A nagyapó.

Emlékezik-e kegyed a nagyapja házára?

Tornáczos úgy-e? s a grádics felett tölgyfaoszlopos pipázóhely van, melynek oldalait hajnalkával futtatta be a néni? A szegletben áll, úgy-e, a nagy hárs-karosszék, melynek a környéke ronda, minthogy ott szívja a bácsi napestig a fehér krajczáros pipáját (persze ezt a szortyogó szerszámot nem szabad bevinni a tiszta szobába).

Szakasztott ilyen a Márton bácsié.

Oda járt audiencziára, a tornáczra mindenki, a kinek dolga volt a bácsival, mert ő nehéz, kövér ember volt, a ki nagy ok nélkül senki kedvéért se sétifikál. – Itt leste meg a bácsi a barátistákat, a kik tizenegy órakor értek hazafelé az abc-és könyvükkel. Ekkor a bácsi beinti a gyermekeket az utczáról, némi gyümölcsöt ad nekik s így szól: «Mondjátok ki háromszor sebesen e szót: Nabukodonozor s akkor a tietek lesz ez a Máriás». De ezt nem tudták kimondani elég gyorsan s a Máriás visszakerült a lajbizsebbe. S a bácsi jól mulatott. – Jöttek aztán a mészárosok a székből. Megállította őket ily szóval: «Quomodo valet amice?» Azok pedig nem tudtak diákul s elévődött velük egy pohár pálinka mellett. – Ott helyben végezte a délelőtti falatozását is. Egy pohár gugyi, egy falat ösztövéres, paprikás szalonna s tán egy ujjnyi káskával… A néni unszolta: «Nézze, Márton, még ezt a falat száraz bélpecsenyét, vagy ezt a finom szelet zsabonyiczát, nézze meg, a mit magának egy gyergyói örménytől vettem, ha nem fél, hogy az ebédjét elrontaná».

Mikor délben be kellett mennie az ebédlőbe, akkor megmozdult az egész ház. A vén szolga már erőtelen («de a gyomra, ne félj! igen jó, pedig drága időket élünk»), hanem segíthetnek a szolgaleánykák (két szürke csipogó verébfiók), a néni pedig hátul úgy kiterjeszti a karjait, mintha ő is segítene. Arra mind nagyon szuszognak és megkönnyebbülve sóhajtanak föl, ha a hüvös, tiszta szobába leülhet az asztal mellé Márton bácsi. No! keress ott egy szem port, vagy pókhálót akármelyik szegeletben, vagy akár csak legyet! Zöld szőrfirhang lóg a széles, törpe ablakokon és lépbe mártott nyirágvesszők az ablakpárkányon, a mikre a legyek ráragadnak. Efféléket mindenütt: a veres kasztenen, a tükör felett, mindenfelé kaphatsz. A legyek biztosan rováson tartották e szobát.

A nagy cserfaasztal szegletén jól elfértek a bácsi a nénivel, de a tálak alig a tetején. Ebben egy kis turó, fenyőfa-kéregben; odább egy tál újmódi koránérő fekete szőlő; egy kis mézzel főtt retek, üvegfedél alatt, mandulával a jó szájíz végett; és hónapos retkek, a miket a fogások között rág az ember, hogy ne unja el magát. A kövér, forró leves párolog a tányérban. A néni alig mer hozzá nyulni. «De Márton! az Istenért, mind lesüti a szájpadlását.» A bácsi hunyorog, de egy szót se szól, csak kanalazza mohón. Aztán jön a főtt hús, «olyan kövér, mint a tapasz», erős tormával. Gyorsan gyúrja a bácsi, ravaszul nézve a nénit, a mint könyezik a haragos növénytől. «De mi búra gondol, Czicza? Tán a fiatalságát siratja?» És jóízűen köhécsel hozzá. Az ételt csak úgy trappban nyeli le s a néni alig ehetik a nagy sietségtől, hogy ne várakoztassa a bácsit. A sültből nagyokat fal a bácsi. «De nézze a lájbiját, Márton, melyre rácsepeg a zsír». «Ne sajnálja tőle, Czicza! szegénytől».

