III. Az uram.

A falu végén a vándorköves, szakadékos mezőn tanyázó czigánysátorból egy rongyos, mezitlábos, fekete czigányleány (a papsajtlegeléssel betelve) az utolsó, graniczerrel fedett házikó kerítésére rákönyököl és benéz az elhagyott udvarra. Ott egy viseltes, beteges formájú ifjú paraszt-fehérnép a küszöbön ülve ránéz a czigányleányra s rászól:

– Mi kell?

– Hát… semmi.

– Hova valók vagytok? A sátorral vagy?

– Ühüm… Messziről, a gyergyai havasokból valók vagyunk.

– Te rongyos! – vontatva, nagysokára folytatja – leány vagy?

– Láthatod tán.

– Nem látom. Gyere be. Adok valamit.

Végigméri lustán s gyors elhatározással így szól:

– Szeretnéd, ha csíkos strimpflid volna? Szeretnéd, ha gombos topánkád lenne? Gyere be…

A parasztasszony befordul a házba s kiczipel egy tarka kendőbe bekötött batyut.

– Ülj le oda. Nem is bő a lábszáradra a strimpfli. Úgy… A topánkában kotyog a lábad, de sarjúval kitöltheted. És ti nem szoktatok erre felénk jönni? Mi? Felöltöztetnélek, ha tudnám, hogy elmentek innen és nem látlak többet.

– Nekem adnád a czipőt? Dugva?

– Az enyém. Kisasszonyok viselnek a városon ilyen stráfos harisnyát. Drága… Vedd el. Neked adom, te rongyos; kösd meg kóczczal a térdeden felül. Van még egy köntösöm, a minek bő az ujja.

– Bő az ujja? Oh na! S nekem adod?

– Egy szót se szólj. Tedd be a kaput. Vedd fel. Állj az eperfa alá. Siess. Hogy hivnak?

– Aniko…

– Aniko… Engemet: Sebesnének hívnak. Én asszony vagyok. Az uram a városban van. Szolgálatban van az uram…

S erre kibuggyan (miért? miért nem?) a köny a szemén s betakarja az orczáját mind a két kezével… Zokogásában a lapos melle zilál… De lefojtja a sírását és szürkén folytatja:

– Vedd fel, Aniko. Nem is igen bő rajtad az a köntös. Kisasszonyok viselnek efféle czafatot a városon. Szép-e? De még egy szalmakalapom is van. Kisasszony-félék viselik azt is. Ne. De gombold be a köntösödet. Neked adom, de úgy, hogy mindjárt elviszed innen s ne lássam meg többet. Neked adom a kalapot is.

– Mi lelt?

– Mi a bajod vele? Várj, kihozom. Egy borjúnak az ára van ezekben a rongyokban. Vidd el. A városon a rosszfajta kisasszonyok viselik az ilyen holmikat. Az Isten verje meg őket.

A mint a virágos szalmakalapot kihozza, úgy megmarkolja, hogy összetörik a markában.

– Nem baj… Úgy is kaczagás eféle piszkot viselni kiöltözött parasztleánynak a városon… Ott (s messze hely felé int) e féle kalappal csavarják el az ifjú paraszt embereknek a fejét a rossz fehérnépek…

És keserű dühvel rongygyá tépi a czifra kalapot; kitörli az öklével a szemét és hevesen folytatja:

– Menj… menj. Nincs egyebem. Menj vele sietve. Ne is merj errefelé nézni. Fuss. Jaj, nem bírom.

A czigányleány a mint kiódalog, a kapunál visszafordul:

– Aztán mit mondjak, – ravasz tekintettel vigyázva az asszonyra – mit mondjak? ha kérdezik, hogy hol kaptam ezeket a szép holmikat? Nem loptad?

– Nem… Én becsületes asszony vagyok… Asszony. Az uram a városon szolgál már két esztendeje, de nem jöhet vissza… mert nem akar, vagy nem jöhet haza. Viheted… Tedd be a kaput.

… S maga is belép a házikó ajtaján. Bezárja, neki dől és hangos fuldoklás között sírja:

– S mondd meg, hogy mindent megvettem… úgy öltöztem fel… a milyeneket ő szeret a városon – s még se… még se… engemet szeret… az uram…