rothad az uram? Nem ütötte ő agyon azt a szegény fiút, higyje el, csendőr úr! A fa rádőlt magától, csendőr úr, a fiúra… magamagától… Ne hallgasson az ellenségeinkre.

A két katona pedig áll mereven, mintha abból a hideg sóhegyből vágták volna ki őket; a puskájuk a vállán, a szuronyát beragyogva a hold világa. Egy pirosbogyós kecskerágó bokor választja el őket valamitől, a mit az alkonyatban nem lehet jól látni. A fű az ott heverő tárgy körül letaposott és barna… de hát ilyenkor este minden sőtét… Egy kis fekete mozdulatlan holmi hever ott a fűben: s a tetején egy szálfa keresztben.

Az asszonyi szó szüntelenül pereg egyhangúan, mint az őszi eső, vagy mint a könnyező szem.

– Hogy az uram fektette volna azt a szálfát a Gyuri mellére, mikor már agyonütötte volna? Az nem igaz… Hogy mondhatnak ilyeneket, csendőr úr! Ráesett Gyurira, tessék elhinni! Nem gyakorlott az uram az ilyen gonosztevésben. Meg se járta volna az esze… Akkor tette volna rá, mikor már halott volt volna? Dehogy! Meg se merte volna nézni… ha ő tette volna.

– Nem! Az uram nem ilyen fajta ember. Az uram jó ember, csendőr úr! s mi jól éltünk, csendőr úr, habár bolond, indulatos ember is az uram. De engemet úgy tartott, mint a galamb a fiókáját. Aztán már nem mai gyerekek vagyunk, csendőr úr! Az uram már deres (de ki áll azonban vele egy sorba munkában, mulatságban) s én is régecske mondtam el az esküt az oltár előtt. Hát miért bolondulnának meg most, mi időtöltött emberek? No, mondja! Ez tiszta szerencsétlenség! A szálfa magától dőlt a fiúra. Az pusztította el Gyurit.

Valami enyhe szellő suhant át a Cserepeskő felől s arra mind megmozdultak a lombok. A hold fellépett a boltra. A szélének a rajza oly éles volt, mintha ezüstös papirból ollóval vágták volna ki. Benézett a bikkek tetején s azzal tovább suhant. Benézvén a Gyuri elváltozott, vértől fekete arczára ott a bokor mellett, azért szaladt oly gyorsan odább bizonyosan.

Az asszony (erős, szép, húsos fehérnép, hólyagos szemekkel, duzzadt, piros ajakkal, az ünnepi ruhájában) behunyta a szemeit, a mint a rebegő holdvilág mellett meglátta a legényke hideg testét… tapogatózva megkapaszkodott egy ifju fa derekába, – bárha sima helyen állott – és elhallgatott. Mily rettenetes csendesség volt. A csendőrök meg se mozdultak.

– Járt utánam Gyuri, nem tagadom csendőr úr, jó! A mi igaz, nem tagadom el. De nem az uram ütötte agyon. A szálfa esett rá. Mi itt lakunk fenn az élen, s Gyuri errefelé járt nappal, éjjel… nem tagadom. Mert itt fenn van a Gyuriék törökbúzásuk s azért járt fel éjjel, hogy ne mocskolják meg a vaddisznók. Így esett rá a szálfa. Egy-két szót is szóltunk egymáshoz, nem tagadom… de semmi rossz nem történt közöttünk, csendőr úr… Hiszen gyerekember volt az, csendőr úr! Úgy nézhetném, mintha a fiam lett volna, mert gyermekkorától fogva ismerem. Egyszerre, igaz! nagyon megbátorodott, mintha vaskapocs szorította volna meg az ember derekát a tánczban, – de azért embert nem ölünk, csendőr úr!

A futó szellő még valami rút szagot is emelt ki a bokor mellől… Mintha ketté vágta volna az asszony hangját ez a szag. Megdöbbenve hallgatott el, a kötényét a szeme elé emelte és lerohant a gödörbe. A tehén megijedt a lármától és nagy törtetéssel visszarohant a kukoriczásba.

Az égboltot egymásután hímezte ki csillagokkal az éj. A medve-tóba facsatornán vezetett édesvíz hangosan csorgott s fodrok szaladtak végig a tükrön, a holdvilágtól beragyogva. Mély és rettenetes a csendesség!

– Nem tudok elmenni innen, csendőr úr! látja, (csak úgy a gödörből beszélt fel az asszony), elindulok haza, de visszatérek… Nem tudok elmenni innen, pedig az a szag, mely onnan a bokor mellől jön, elveszi az eszemet… Csendőr úr! Vigyék el már onnan Gyurit. Mit kivánnak tőlünk? Már meghalt Gyuri! Mit akar még velünk a biróság, hogy nem engedi eltemettetni? Vége van már annak egészen… Vigyék el innen, az élő Isten irgalmára, azt a szegényt testet… hozzá nem nyúlnék a teremtett világ minden kincséért, de ezzel a tíz körmömmel sírt kaparnék neki, csakhogy eltegyék a föld szinéről… Ne tartsák itt, lelkem, hiszen nem érzik?… Nem érzik a szagát, csendőr úr?…

Fölemelte mind a két karját a feje fölé; az égre meredt s néhány ugrásban a gödörből felrohanva, merészen a csendőrök elé toppant s hangosabban, kiáltva, dühösen folytatta:

– Az én bünös szemem!… az én bűnös szám. Oh, jaj nekem, jaj bűnös testemnek. Ha megkivánok valakit, jaj nekem, jaj neki… Temessék már el az élő Istenre. Vasárnap a tánczban megszorítottam a karját, éreztem, hogy úgy reszket mint a nyárfa. «Elvesztél» – így szóltam magamhoz bűnös örömmel… és elveszett… Lányok jártak utána, mert szép volt, erős volt, de elfordult tőlük miattam. Egy hét óta üldögélt egy kövön a mi házunkkal szemben… és éjszakán kóborolt az ablakom körűl, mint a rossz lélek… «Mit nézel a falon, bolond» – kérdeztem. – «A falon keresztül is látom, a mint levetkőzöl, Mári… a fehér testedet…» – így szólt. – Oh az én bűnös lelkem, bűnös testem. Az élő Istenre, tegyék már a föld alá szegényt… Csendőr úr…

Az éjszakában körülte a hegyekben lángok gyúltak fel. Pásztorgyerekek élesztgették a dúvadak ellen a tüzeket s az isteni csendességet felverték elnyujtott kiáltásaikkal, mindenféle ütőszerszámok lármájával… Hej ho… ho… A medve azért csendesen czammog le az ösvényen s megáll, messziről nézve a tánczoló tüzeket… A hold békességesen szárnyal a bársonyos bolton. Madarak rebegő szívvel neszelnek bokrok mélyén s ez uhu felemeli tollas fejét.

A békességet a sóőrök kutyái zavarják. A szemlész járja ott a veszedelmes utat… Botjával kopogtatva az ösvényt a lába előtt. A kuvaszok elejébe rontanak.

Egy tiszta, áthatolhatlan fekete köpönyeg hever hegyen, völgyön, mezőn és szakadékon… Oly rengeteg mindez, nagy, oly békességes, mint a halál.

Valaki bele-belekiált az éjbe.