A tolvaj.
A vizsgálóbiró – egy szelídszemű, sugár ifjú ember – felhozatta Madár Márton favágót a tömlöczből s így szólt:
– Mondja el, Márton, igazán, szép renddel, a mint történt az a szerencsétlen eset.
– Igaz, tekintetes biró úr, szerencsétlenség volt az! Én nem vagyok gonosz ember, én nem bántottam az öreg boltost. Én soha se bántok mást… Soha életemben sem volt dolgom a törvénynyel, pedig negyven felé járok s csak azóta őszülök, hogy itt benn vagyok. Azelőtt, ha egy-egy szerencse fehérszálat kaptak a hajamban a gyerekek… odahaza. Odahaza… a gyermekek, mert két leánykám van, tekintetes biró úr és egy fiam! Már a barátokhoz jár betűre. Úgy hívják, mint engemet. Az Isten nevelje becsületre s ne engedje, hogy ilyen szerencsétlenségbe essék, mint az apja.
De a szerencsétlenségbe nem a fiam miatt estem. Hanem a leánykámmal karácsony estén mentünk ki a piaczra, hogy lássuk az angyaljárást. Nálunk régebben az új esztendő éjjelén járt az angyal s odahaza ilyenkor ébresztette fel a feleségem a gyermekeket, hogy egy kis diót, aszaltszilvát, mit, egy-egy kis rongybubát rakjon ki az asztalra s meggyujtsa a gyertyát, mikor harangoznak, – hogy örvendjenek. De most karácsonykor járnak az angyalok s az embernek megáll az esze, oly gyönyörű aranyos, fényes fenyőfák látszanak ki mindenfelé az ablakokból… Azt mondják, hogy valami német eredetű angyal csinálja eztet a változást… Ez volt a baj, instálom.
Pedig nem is ácsoroghattunk sokat akkor karácsony estén, mert ropogott a tél, irgalmatlanul. A kicsi Zsuzsikámat az ölemben vittem, hogy ne fázzék meg, de Rózsika a fiamat vezette a kezén, mert ő a nagyobbik. Azt mondom nekik: «Szaporázzatok, tapogjatok, Rózsika, mert megfagytok.» A csillagok úgy ragyogtak, mint a csizmadia gyertyaellenző vizesüvegei s az oláhvargák kórusa alig tudott kántálni a nagy didergésben.
«Nem, – mégis azt mondja Rózsika, – ne menjünk el még innen, lelkem apám. Oh, milyen gyönyörű». S megáll a szegeletboltos ablaka ettől – a hol a szerencsétlenség történt – s úgy reszkettek mind a hárman.
«Nem, – azt mondja s a szeme szinte kiült az orczájára, – nem, még ne menjünk innen, lelkem apám. Ilyen gyönyörű nincs is a világon». S nézem: hát köny pereg le az arczán. A hidegtől lesz ez, mondom. De nem – mert az ablak alatt mind emelkedik a leányka lábújjára, hogy láthassa azt a gyönyörű fenyőfát a szegletboltos első szobájában, a mi tele volt akgatva aranyszálakkal, csillagokkal, édességekkel, drága játékokkal. A boltosnak az unokája pedig egy olyan bubát ölelgetett, mintha lelke lett volna és még egy másikat is rázogatott a karján…
«Nézd, pislog a baba», suttogta Rózsika és kaczagott…
«Menjünk», azt mondom, de nem mozdul Rózsika, pedig engedelmes gyerek, a mióta van…
El volt rontva az esténk, instálom.
Rózsika nem is eszik, se nem szól, hanem felkuporodik a kemencze padkájára, üldögél, aztán felugrik, jár le s fel, szinte futva. «Mi lel?» azt mondom, de arra se szól, hanem sirdogál s reszket, mintha a hideg rázná… «Ne búsulj, – azt mondom, – a mi angyalunk tudod, nem karácsonyba jár, hanem újesztendőre; meglátod, még szebb bubát hoz neked, mint a boltos unokájáé… csak várj, mert te jó gyermek vagy»… mert tudtam, hogy az jár a fejében… az a pislogó baba…
A feleségem (engedelmet kérek a szóért) nyersbeszédű asszony, de jó a szíve, a-az… oda megy, meglöki a gyereket: «kötél a nyakadra – azt mondja – te béka, nem hajas buba… vagy mi a nyavalya bánt?» ezt mondta, olyan szemet vetett reám, mint a hegyes vasvilla. A gyermek csak csippog, éjjel mind hánytorog; egész éjjel azzal a bubával viaskodik, játszik a fenyőfa alatt «óh lelkem», suttog neki s úgy tesz, mintha ringatná.
