IV. Honvágy.

Egy bakát temettek a városban. Valamiért nekibúsult erősen (mit firtassam már, hogy miért?) a szivének fordította a puskáját egy baka és azzal vége lett… Nagyon szép parádéval temették el. Egy kényes szakaszvezető dirigálta a csapatot a koporsó előtt és a katonabanda fujt keserves nótákat. A cselédlányok mind kiálltak a kapuba és a járókelők megállottak a komédián, bárha pogány hideg idő járt.

Topp… topp… egyformán lépegettek a bakák s a posztóval betakart dob rekedten dübörgött. Az oláh templomban a hegyoldalon, sírdogáltak a harangocskák s a hosszúszakállú pópa dörzsölgette a kezeit, fázva topogva. Az egész piacz elcsendesedett, míg áthaladt a temetés.

A kút előtt haladt már a menet. Ott a havasról jött szántalpas szekeresek, kik fenyőágakat hoztak a havasból, hogy karácsonyfát csináljanak belőlük a jó gyermekeknek, állanak. A katonák a havasi szántalpokhoz oly közel marsiroznak, hogy majdnem surolják a faágakat – s egy komisz baka, ime, a sor szélén igen elkomorul.

Elkomorul… valami jutván az eszébe. Egy tömzsi, vállas, kemény, törpe legény az. Onnan vala ő, a honnan valók a faágak. A havasról való. Rá van írva a formájára. Nehéz, otromba, czammogó járású, szőrös ficzkó – van benne valami a medvéből – nagy állkapcsa, lobogó, mélyen benn fekvő szemei vannak. Megy, nézi, nézi meredten a fenyőágakat és egy friss havasi leánykát ügyel, ki a szántalp mellett áll, kozsókkal a derekán, rojtos, csíkos keszkenyőbe bebonyálva. A baka reámered s eltéveszti erre a lépését… Eltéveszti a lépését.

– Te marha, – morog rá a szomszédja – mit teszel?…

– Mi–i?

Ő semmi hibát nem követ el… Ő tán csak álmában lépdel… a lelke azonban odahaza van… a kis, deszkavágó fűrészmalomban, ama parányi katlanban a rohanó havasi patak mellett, melynek gerendából összerótt csatornájában omlik ki a kék víz a jégcsapokkal kicsipkézett kerékre. A házikóban egy öklömnyi ablaküvegen bizonyosan a város felé néz egy sugár, szépséges, sápadt leányka, (a szántalp mellett álló leányhoz hasonlít), az ő szerelmes bakájára gondolva…

A bombardon recseg, dübörög… topp, topp… egyformán lépdelnek keményen a bakák s a sor szélén járó kemény oláh legény lehajlik a sorból s beleharap a fenyőágba, mely a havasi szántalp felett zöldül…

Beleharap a fenyőágba… és rágja, őrli fehér fogaival a keserű ágat s nyeli boldogan… oh, bizonyosan azt se tudja, mit tesz?

– Barom, – morogja a társa, – abrakolsz?