A gyehenna.
Már elment szegény Kis Farkas.
A világ észre se veszi, hogy a föld az ő híjával forog a tengelye körül. És itt a körülötte valók, mi is, egy igen könnyűt sóhajtunk utána s megyünk tovább, mintha mi se történt volna. Mert egy oly ártatlan ember, ki másnak az útjába sohase állott – akár van, akár nincsen.
Elment… minthogy egyszer vén fejével valami oly nagy dologba elegyedett, a mihez igen gyengének született.
Ő a német nyelv rejtelmeit magyarázgatta az iskolában; szeliden, magánosan élt; szerette a gyermekeket, a virágokat és gyümölcsfákat; sovány, gyérszakállú, gyengehangú ember volt s úgy látszott, hogy soha szenvedély nem fogja felborzolni érzéseinek a tükrét… Soha nem bántott senkit s a gyermekek is a haszontalankodásaikat némi pártfogói jóindulattal mívelték vele szemben, minthogy rá haragudni nem lehetett. Az utczán a tanitványai virágszállal ajándékozták meg hunczutságból s a nevenapján az egész csorda reá szállt verssel, énekkel, hogy kifacsarjanak tőle egy szónoklatot (a mit Farkas évről-évre el szokott mondani, a miben «Ádám apánk s Éva anyánk» előfordult) s egy kosár almát. Az almát megették s a magvát visszavitték, minthogy tudvavaló volt, hogy Farkas gyümölcsész ember, ki a jövő nemzedék almaszükségletének ügyét viseli a szivén! – s áldásos voltát szóban s kis nyomtatványokban hirdeti. Ezért minden időben marokszámmal hordták hozzá a gyermekek az almamagokat, hogy vesse el és valamit ha csinált is e teménytelen maggal Farkas, ha nem – bizonyos az, hogy kertész híre terjedt, a gazdák respektussal emlegették nevét s a gazdasági gyüléseikből ki nem felejtették. Nem, sőt az idevaló ujság nem is emlegette másként, mint «jeles természettudósunk»-at… a mi jól esett Kis Farkasnak, s efféle ártatlan örömök között éldegélve, úgy látszott, hogy Farkas minden nagyobb háborgást kikerülve, békés egyedülségben, nagyobb rázkódás, kegyetlenebb keserüség nélkül fog besimulni az örök feledékenységbe – mikor a Kis Farkas által imádott német mitológiából való Nornák észrevették szelid hívüket – s visszaterelték a mi kis, csendes városunkba Pintyi Ottiliát.
Pintyi Ottiliát… és jöttére Kis Farkas kilépett a világ küzdterére, míg csak le nem tört…
Mily impozáns hölgy volt ez az Otti! Innen a szurdékból, a Kis Farkas tőszomszédságából vitte el feleségül egy gazdag brassai oláh pénzváltó, szép, nyílóbimbó korában (hányszor simogatta Farkas e kékes-fekete erős hajat s hányszor e rózsaszínnel belehelt üde gyermekarczot) s teljes virágában került vissza, a gazdag oláh megtérvén apáihoz, egy halom pénzt hagyva az özvegyére.
Visszatérvén pedig Otti, észre lehetett venni, hogy Kis Farkas professzor úr nyakkendőt, keztyűt kezdett viselni s egy kis pálczát nem átalt lógatni a kezében… Észre lehetett venni, hogy a szerény Farkas egyenesebb, rátartibb kezdett lenni s érintkezéseiben, köszöntéseiben nyájasabb, leereszkedőbb lett. Észre lehetett venni, hogy Farkas nem csupán a mindenki által tudott időben az utczán, de rendetlen időszakokban is sétálgat, nevezetesen a piacztéren, közel azon házhoz, hol Pintyi Otti lakik… Sőt látható lett, mint gombolja be ilyenkor a kabátját és mily mély gondban elmerültnek látszólag lépdel, kire se nézve, kit se köszöntve. És főképen csakhamar mindenki észrevette, hogy Farkas magyar nadrágját bugyogóval cserélte fel s magyarkáját gombos gérokkal.