– No, – azt mondja az asszony – annak a gyereknek szépen megtöltötted a fejét a bolondsággal.
– Kialuszsza – mondom…
De reggel is olyan Rózsika, mint a váltott s a mint elmegyek a templomba – mert karácsony ünnep első napja volt az – kiszökik a gyerek valamerre. Az asszony megmérgelődik, utána megy, megkapja a szegletboltos ablaka alatt, hazahozza. «Mi a kötél kell neked, béka?» így kiált reá s megczibálja keményen, hogy elmenjen a kedve. Nagyon szomorú ünnep első napunk volt, tekintetes úr. A gyermek úgy ül, mint egy fa, nem is sír, csak sóhajtozik… Ha oda nem nézünk, mosolyog egy semminek s a karján azt ringatja. Éjjel pedig álmában lassan énekel valami altató nótákat. «Ez a boltos unokája babájának szól» – mondom a feleségemnek… «Az Isten pusztítsa el a hitvány békáját», azt mondja, majd kiverem én belőle is, (nem akarok rosszat mondani a feleségemről), de felvette Rózsikát az ágyából és meg-ver te. Nem is aludtunk azon éjjel, másnap mind rosszkedvűek voltunk…
De ez mind igy… s Rózsika fonnyad rettenetes vágyában, mint a levágott virág a víz után… Az anyja mind azt kiáltja: «kiverem én belőle, ki én a békából»… s ha én közbe szólok, azt mondja nekem: «Hát lopja el kend azt a fene bubát a leányának, mert nekem még kenyérre való pénzem sincs, nemhogy bubára… se most, se újesztendőre». S ilyenkor ugy felpuffadt mérgében, hogy majd kipattant… «Mit tegyek?» mondom…
De az asszony szidása mégis bevette magát a fejembe. Nem tudtam kiverni onnan. Ha eszembe jutott, megizzadtam: «Lopja el kend», ezt hallom, mintha mondaná valaki. Én? Nem az én mesterségem, de éreztem, hogy akár meg tudnék ölni valakit a leánykámért, mert az úgy megsárgult, mint a lehulló falevél őszön.
– Lopjam el?… «Mit tegyek veletek, édes bogaraim», kérdeztem tőlük, sóhajtoztam s este – mert vége volt már az ünnepeknek – kézenfogtam őket ismét, hogy járassam meg őket, mert tán a hideg kiveri a rossz gondolatokat a fejemből, de a leányka, a mint kimegyek, arrafelé ránczigál, a hol a hajasbaba lakik… A fiam szalad vele, oh, mert áldottszívű jó gyerek az, tekintetes úr. Nem azért mondom, mert az én fiam, de ő is sírt a nénjével a buba után. Pedig mi az egy fiúnak? Ugy-e? – na?
A bűnöm arra visz… hát nem gyujtották fel a boltosnál a gyertyákat a fenyőfán? De a gyerekek mind ott ugráltak körülötte, a czukrokat tépdesték le a fáról a meleg szobában s az én szegény kopott leánykám ott künn a hóban úgy elgyengült, a mint benézett az ablakon, hogy nem tudott megállani a lábán s az ölemben vittem haza, tekintetes úr…
És azon éjjel történt tekintetes úr a szerencsétlenségem.
És nem is tudom, hogy történt? Mert előbb még egyszer leheveredtem az ágyba. A többiek már mind lepihentek… De én nem tudtam elaludni. Mintha egy hangyabolyba feküdtem volna le s azok a nyüzsgő állatok a bőröm alá is bebujtak volna. Forogtam, sóhajtoztam s az asszony reám rontott mindjárt. «Megbolondult kend?» és kiáltott és káromkodott, mert azt is tud ő, mint egy káplár, ha hozzá kezd. Nagyon veszedelmes fehérnép az… csak én tudom.
– Menj ki innen, – azt mondja, – ha nem tudsz csendesen lenni, a míg a fejedhez nem csapok valamit.
– Jó, azt mondom, mert félem az otthonvaló háborút s felkeltem, magamra vetettem a szokmányt s kimentem az udvarra.
Azt se tudtam, merre megyek; már nagy sötét volt és sehol egy lélek se s azt se tudtam, mit tegyek… kiontottam volna a véremet jószívvel, csakhogy eloltsam a leányom vágyának a tüzét vele.
Mit tegyek?