Aztán jönnek minden egyéb jó falatok, a miknek nincsen vége. «Tán egy morzsa kalácsot kóstolna meg Márton! a mit magam elegyítettem magának; elfujhatja, mint a pehelyt. Vagy tán egy harapás irós-tésztát ízlelhetne meg? szétszedheti, mint a papirost. Vagy tán egy falat kiszit nyalhatna? a mi élénkíti a vérét.» A bácsi hamisan megfenyegeti: «Mit borsolja már a véremet, Czicza?» A néni szégyenlősen elfordul, nehogy valami illetlen beszéd következzék utána. – Az aranyszinű bort a gyűszűnyi poharakból csak csinján szopogatja a bácsi, mert a guta künn leselget a kapu előtt. «Vajjon, Czicza, férjhez menne maga ismét, ha özvegyen maradna?» «Oh, mi bolondokat beszél, Márton! A halállal nem szabad tréfálni, Márton! csapjon a szájára, az Isten bocsássa meg a bűnét.»

Aztán igen szuszogós lesz a bácsi s azon ülőhelyében el-elszundít. Minden azon módon marad az asztalon és senki meg se mer mocczanni a házban.

Az Isten igazán bocsássa meg! Mert a halál gondolatával nem szabad tréfálni. A néni mindjárt sírva fakad, ha rágondol, mennyi kedvese pusztult el körülötte. Csak ketten maradtak már. Annyi gyermekük volt, hogy se szeri, se száma. Kereszteltek, temettek. Mi költség! Csak győzzön eleget keresni az ember! A szép nagy fiát: a pelyhedző ajakú Istvánt elcsalta Bardócz, a barát, a forradalomkor. Ott a Besén mentek ki, nagy dobszóval, énekkel. Vajjon ki fogta be a szemeit?… A feketeszemű Rózsika, a ki a néni ölébe ülve, lehelte ki beteg torkán a lelkét… Az okos kis Miklós, a kinek a testén nem akart kiütni a himlő… És oh! a menyecske leánya: Mari, a ki megszökött a forradalom után egy kvietált német őrmesterrel. Oh! Néha sírva gondol a néni az egyetlen unokájára, a leányának a fiúcskájára, de Márton előtt nem szabad beszélni róla…

És oda lettek a szomszédok mind… A kikkel kereskedtek, a kikkel czivódtak, szeretkeztek. A tutajos szomszéd,… a ki alkonyatkor átdöczögött az utcza túlsó feléről s leült az ő házuk elé s akkorákat hazudott, hogy majd leszédültek… A bivalykereskedő, a zsíroskabátú vén rácz. Hol vannak mind? És hol a liszt-lopó molnár, a ki érzékeny, rebegő vékony hangján énekelgette:

– Nem minden szép, a mi szép,
Az szép, a mit szeretünk…

és pengette hozzá a gitárját… A gyerekek pedig cziczáztak az utcza közepén, keringőket játsztak, farkas-bárányt, kántálva, hogy belekábult az ember… Hol vannak mind; a gyerekek kedve, az öregek élete? Istenem, beh kihalt a világ! Oh, nem kell az elmulásról beszélni. Nem jó! Ne kisértse a bácsi az Istent.

A bácsi pedig nagyokat bólongatott jobbra-balra a karosszéken és horkant egyet-egyet. A néni ijedten szökik fel, hogy megfogja a fejét. «Megüti magát, Márton.»

– Dehogy, Czicza, hiszen nem aludtam. Nem, mert mindent tudok, csak behunyom a szememet. Bár tudnék aludni, Czicza, de kerüli az álom a szememet.

Igy hazudozott a bácsi, a mi pedig vétek az Isten parancsolata ellen.

A jó Isten ellen… a kit pedig boldogan féltek. A bácsi igen jóba volt Vele. Kompanizált vele s minden ügyes bajában egyezkedett vele. Mikor a tutajokkal megindult Gyergyóból, szépen megbeszélte vele a dolgot. Rendesen el is ért Aradig szerencsésen a terhével (persze Márton bácsi is jól nyitva tartotta a szemét) és akkor viaszgyertyákat gyujtott a tiszteletére… Ha valami csalfaságon járatta az eszét az üzletben, avagy egy-egy húsos fehérnépet csipkedett volna meg valamely homályos szegletben, nem evett Márton bácsi két szeredán húst s így vezekelt. S azzal rendben volt. Viszont, ha valami ügye rosszul ütött volna ki (minek utána kidühöngte magát), megcsinálta a mérleget: «Én vétkeztem ezt, Ő megcsapott úgy… jó… kvitt». Azonban vénségére nagymisére is eljárt mindennap (ingujjban azokban a nagy melegekben) s buzgón dicsérte a Véghetetlent, mert megigérte vala neki, hogy jó dolga lesz a másvilágon, ha tisztességesen viseli magát e földi életén…

