Bucsújárás.

Jézus szent szive napján, Szovátán a bucsújárás élén a Mária-zászlót egy formás, szép termetű menyecske vitte gangosan, könnyen. Utána az atyhaiak, a mikháziak, a korondiak, parajdiak, a jobbik ruhájukban, de csizmáikat a hátukon lógatva, hogy ne szakadjon, mert hosszú utat tettek meg. Katonás rendben léptek, a férfiemberek hajadonfővel, a zekéjük panyókára vetve az ingükre; utánuk a gyermekek, fehérnépek, ételneművel az asztalkendőben s végül az öregek és sánták. Az út, kissé sáros a tegnapi esőtől, azonban fényes a zöld miatta. A mogyoróbokrok a tekervényes ösvényre bókolnak és egymásra borulnak jóllakottan a sűrűben ág az ágra. A levegő is nedves, lágy. A füvek már magoznak s az eper édes illata leng a levegőn. Mint a kígyó, úgy facsarog az ösvény. Egy legény, kendővel befacsart kezében csengetyűt ráz, de a rigók nem is ügyelik. Ők fütyülnek a szakadékok között kövérségben fuladozó bokrok sötétén. Pi… pi… Azonban a dobost, ki se felejtse el! A dobot Marczi veri a bucsújáróknak, de úgy zuhog a hang a verőpálczája alól, mint a sebes zápor. A kántor énekelteti a litániát és utána apraja, örege: Marczi perregheti az irhát, hogy szűk a szakadék a zajának. A kántor persze az ösvény fordulóján túl fújja már az éneket; az asszonyok pedig Marczi körül a proczesszió derekán czifrázzák és nyujtják a megkezdett nótát. Mily önfeledten, boldogan fújják! «Elefántcsontból való torony». A vén facsaros kurátor sírva nyögi: «Könyörögj érettem!» Egymásra se néznek, csak az eget, a szürkés felhőkkel csíkozott eget, fölötte keresve a mérhetetlen Urat angyalseregei közepette…

A hallgató erdei nagy fekete tavak tetejét borzongatja a szellő s alulról erős illatok szállanak föl a mélységes erdő széléből, hol fonnyadó széna fekszik rendekben.

A felső fordulónál a zászlós menyecske megáll, hogy bevárja az elmaradó proczessziót.

– Jól pergeted, Marczi, a dobodat, szólt rá kaczéron, de nem néz reá.

A minek okáért perreg a dob ugyanvalóst, mint tíz mérges kuvasz. A mellét Marczi kidülleszti s nyomában ballagó alázatos feleségére így morog a fogai közül:

– Hátrább, Kalári! Az ember karjának sincs helye miattad.

Kalári még egy lépéssel hátrább áll s búsan czifrázza:

Mária szűz anyám
Légy te én patrónám…

A fehér tehenek csodálkozva állanak meg az ösvény mellett, a juhok összebújnak félénken a sokaság zajára. Csak a kecskék csekélylik az egész solemnitást, félszemmel pislantanak a zászlóra s ránczigálják mindjárt a bokor ágát tovább.

– Nem elég nagy a világ – nyughatatlankodik Marczi, a feleségére sandítva – hogy éppen a fülembe kántálsz?

Kalári alásan lesüti a fejét egy szó nélkül s elmaradozik az urától, Marczi pedig bosszúsan felrántja a vállát s hogy a feleségétől menekedik, előbbre nyomul a dobjával, kényesen pattantva a verőpálczájával, a míg a zászlóvivő menyecskéig ér. A rend felbomlik persze, de a kántor a strófák között rászól Marczira:

– Dobos! a helyedre, hátra Marczi!

A menyecske mosolyogva tekint vissza Marczira.

Egy domb élén várakoznak a szovátaiak a proczesszióra. A pompás árnyékos gyepről, a leeresztett zászlók mellől leánykák ugrálnak fel az idegen bucsúsok jöttére. A csengetyűk mind a két csoportban élesen csengenek és a dobok perregnek szünet nélkül… Alleluja… alleluja… s harsányabban zeng fel az ének: «Oh Mária! Szűz patronánk.» Mind összekavarodnak s ellepik a fiatal csereshegy élét. A szekerek előtt a lovacskák is izgatottan kapálják lábaikkal a gyenge füvet s rázzák a csengetyűiket. A pap felteszi sokszegletü selyemkalapját, rózsakoszorús keresztjét előre nyujtja s megindulnak a lejtőre mind a kápolna felé.

– Megszépültél, Rózsi, – mondja a dobos a zászlóvivő menyecskéhez s hozzádörgölődik.

– Mire már ügyelni azt? Marczi?

– Az enyém vagy te most is, Rózsi, mint leánykorodban is, ha másnak a nevét viseled is.

– Csendesen, pszt… s magasra emeli a menyecske a Máriás-zászlót.

A dob rendetlenül akadozik, mert Marczi rajtafelejti a szemét az előtte ringó derékon s azon a két erős hajfonadékon, mely dús kontyot képez a Rózsi szép fején.

A nap hevesen néz le, játszva a hófehér sósziklák oldalain, kaczérul nézegetve magát a mély tó tükrében. A mérgestövű gyüszüvirágok sárga kelyhei lekonyúlnak.

Marczi a menyecske mellé áll szorosan. Izgatja a csittítás. Azért is kiönt mindent, a mi a begyében van.