Soha se lesz pénzem ahhoz, hogy olyan bubát vegyek a leányomnak… S nézzem: a míg hervad, leromlik – azért a gaz pénzért, a mi nincs… Az asszony szava zúgott a fejemben s mintha az éjjel is azt kiáltotta volna tátott szájjal: «lopd el, lopd el». Az ördög szája volt az… s ő taszított előre a boltos háza felé s azon ablakon át láttam a fenyőfát s alatta a leánya bubáját… pedig nehéz sötét volt mindenfelé. Sehol egy lélek… legyen, a mi lesz.
Egyet ugrottam a boltos kapuja tetejére. Egy ajtót megfogtam az udvaron. Az be volt zárva. Tapogatózom s elhúzódom. Mit tegyek? Az ablak alá állok. Mintha azt súgná valaki a fejembe: törd be az ablakot s nyúlj át rajta… A tenyeremmel tapogatom a falat. Az ablak csak be volt támasztva. Tán az isten is úgy akarja! Tán a gyertyavégek füstje miatt nyitották ki az ablakot a gyermekek, elfelejtették bezárni… mindjárt kitártam az ablak szárnyait s benn voltam a szobában.
Oh mégis, tekintetes úr… megállottam s a szivem úgy dobogott, hogy elkábultam. Mit se láttam, még egy szál gyufám se volt. El is feledtem, miért jöttem. Tapogatózom s ekkor feldöntöttem valamit. Hogy zúgott a fejembe az a zaj! Visszalépek, hogy kiugorjak az ablakon. De ismét feldőlt valami. Az ablakot nem találom s a mint fogózom mindenfelé, kinyílik az ajtó. Az öreg boltos jött gyertyával.
Aztán nem is tudom: mi történt már.
Elvakultam a világosságtól. Azt kiáltottam: «Hagyjon békén engemet, tekintetes úr, én nem vagyok rabló.» «Te rabló vagy», azt kiáltotta és megragadta a torkomat. «Nem… nem», dadogtam és reszkettem. De érzem, hogy a lélekzetem elhagy, mert az öreg ember a gégémet szorította. Nem tudom: mit tegyek?
Nagyon meglökhettem, mert az öreg ember messzire elesett és a gyertya is kialudt s ismét sötétben maradtunk; csak valami keserves nyögést hallottam. Az öreg a fejét üthette meg. Akkor megtaláltam az ablakot s kiugrottam. De az udvaron a boltoslegények megragadtak s a béresek megkötöztek.
Ez történt… A babáért estem a szerencsétlenségbe, tekintetes úr, de én senkihez nem nyúltam…
Azt mondják, hogy én agyonvertem az öreg boltost.
Én?
Hát én miért tettem volna? Nem is ismerem, csak a boltajtóban láttam egy nagy pipával a szájában. Én nem bántok senkit. Csak Rózsikáért kellett elmennem… a bubáért. Hát mit tehettem? Az Isten úgy segéljen… egyebet semmit se akartam.
Azután, azóta semmit se tudok én. A feleségem, tudom, megharagudott reám, pedig ő mondta először a bubát… Mert nem is tud azóta rólam az asszony, mióta itt vagyok, be se izent… oh, milyen újesztendőjük lehetett! Egy falat kenyerük sincsen odahaza, ha én nem keresek. Ez a tél rettenetes. Csupa jégvirág azon a kis ablaküvegen a tömlöczben, a melyen hozzám bejár a világosság… Mit tehetnek odahaza? Tekintetes úr! Mind elvesznek, ha én itt ülök… Hiszen én nem vittem el semmit, a mi a másé lett volna…
A biró felkelt az ülőhelyéből, elfordult a favágótól, az ablakhoz ment elgondolkozva. Délidő volt, a házfödeleken ülő havat nyalogatta a nap szája, a lecsüngő jégcsapok csepegtek, mintha könyeztek volna.
Ott felejtkezett a biró úr egy darabig az ablak mellett s mikor későcskén visszafordult Mártonhoz, rekedt volt a hangja:
– A feleségét ide rendeltem, Márton. Várjon. Behívatom.
– Miért? – dadogta Márton. – Be kell őt hivni ide? – rebegte félénken.
Egy igen rongyos asszonyt hoztak be (kis nyári fejkendővel, kartonrékliben), a ki megállott az ajtó nyilása mellett.
– Hogy hivják?
– Madár Mártonné.
– Szóljon hangosabban. Hány éves?
– Negyvenöt esztendős.
– Beszéljen bátrabban. Vannak gyermekei? Hány?
– Egy…
Márton megfordult és lassan mondta a biróhoz fordulva:
– Nem tudja, mit beszél. Három gyermeke van.