Az ebéd után ismét kitelepítették a bácsit a virágos tornáczra és pöfékelt valameddig, mikor nyughatatlanul fordult vissza: «Jár-e az óra, Czicza?»

A néni mindjárt megértette.

– Négy mindjárt az óra, Márton! a kávét várja már, úgy-e, fiam? Jó forró lesz, magam ügyelek reá, ne féljen. – S ismét ettek kávét, brassai czvibakkal, mert ebben nincsen élesztő s igen könnyű az emésztése s tán valami haszontalanságot: valami kis tojásos pereczet, vagy egy picziny kaviárt, olajbogyót, vagy tán egy csepp sós halat, avagy száraz sonkát, a mit a néni páczolt corianderrel, salétrommal és egy parányi fokhagymával.

Senkivel se volt koczódásuk. A bácsi nem adott pénzt kölcsön, nem kért senkitől, így barátságban élt az egész világgal… Öregségére faneműt vett a szovátai székelyektől (kerékfalat, lajtorját, lapoczkát, mi egyet-mást), hogy éppen valami dolga legyen, de erről a kis üzletéről nem vezetett főkönyvet: «Veszem egy sustákért, eladom két sustákért s punktum. Kár nincs benne». Ez volt az egész üzleti politikája.

Szép egyformaságban éltek így, hacsak valami forradalmi harczos kollégája nem vetődött a portájára. Akkor megelevenedett a bácsi. A harczos pajtásainak odaadta akár a lelkét. A kikkel jártak Gálfalva mellett (ott, igaz, futottak), de a piski hídnál, Segesvártt, a vizaknai lankásokon. A fia ott veszett el valahol. A haza vette el. Az Isten neve legyen dicsőséges…

– Adja ide, Czicza – mondta, ha valami régi kollégája vetődött be – azt a karabint, nem azt a kovást, de az aczéllal kivert duplát – és czélozgatott a bácsi, bárha a fegyvernek nem volt magja és behunyta a félszemét s a száját félrehúzta és kifeszített karja úgy reszketett, mint egy gyenge faág, a mit a szél rebegtet. Czicza ijedten nézett reá.

– Felizgatja magát, Márton; nem jó komédiázni a pisztolylyal, még elsülhet; az Isten őrizzen tőle.

– Csak hadd szóljon, mint a mennydörgős ménkő… – felelte és igen zordonul nézett a nénire.

– Nem, nem szenvedhetem, nem szeretem a kezében látni, még valami bajt szerezhet magának.

– Gyáva asszony, – boszantotta a nénit. – Csak jönne, jönne, jönne a német ismét, hogy még egyszer lássam őket szemtől-szemben. Mert elmegyek, úgy tudja meg, Czicza!

– De Márton, ki is veresedett egészen. Ha szeret, tegye le a kezéből. A nyakán is megdagadt az ere. Ne kiabáljon, az Isten szent nevére…

A bácsi akkor sunyorgott alattomosan és meg volt elégedve magával, hogy ráriaszthatott Cziczára…

A magyar nadrágját soha se vetette le a bácsi azóta; aranyrojtos nyakravalót s zsinóros, gombos kitliket viselt, bárha nem illett nagy, csúf potrohán.

Igy éldegélve a bácsi (mindennap egy nap telvén el) egy éjszakán átszólt a szomszéd kis ágyban forgolódó Cziczához:

– Nem alszik, Czicza?

– Nem, Márton. Valami megfeküdte a gyomrát?…

– Nem, Czicza.

Aztán elhallgattak s később ismét újra kezdte Czicza:

– Tán a lelkét nyomja valami?

– Az, Czicza. A Mari fiáról álmodtam.