Világos volt, hogy valamit akar a professzor úr. «Czivilizálódik» – mondták a gúnyolók.
Ő, ki kerülte a haszontalan szóbeszédet, ekkoriban fecsegőnek árulta magát a piacztéren; hozzácsatlakozott a sétálókhoz s hajlongott, mosolygott, mint más jóízű legényember szokott. «Megpendült» – jegyezték meg a jóakarói. Sőt dörzsölődni kezdett az úriemberekhez Farkas, azzal a világos igyekezéssel, hogy őt mindenki észrevegye, – s egyszer a nőegyesület nagygyülésén is megjelent (a hol azelőtt soha senki se látta), az elnöknő háta mellé állva, hangosan éljenezve, tapsolva a beszédre.
Ekkor persze Otti is észrevette Farkast s ismerősként mosolyogva köszöntötte a fejével s a gyűlés végén meg is szólította, így:
– Emlékezik-e még rám, kedves Farkas úr?
Mint szeretett volna Farkas valami igen szépet felelni! – azonban a végzete az volt, hogy sohase jutott az eszébe a legjobb felelet a leghelyesebb időben, hanem a mit felelnie kellett volna, az csak odahaza ötlött az agyába s ezt hangosan a kopasz falaknak szavalta el. Ottinak így felelt volna (meleg pátoszszal):
– Hogy lehetne elfelejteni egy ilyen szépséges hölgyet, Otti! de hogy mernék én emlékezni magára édes! Csak visszasóhajtok a fiatal korom után, melynek maga volt a napfénye, mikor együtt eregettük le az árkon a papircsónakokat; mikor a berekben barabolyt ástunk a nyíló tavaszon; mikor együtt énekeltük nagypénteken a passiót; mikor bujósdit játszva, a Fésüs néni roszszagú szine sarkán csókolóztunk… oh Otti; szabad-e emlékeznem reá?
És így felborzolva magát, szégyenkezve elhallgatott s leeresztette a karjait. Azonban egy kis séta után nekibuzdult ismét:
– Sohase is felejtem el, Otti… sőt méltó szeretnék lenni arra, hogy észrevegyen engemet. Nem hogy valamim… izé… legyen, hogy valamiképen hozzám volna csatolva… izé… mert én arra méltó nem vagyok… de szeretném, hogy észrevegyen s egyszer így szóljon: ezen Kis Farkas egy férfiú… egy izé… én ezen Farkasra nagyon büszke vagyok – és a többi és a többi…
Igyen szólott volna, ha tehette volna, de bárha csak a falaknak szólott, úgy tetszett neki, mintha kis beszédét személyesen elszavalta volna Ottinak s ekkor egy ideig nem mert arrafelé járni, a hol a szépséges hölgy lakott, nehogy a szeme elé kerüljön. Kerülte… de az eszét elfoglalta teljesen az a gondolat, hogy valami oly nevezetes dolgot kellene kitalálnia, a mit Otti észrevegyen. Valami jeles, az országot, a világot betöltő dolgot; – egy híres dolgot, a miért a Farkas neve szárnyra keljen s melyről egyszer, ha értesülne Otti, így szóljon: Farkas, Farkas… te mégis nagy vagy, nevezetes vagy… én szeretlek, Farkas!
Ily híres dolgot azonban nehéz találni. Az emberek már mindent föltaláltak. Az egész élet a jelentéktelen, unalmas esetkék lánczolata.
Néha megizzadt Farkas a törekvésében. Mit találjon fel?