– Hát aztán jobb így, Rózsi? Öreg ember kellett neked helyettem, a ki gazdag asszonnyá tegyen tégedet. Sok marha az istállóban… rosszkedvű hallgatás a házban. Selyem a testeden, rongy kedv belül… Erőtelen öreg kar kellett az enyim helyett… Jobb az neked?! Nem szeretnéd, ha még egyszer én ropogtatnám meg a derekadat?

Tán az utólját meg se értette a zászlótartó a szavából, hanem a szeméből bizonyosan. Halkan így szólt kaczér alamuszisággal:

– Azt aztán ugyan ne, Marczi!…

A dob elhallgat egy kissé.

– Az Északon a bikkest elfelejtetted már, Rózsi, a kápolna háta megett?… Ott leszek, a mint a délebédhez ülnek a többiek… Te nem? Nem jösz-e oda hozzám?

Inkább durva követelődzés volt ez, mint sóvár csalogatás. Akkor egy szelíd szó hallatszott. A Marczi felesége mondta:

– Pogácsa-lovakat árulnak, apjuk! az asztalokon emitt… Nem veszünk, uram, a kis fiunknak?

Mert a kápolna kerítése előtt gyömbéres kalácsot tett ki az árulóasztalokra a parajdi pékné; tojásos lepényt az etédi asszonyok, sőt csíkbeli fűszeres pogácsát se restelt idáig elhozni a mestere. A hangyáknak lesz jó dolguk majd a morzsákból.

Marczi semmit se szól a kérdésre. Idegenül néz a feleségére, visszavonul a tömeg közepébe és oly dörömbözést visz végbe, hogy félrevonulnak a gyengébb fülű fehérnépek.

A Marczi felesége pedig ott marad a Máriás-zászló mellett. Rózsi kellemetlenül szorong mellette; azért lépett szaporábban, hogy ne lássa a hitvány asszonyt. Kalári azonban utána megy s néhány lépéssel előbb mennek a bucsúsoknál. Szemét lesütve, indulat nélkül való egyszínű hangon szólt a szép menyecskéhez.

– Mert két gyermekem van odahaza, Rózsi s a nagyobbik éppen fiú. Azoknak kell a pogácsa, tudod! Szép, erős, vállas gyermek. Ugy hívják mint az apját: Marczi… Marczi… Mártonka… Nekem azonfelül nincsen semmim a világon.

Rózsi végigméri a fonnyadt asszonykát, mintha azt kérdezné: «Mi közöm hozzád?»

– Egyebem semmi, csak a két gyermekem. Te szép vagy, erős vagy, Rózsi, te gazdag vagy. Nekem csak az a két gyermekem. Az Isten megáldott vele… Érette dolgozunk.

Valamiért (az Isten tudja, mi forr egy asszony szivében) egy köny szökik szelíd szemébe. Rózsi lágyabban tekint a gyenge fehérnépre.

– Ha valaki elszeretné az uramat, elvesznénk a gyermekeimmel. Mert ő keres reánk. És megelégszik velünk. Mert ő jó ember a világon. Ha valaki meguntatna minket vele, földönfutók lennénk s a leánykám meghalna. Ezt Rózsinak hívják, úgy, mint a hogy tégedet hívnak. Az uram kivánta, hogy így kereszteljük. De reám hasonlít! Olyan hitvány is, mint én. Egy kis szél már megárt neki. Most kezd járni, nem, nincs akkora, mint az a vadrózsaszál ott.

Rózsi meghajtotta a zászlót, mintha nehéznek találná. Kalári alázatosan, de szüntelenül beszélt:

– Miért vegye is el valaki tőlünk az uramat egy kis mulatságra? mikor mi pedig elveszünk nélküle. Oh! bár Rózsi! bár a nagy Isten ajándékozna meg tégedet egy gyermekkel… bár. Akarod, hogy én is imádkozzam érted? Akkor te megtudod, mi az, mikor valakinek gyermeke van. Nem gondol az akkor semmi másra, ha sír, ha kaczag a gyermeke. Senkinek a vagyonát nem kivánja el…

Az apró harangok megszólaltak a kápolna tornyában. A nap fényesen özönlött át hegyeken, völgyeken. Az emberek tolongtak előre. A kápolna léczes korlátja előtt megtorlódott a sokaság. A zászlók egy csomóba gyűltek mind. A dobok elhallgattak és a csengetyűk mind. A kórus megerősödött, harsányan, bátran szólt.

… Mennyek királyné asszonya
Örülj, szép Szűz, Alleluja!…

Egy mihaszna inges kölyök a Rózsi zászlaja mellett mindjárt (egy mezitlábas, idegen falusi fiúcska) egy vöröshátú, pettyes gombát fedezett fel az oldalban. Leszakította s szagolgatta vidáman. Rózsi a gyermekhez szökött s rákiáltott:

– Leteszed mindjárt… az mérges – s átölelte óvólag.

Az alázatos Kalári szemmel kisérte a menyecskét s megfogta tulajdon azon kezet, melylyel a gyermeket Rózsi megölelte. Megfogta bátran és a szivéhez szorította.

– Igy szereted te is a gyermekeket? Igy! Az Úr így szeressen tégedet is… Rózsi.

A dobos nyersen rárivalt a feleségére:

– Mit csinálsz ott?

Rózsi felelt helyette:

– Imádkozik.