Azután mindjárt utána tette:

– De ne beszéljen róla, Czicza. Nem akarom, hogy beszéljen róla. Nem, egy szót se szóljon róla…

Ez a Mari egy tekergő némettel szökött el a forradalom után a Márton bácsi házából. Valami peczkes őrmester csalta el. Soha se akart tudni felőle a bácsi. Megszökött vele… Mikor a fia megszületett, Mari is meghalt. Jó. Megszökött vele. Jó. Senki se emlegesse őt. Jó. Elveszett… Jó… jó…

– Vajjon mi lett a fiucskából?

– Én tudom, hol van…

– Maga tud róla, Czicza? Az én hátam megett trafikál vele, Czicza? Van-e lelke?

– Az unokánk ő mégis, Márton. Egyetlen unokánk, Márton! Bár a mindenható Isten venné le azt a kérget, a mi a maga szivén van. A szegény fiú mesterlegény Pesten, Márton! míg mi itt jó módban élünk.

Aztán nem beszéltek többet, de egy napon vörös nyakravalós, kifoszladozott aljú szűk nadrágban s feszes, kis begombolt szürke kabátban felment egy legény a tornáczra, Márton bácsi elejébe.

– Ön azon Márton úr, – kérdezte az idegen ficzkó – a ki a mamám apja?

Ühm. Ez az «ön» mintha megütötte volna a bácsit. Kellemetlen ábrázatú ficzkó volt, valami gyér, vöröses szálakkal vékony ajaka felett. A Mari fia volt vajjon? ki «mamá»-nak nevezi őt? A bácsi oldalvást nézett a ficzkóra s nagy füstfelhőt fújt felé a pipájából.

– Én vagyok: Dagobert – folytatta a nyurga, nyavalyás legényke – s a tisztelt neje hívott önökhöz. Az írásaimat van szerencsém bemutatni…

S oda adta a Czicza néni nagybetűs, reszkető kézzel írott levelét.

– S mi czélból jött hozzánk, barátom?

– Ez sajátságos! A felvilágosítással önök tartoznak s meglepő valóban, hogy ön kérdi tőlem: miért jöttem? Remélem a meghivó az ön hirével történt?

Ez mind azon a helyen folyt, a hol a délelőtti pipálást szokta végezni Márton bácsi. Az arczátlan legyek ingerkedtek a bácsival. Márton így szólt:

– Tessék helyet foglalni.

A néni szaporán a konyhából tipegett a vendég elé. Kedvesen megölelgette a jövevényt, eltolta magától, visszahúzta, hogy jól, jól megnézze. Az unokája volt, oh, be szivesen megcsókolgatta volna mindenfelől. Azonban a ficzkó mereven megszegte a derekát az egész komédia alatt.

Az utczán elmenők a nyilt kapun át barátságosan köszöntötték Márton bácsit. A bácsi morgott valamit s mély tekintettel vizsgálta az unokáját.

– Valami mestersége van az öcsémnek? – kérdezte a bácsi.

– Mindenesetre. A Schultz és Weber czég alkalmazottja vagyok, a fölszerelő-osztálynál. Az írásokkal szivesen szolgálhatok.

– Ú-úgy, szerel uraságod?

A néni leült a grádicsra és szeretetteljesen hordozta szelid kék szemeit az uráról az unokájára. De egy szót se szólt, mert remegett. Ő ezt egészen másképen képzelte.

– De tán nem is reggeliztél, édes fiam? – És elfutott a kávéért.

Dagobert úr keresztbe tette lábait az asztal mellett s így szólt:

– Kávé? Ez a puha burzsoá csemegéje. Mi, ha szabad mondanom, tartalmasabb eledelekkel erősítjük az izmainkat.

– S mivel erősítik az izmaikat uraságtok?

– Hússal, szolgálatára.

A néni aggódó igyekezettel mindjárt közbe vágott:

– Igaz, édes fiam, igaz. Hol is van az eszem? Húst, persze. Ebben a perczben.

Oh, édes jó Isten, akár a testéből odaadott volna egy darab húst, csak hogy összebékéljenek.

– «Mi» azt mondta uraságod «mi». Kik azok?

– Mi? A szoczialisták, a jog előharczosai, kérem alásan.