Egy gondolatot, Istenem! Egy nagy, jó gondolatot! a miben feltünni, kiemelkedni lehet, mint a hogy a nap fölkel az égbolton…
Az étvágya elveszett a küzködésben s álmatlan éjszakái meghosszabbodtak. Az almamagvak garmadába gyűltek a tányérokon s a német diktándókat por lepte a polczon. Keserű, türelmetlen lett, kötődő az iskolában s kiveresedve vitatkozott semmiségekért a kollegáival. Egy gondolat!…
Az Otti sötét ablakait nézve, éjjel, rótta a piaczteret. Kiállhatatlannak találta a foglalkozását s kicsinyeseknek azokat, a mikben eddig örömét lelte. Képes lett volna valami nagy gazemberséget elkövetni, csakhogy feltűnjön, ha hozzá tudott volna kezdeni – a mit észrevegyen Otti. Ah! Otti a ki oly messze, távol vagy és oly szép vagy!
A gyermekek kikerülték az indulatos embert az utczán s az ismerősei elhuzódtak tőle: «Valami különös változás van Farkason, – mondták, – mi leli?»
A nőegyleti gyűlésen így szólt Otti: «Emlékezik-e még reám?» Mintha bátoritotta volna valamire Farkast…
Az életének a nyugalma fel volt dulva. Félhangon forró szavakat súgott a falaknak és megölelgette a karosszékeket. Néha merészeket álmodozott ébren. Néha vasszegekkel kivert bundában maga dulakodott az erdő fenevadjaival, véres tetemeiket lerázva a bundájáról, mint a legyeket… máskor tűzi szerszámokkal maga nekimegy az ellenségnek és hadseregeket perzsel le egy lehelletével… Az emberek ezt látván, álmélkodnak, mondván: «Oh! ez a Farkas mégis rettenetes ember… egy rettenetes izé…»
Egy őszi napon nem ment el Farkas az iskolába.
A direktor (egy jókedvű kövér pap) a szurdékba maga ment el alkonyatkor, hogy meglátogassa Farkast, ki a hámból máskor sohasem szokott kirúgni. A régi ház (még a Farkas apjáé volt) csendes volt s a pitvarban a kemencze padkáján, gondban gunnyasztva találta Farkast. Az ajtónyilás zajára Farkas felugrott s egy izromban a direktor nyakába szökött:
– Megvan! – így kiáltott fel.
– Megvan? Ki?
– Megtaláltam… Egy sugallat, egy, mondhatnám egy kinyilatkoztatás, egy… izé… Megtaláltam.
– El volt veszve valami?
A szegény Farkasnak az arcza égett s a szeme fénylett, mint a madárra leső macskáé. A direktor kedvtelve nézett reá: «részeg lévén ezen magyar». Farkas a kezét a kövér ember vállára tette s pártfogóan, fenhéjázólag ismételte:
– Meg-ta-lál-tam… Hallani fognak rólam. A város, az ország, a világ… egy izé… egy forradalom. Az iskola meg lesz elégedve velem. Én, (hangosan ismételte), én meg-ta-lál-tam.
A kövér pap némi kényelmetlenséggel feszelgett. Egy így nekibuzdult emberről nem lehet tudni: mit tesz a következő pillanatban? – Farkas megszorította a pap kövér kezét.
– Egy háború… egy irtóháború… egy izé… a rettenetes ellenség ellen. Az irtózatos kártevő ellen, a fegyver a kezemben van… a fegyver. Ő megtámad minket; nem az országot, de az egész világot… még a hol nyájasabban is mosolyog az isteni nap. Én ellene megyek… mi ellenébe megyünk, mi legyőzzük; mi megsemmisítjük. Én megyek elől, országok kelnek a nyomomba…
– Jó, barátom uram! Jó, menjünk, de nem ebben a pillanatban. Addig leülhetnénk s egy pohár vizet megihatna barátom uram!