Az asszony színtelen, bizonytalan hangon ismételte:
– Egy gyermekem van.
Márton nyersen rászólt.
– Hazudsz…
Az asszony lehajtotta a fejét mélyen s rebegte: «Nem hazudok… Meghaltak…»
– Kik? Az én gyermekeim? – s a biróhoz, a már ismerős emberhez bátrabban fordulva, bizalmasabban mondta: «Valamiért eltagadja a gyermekeit a feleségem… Sári! Itt nem szabad hazudni…»
– Meghaltak…
A favágó arcza kigyúlt, rámeredt az alázatos, csendes asszonyra s hangosan kiáltotta: «Az én gyermekeim?»
Az asszony álmatagon igenelve bólintott…
– Mikor? Ki?
S majdnem hörögve vadul rivall: «A leánykám? Rózsika? Az én édes leányom?»
– Azon este hűlt meg. Veled volt akkor…
– Az én… édes, édes leányom? – és elfulladt. Reszketett. Alig állott a lábán. – A buba után halt… Meghalt? Oh. Hát miért? S hagyta az Isten? Meghalt? Eltemetted? Azért nincs nagykendőd? téli bundád? igaz… Eltemetted… nálam nélkül… És még egy… egy… rajta kívül. Rettenetes… A másik kis leánykám? A Zsuzsika?… a mióta ide be vagyok zárva… A kis bogár?… a ki megfázott…
És félve, várva leste a felesége minden mozdulatát. Egy lehellet is zajt vert volna a szobában.
Az asszony lassan felnézett és tagadólag intett: «Nem», rebegte bágyadtan.
– Oh nem? súgta Márton alig érthetően. Nem is beteg? Jó. De nem is izented meg nekem, hogy baj van odahaza? Miért? Tán megvetettél engemet? Hát elvetemedett vagyok már? Megutáltál engemet?… Csak rosszul értettelek… Csak egy, de az: Rózsika… Vagy (s kételkedve rebegte) mintha még valamit mondottál volna? Rosszul hallottam, úgy-e? A fiamat, az én… én, kis fiamat, a kis Mártont, ide hoztad, úgy-e, magaddal?
– Nem.
– Hát.
– Meghalt…
S arra csak egy keserves, idomtalan vad hang torkollott ki a Márton torkán, a karjai felemelkedtek az ég felé és a szegény ember összeesett, mint egy összegyűrt rongy, a mit elejtett a magasból egy erős kéz.
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
| 15 | szorítottta | szorította |
| 24 | Részeg-e, bolond e? | Részeg-e, bolond-e? |
| 44 | Alom nélkül | Álom nélkül |
| 54 | oltottá | oltotta |
| 64 | védelmez miket | védelmez minket |
| 68 | jól kínézel | jól kinézel |
| 71 | ott jön? | ott jön?» |
| 74 | orgona-ponto | orgona-pontot |
| 79 | kítöltheted | kitöltheted |
| 85 | csináltád | csináltad |
| 86 | Athalad | Áthalad |
| 100 | mngam is | magam is |
| 121 | aházikóból | a házikóból |
| 123 | menjünk. | menjünk.» |
| 123 | kíáltotta | kiáltotta |
| 133 | s akkkor | s akkor |
| 148 | vissszafordultam | visszafordultam |
| 163 | ffatalember | fiatalember |
| 163 | féfirhűség | férfihűség |
| 163 | csíppent | csippent |
| 174 | elkövet tt | elkövetett |
| 184 | nem beészl | nem beszél |
| 185 | orvesság | orvosság |
| 189 | az assznny | az asszony |
| 190 | kíssé | kissé |
| 197 | haszontalalan | haszontalan |
| 206 | bolond vott | bolond volt |
| 209 | keszkenyőjet | keszkenyőjét |
| 215 | mint tátta | mint látta |
| 218 | egymásnak?… | egymásnak?…» |
| 219 | Cendesen | Csendesen |
| 226 | midnjárt | mindjárt |
| 227 | nem ígaz | nem igaz |
| 227 | haragudjál rem | haragudjál rám |
| 232 | húzakodolt | húzakodott |
| 239 | el magadt | el magadat |
| 244 | vírágot | virágot |
| 245 | patáikkkal | patáikkal |
| 247 | ra se | rá se |
| 249 | kábulálásból | kábulásból |
| 260 | kandalló-tőz | kandalló-tűz |
| 261 | fajdalom felolvad | fájdalom felolvad |
| 268 | parancsolja… | parancsolja…» |
| 271 | lelkednek… | lelkednek…» |
| 278 | s azzai | s azzal |