És a hidegsültet nyelve, mohón koczogtatva állkapcsát, barátságosabban, oktatólag elegyedett szóba Márton bácsival.

– A szoczialisták: a kik harczolnak a franczia forradalom nagy vivmányaiért: a szabadságért… egyenlőségért… testvériségért…

A pofája kifeszülve a nagy falatoktól akadozva folytatta:

– Egy mindegyikért; mind egyért… A szoczialisták…

A nap enyhén sütött. A bácsi kétfelé terpesztette a lábait, hogy jó biztosan üljön. Azt hiszem, attól tartott, hogy leesik.

– S ezt mívelik uraságtok?

– Ne úgy mondja, szivem, hogy «uraságod». Hiszen ez az unokája.

– De azért mégis csak uraság, Czicza! Mi egyformán uraságok vagyunk.

Dagobert savanyúan mosolygott. Ugy látszott, jól érezte magát és a széken hintáztatta magát.

– Ezt míveljük. Az én föladatom az, hogy fölvilágosítsam a vidéki népet, a párt megbízásából. Bizalmas körben hajlandó vagyok írásaimat megmutatni…

A reggelit néhány pohár itallal öntötte le. Oly kihivó volt, hogy a bácsinak kedve kezdett telni benne.

– És már rendben vannak uraságtok mindennel?

– Mivel?

– Az állammal például?

– Mi az? A népakarat az állam. Mi alkotjuk, a törvény az, a mit mi szabunk.

– Valóság… De ha ütni talál az állam?

– Visszaütjük. Kik hozzák a törvényt? A hízott emberek. Nekünk is van jogunk, hogy meghízzunk, hogy mind egyformák legyünk.

– Vagy mind soványak egyformán. Valóságos igaz. Segítse reá az Isten.

– Az Isten? Azt tartsák meg maguknak. Van elég erőnk nála nélkül is.

– S nem Ő adja azt is?

A bácsi hangja bizonytalanabb lett. A ficzkó gúnyosan mosolygott.

– Eh! mi meghagyjuk aztat önöknek. Mi a valósággal foglalkozunk. Az a henye embereknek való…

– Az Isten? fiam… fiam…

A bácsi rebegett. Nem! semmi csoda se történt. A föld se nyilt meg, hogy elnyelje e semmiházit. A hangja megtagadta a szolgálatot, csak Czicza nénire függesztette táskás, vörösszélű szemeit. A ficzkó nekibátorodott a biztatástól:

– Az ócska fölfogást tartsák meg az urak. A miénk a jövő. Testvériség az egész világon. Egy nép, egy nemzet, egy világ…

A néni oktalanul rebegte:

– Egy nemzet? Te magyar vagy, úgy-e?

– Én? Én szoczialista vagyok. Ott a hazám, a hol jól megy dolgom. A többi ostobaság és sifli…

Márton bácsi lassan, segítség nélkül fölemelkedett. Valósággal félelmesen meredt a ficzkóra. Mily nagy lett! A pipát kiejtette a kezéből s kivörösödött az orczája. A néni önkénytelenül melléje simult s a kezét a vén ember homlokára szorította. Az erek lüktettek mind. Az ajaka szederjes lett.

– A haza… a haza… – rebegte Márton bácsi. A mellét kifeszítette s a fejét fölvetette. Valósággal félelmes és daliás lett egy perczig.

Egy perczig csak. Aztán összeesett s a néni segített, míg a székbe beültethette. A bácsi hangtalanul rebegte:

– A haza… A haza is…

Aztán mintha nem is tudna semmit az unokájáról, bizalmasan Cziczához fordult:

– Látja a bűnöm büntetését? látja-e, Czicza?

És kifeszített karral a nyitott ajtóra mutatott s oly mélyen és erővel tekintett a ficzkóra, hogy lehetetlen volt félreérteni őt.

S kisérte, kisérte a szemével, a míg Dagobert vissza-visszafordulva, lustán kisompolygott a kapun…

S mikor kihaladt, a bácsi szemeiből két kövér csepp buggyant ki. A néni eltakarta az arczát.

De egy szót se szólt többet felőle.

A bácsi eltolta később a pipáját is, a mit Czicza alázatosan átnyújtott Márton bácsinak.

– Nem beteg maga, Márton? – kérdezte.