– Ő megtámad minket s a világ tehetetlenül áll. Nézi, mint tarolja le az emberek verejtékének árát. A közvagyon rablója, alattomosan, a föld mélyén turkálva jön és halál, pusztulás jelöli az útját! Hadd jőjjön!… Itt vagyunk mi, magyarok! Itt van Kis Farkas. Egy jó fiú… egy ártatlan… izé… egy porfi… De e férfiú ellene megy a tudomány fegyverével. Az Úr őt választotta ki eszközéül. Véghetetlen az ő bölcsesége és ereje…
Valami lázas felmagasztaltsággal emelte fel a karjait. A pap megzavarva nézett rá: Részeg-e, bolond-e? oh, Uram! – Farkas egyszerre leeresztett hangon folytatta:
– Most hagyjon el, barátom… nem vagyok képes elbeszélni, a mi elmémet foglalkoztatja. Most hagyjon el, legyen nyugodt. Én virrasztok a közjó felett. Értse meg: a fegyvert én fogom… a fegyvert Kis Farkas a kezében tartja… Néha elmaradok az iskolából, mert a közjó hív. De azért hálátlanul nem hagyom el az iskolát, melyen egykor Anteus-képen megvetettem a lábaimat… Ne féljen. Visszatérek még. Én írni fogok. Elég…
És barátságosan kituszkolta az alkalmatlan férfiút s ekkor mind a két karját merően az égre szegezve, felkiáltott:
– Látsz-e engemet, Otti… Otti… s boldog mosolyra húzódott vértelen keskeny ajka.
*
«Megbolondult», azt mondták Farkasról, mikor kibujt odujából. Oly határozott és kurtán felelő lett, hogy alig merték megszólítani.
A járása keményebb lett s mintha megnőtt volna. Az iskolát csak ritkán kereste fel s az óra alatt az ablakból a messze hegyeket vizsgálgatta. A gyerekek tartózkodással ügyelték s egy tiszteletlen ficzkót megvert a botjával. A feleletei kurták, tömörek lettek s a kérdezősködőkön végignézve, elfordult.
Magával az igazgatóval is rövidesen bánt s arra a kérdésére, hogy «említett dolgozatát mikor fogják élvezhetni?» azt felelte: «A magamegtartóztatás ékíti a komoly férfiakat». A méltatlankodóknak a pap azt felelte: «Ne bántsuk! Ki tudja, mi lakik benne?»
Egyszer a pedellussal egy őszirózsa-csokrot küldött Farkas a szépséges Ottinak.
A félváros tudott róla.
Mindenki foglalkozott vele.
Mióta titok vette körül Kis Farkast, nagy arányokban nőtt meg az emberek szemében. Mindenki tudta, hogy a földmívelésügyi miniszternek nagy paksamétát küldött.
– Miért éppen oda?
– Mert «természettudós», mondták s persze a mit kitalált, oda küldi.
A postamester reggelenkint a piacztéren sétálva a város elejével, első dolga az volt, hogy rejtelmesen, tagadólag intett. Mindenki megértette. Még semmi se érkezett a minisztertől. Valami roppant nagy dologra volt elkészülve mindenki.
Mi lehet az?
A boltosok kiállottak a bizonyos időben, mikor Farkas haza szokott menni az iskolából s egy oldallökéssel figyelmeztették az idegent: «Ez ő.»
A postán mi se érkezett s ekkor a gazdasági egyesület évzáró közgyűlésére egyszerre rövid levélben jelentette be Farkas, hogy «nevezetes ügyben előterjesztést lesz teendő». «Előterjesztés», oly megrázó nagynak tetszett e szó. – Farkas előterjeszt… Mégis a természettudós a gazdákhoz szól először… Ime, a férfi! mindenki gőgös volt reá…
A városháza nagytermét megostromolták. A tél betakarta fehér bundájával a várost, mégis a terem ajtait nyitva kellett hagyni, hogy a kinnrekedtek is hallhassanak valamit az előterjesztésből. A karzatot hölgyek töltötték meg s a tanulóifjúságot durván kiutasította egy hajdú.
Kis Farkas izgatottan, sápadtan ült a padsor közepén.
A döntő percz közeledése felizgatta. Az ajaka reszketett s az orrczimpája lihegett az izgalomtól. Mikor rákerült a sor, alig érthették a szavát.
– … Az alattomos gyilkos ellenében, – így szólt – mely nemzeti vagyonunkat pusztítja, harczot hirdetek e helyről. Harczot, uraim!… harczot…
A néhány szóra elfult. A karzaton valaki kiabált: «ne szoríts»; némelyek kaczagtak, mások pisszegtek.
– Valósággal – szólt fontoskodva a direktor – a harczról már beszélt nekem a kollega úr…
– «Halljuk! halljuk!» recsegte egy borízű hang.
– … A rettenetes vész ellenében illetékes helyen már kopogtattam… De míg az ádáz ellenség folytatja gyilkos munkáját éjjel és nappal: szómra illetékes helyről választ eddig még nem vettem s ezért…
– Az átkos kormány… kiáltotta egy keserű hang. «Halljuk!» recsegte a borízű, mire halk nevetés kelt…
– Nem hát a tárgy fontosságához képest, csak néhány szóval akarom inkább tájékozni a közönséget s az érdeklődést ébreszteni: teljterjedelmességében előterjesztésemet már úgy is benyujtván az illetékes helyre. A vész, uraim! naponkint szőlleinkben terjed.
– Hol a fenében terjed, mondja, polgártárs? – kérdezte a bús hang.
– Szőlleinkben, uraim…
– Van ott valaki?
Farkas erősebben kiáltotta:
– A filloxera dúl szőlleinkben…
– Ez dúl? – kérdezte a direktor…
– A filloxera? – kérdezte csodálkozva, a publikumban csalódottan mindenfelől. – «A filloxera?» A szót egyik a másiknak adta. Mindenki összenéz csodálkozva… Csak a filloxera? A szót tovább adták, míg kiér a folyosóra. Künn is hallatszott: «csak a filloxera? Csak a filloxera?»
A beszélgetés általános lesz.
Csalódottan kérdezik: Csakugyan?
Egy erős hang kérdi: «Csak ezt találta ki, tisztelt úr?» «Ez ellen menjünk?» kiáltja öklét rázva egy mészáros.
Az elnök csengetni kezd.
Az igazgató malmot csinál a gyomrán a két hüvelykjéből és csodálkozva néz Farkasra.
Farkas kigyúlva néz szét és haragosan kiált:
– Rossz hazafi, a ki kicsinyli vagyoni erőnk ellenét. A kinek nincsen vagyona…
– Az szegény… – szakítja félbe a bús hang. – Farkas haraggal rákiált:
– Ez nem komédia… Menjen ki innen, a kinek nincsen helyén a szive.
Egyszerre tíz torok zúg fel. «Menjen maga ki!» «Szamár». «Nézze meg a kolontost»… «Mi menjünk ki?» Erős pisszegés süvít át a termen.
Farkas pogány tekintettel nézett át a termen és daczosan leült. Arra egyszerre csend lett.
Az igazgató jóízűen hozzászólt: «Mondja már végig, barátom, ha belékezdett. A kinek nem tetszik, ne hallgassa.»
Farkas gyorsan peregtette, kedvetlenül:
– Milliók vesznek el a földben. Erőnk elvész s előterjesztésem bőven tárgyalja: mi a kárunk? mi a védekezés módja? mondhatnám, mi a fegyver a támadás ellen?
– Halljuk, halljuk! – riadt a zúgásba a borizű hang.
– Ellenében megyek, uraim: a tűzzel… Mi a tűz?
– Halljuk, halljuk, mi a tűz? – kiáltják mindenfelől jókedvűen.
– Röviden végzem… A tűz… Mondhatnám… A védekezés, szerény véleményem szerint, a következő: A szőlő alján ássunk egy nagy, nagy gödröt… egy igen nagy gödröt. Az innen kiemelendő földet hordjuk fel a tábla szélére. A gödörben most csináljunk egy nagy, nagy tüzet. Most jönnek a munkások többnyire lenge öltözetben, mely elégetendő lesz. A gödör után következő pászmából óvatosan ássuk ki a beteg tőkéket és dobjuk be a tűzbe… Innen fennebb megyünk… Itt egy gödör képződött már azalatt. Ez új gödörben új tüzet élesztünk. A most következő pászmából óvatosan kiszedjük a beteg tőkéket s az eleven lobogó tűzbe beledobjuk. Most egy új gödör képződött s ebben…
Egyszerre mindenfelől kiabáltak a teremben, mintha a kórus szólana:
«Ebbe új tüzet élesztünk… és a felette való pászmából… óvatosan… kiássuk a beteg tőkéket… a lobogó tűzbe beledobjuk… a beteg tőkéket…» Egy harsány hang belekiált a zajba:
– Hisz ez a «Gyehenna». «A gyehenna» – hangzott fel egyszerre mindenfelől.
A gyehenna.
Az emberek kétrétbe hajolva a kaczagástól, tagolják a «gye-hen-na» szót és egymásra dőlnek.
Az elnök fájdalmas tekintete irgalmat kér és az alelnökre hull. Valaki röhögve kérdezte: «Hát a lenge munkásokat a végén hova dobjuk?»
A kórus kiáltotta: A gyehennába… S elfáradva, újból kezdik a kaczagást.
A gyűlés feloszlott.
*
Minden bizonynyal Pintyi Ottiliának is a karzaton kellett lennie. Nem látta Farkas, de érezte. A hőség ellepte e gondolatra és összeborzongott mindjárt. A teremből kivonulók zajongásából ki-kihallszott: a gyehenna… szó.
Farkas körültekintett. Csak egy gomolygó ködöt látott. Egyszerre igen kicsinyes dolognak talált mindent: a filloxerát és a tüzet. Egyszerre elveszítette a bizalmát és egyszerre mintha mély sötétből világosságra nyitna, elvakultan nézett körül, kábulva. Egy-egy élesebb kaczagás emléke belenyilalt az agyába. «A gyehenna».
A terem kiürült. Az elnök is kivonult, a tanártársai is s egy szóval se közeledett Farkashoz egyik is. A szolgák az ajtó sarka mellett várakoztak:
– Itt méltóztatik maradni? – kérdezték.
Az elhagyatottság érzése hatotta át, mintha egy hangtalan rengeteg közepén magára maradt volna Farkas… Oh nem!… Mintha egy nagy magasságból mélységes gödörbe hullott volna le. Fájt is minden tagja, kivált a feje… A szemét megdörzsölte, hogy lásson.
Egyszerre idegennek látott magán mindent: a kezét, a lábát. S magát a termet, mintha sohase látta volna.
Vajjon nem álom-e mindez? Nem bírt egyenesen menni. A durva hajdú, ki a deákokat kidobta, Farkas mellé állott:
– Fel se vegye, téns úr, a lelketleneket! Ügyeljen a lábára, téns úr, mert itt grádics van…
Ez a vígasztaló szó kissé felébresztette. – «Köszönöm» – dadogta s megemberelte magát.
Az utczát azonban ismét idegennek találta s violaszínben látta a szemközti házsort.
Hova menjen? Nagyon erőtlennek érezte magát. A plébánia előtt a feszületbe beleütődött. Megállott, levette a kalapját s a kocsiútra tért, minthogy úgy tetszett neki: hogy a gyalogjárón tán emberek járnak? Még azt találja mondani valaki, hogy: «gyehenna».
Alkonyodott, a hó szállongott, a hideg pihék a Farkas gyér hajjal fedett búbját ellepték. Ez kijózanította.
Erre a szégyenérzés töltötte el. Nevetségesen csekélynek ítélte az egész ellenséget; a filloxerát s a tüzes gödröt.
A hosszú utcza szegletén valaki pipára gyujtott. A gyujtó lángja láttára azt hitte, hogy őt gúnyolja valaki s egy kis közbe fordult be, hogy kikerülje. A kapualjában a szolgálók vihogtak… Mintha megütötte volna Farkast a kaczagás. Nem neki szól-e vajjon?
A szurdék elején egy kövér varga levette a kalapját a professzor úr előtt alássan:
– Megtörtént, téns úr? – kérdezte bizalmasan.
Farkas igent intett.
– Jól történt, téns úr? A Maros-árkon voltunk a bőrökkel s nem mehettem el a gyűlésre. Mit talált fel a téns úr? Nagy tisztesség az utczánkra, téns úr…
Farkas sietve haladt hazafelé. A szurdék vége felé egy csomó gyerek havazódott. Visító torok kiáltotta «gyehenna», erre karban ismételték: Gyehenna, gyehenna…
Farkas ijedten tekintett szét s gyorsan berántotta a kaput és bezárta. Magára volt…
Az udvaron leült a küszöbre csüggedten és a fejét mélyen lehajtotta. Tán nem vették észre, a míg haza jött…
Istenem! egy egész világ omlott össze benne. Most eltagadja, hogy itthon van, jó; de holnap az iskolába kell mennie. A holnapra rettegve gondolt. Holnap végig kell mennie az utczán. Az emberek szembekaczagják. Megöli. Kit? Mindenkit? A gyermekeket is az iskolában…
És a piaczi emeletes ház előtt is elmegy Farkas holnap, a hova őszirózsa-csokrot vitt a pedellus? Valaki behúzódik az ablakból, ha Farkas arra téved és a selyem karosszékbe leroskadva, nevet, nevet… És Farkas belemarkolt a mellényébe görcsösen…
A hópihék belepték a Farkas czipőjét. Bután nézte s kijebb nyujtotta a lábait. A sötétség csendesen ránehezedett az udvarra. A színek fekete üregéből mintha ismerős alakok néznének Farkasra. Édes apja pipával a szájában a gerenda végén ül… odább arra az ajtófélre kötöttek hintát. Ottit felhajtotta Farkas magasra a hintán s a kis leány kaczagva kiáltotta: «még magasabbra, még… mily messze látok». A szkumpiás zsákok ott állottak s azon tanulták a leczkét… ott volt egy meszes gödör, a melyben elbujtak. A «gödör» szó eszébe jutván, Farkas egyébre fordította gondolatát. Hátul a kert, a hova az almamagvakat vetette el sorba… Az első könyet ez a gondolat facsarta ki a szeméből…
Utálatos keserűséggel telt meg a szája. A havazodó gyerekek visongtak az utczán. Mintha «gyehennát» kiáltottak volna. Farkas fölkelt a küszöbről. Magára volt. Mégis megnézte a kaput, jól be van-e zárva?
Az apja? Miért jutott az eszébe? Mennyit kinlódott a sok rossz adóssal, csaló baráttal… Milyen boldog az örökös pihenésben s elfelejtésben… Odább ment, botorkázva a sötétben.
Az jutott az eszébe, hogy ő alszik most. Megcsípte a karját… kábult volt. A fáskamara ajtajába beleütődött. Felkiáltott, mert úgy érezte, mintha meglökte volna valaki. Odább lépett s a kút kávájához tántorgott. A gerenda vége nagyon megütötte a térdét. Hozzákapott s a kút peremére leült. Valami lágy, penészes levegő csapta meg az arczát a mélységből.
Ez a langyos lég jól esett az arczának. Ezért a víz felé fordult.
A holnap… Istenem! Eszébe jutott a holnap… Egészen kábult volt.
Átölelte a kút pereme gerendáját s mindjobban szorította, mintha valami édes derékhoz vonta volna magát.
A mélységből mintha halk morgás hallatszana; mintha domborolna egy boldog megelégedésben élő czicza… mintha álmatagon sóhajtana valaki alulról…
Farkas mind jobban hajtotta le a fejét s tátott szájjal itta az enyhe levegőt. A hó belepte a nyakát s Farkas összerázkódott.
Arra gyors elhatározással eleresztette a kút káváját s eszméletlenül terült el a havas földön…
