IX. A kigyó a paradicsomban.

Egy nagyon szép köntösös, czifra fehérnép állingál a zúgó vásárban, szemmeltartva egy paraszt párocskát, mely a falujából benézett a városba, csodát látni. A parasztlegény kézen vezette az ő serdülő, sugár, kékszemű párját és untalanul boldogan össze-vissza néznek. Egy sátorból virágos pántlikákat lobogtat feléjük egy vén nyigoczás. «Szép holmi» mondja a legényke. «Gyönyörű – sóhajtja vissza a leányka – és még csipkék is vannak.» A legény átkarolja a leányka derekát – örömében ez odasimul – és összemosolyognak. «Nagyon drága portékák ezek nekünk» súgja a leányka. «Menjünk, – feleli a legény – mert megkivánod».

A sátrak végében kihimzett fodros főkötők mosolyognak rájuk egy asztalról: «Illenék a fejedre – mondja a legény – a főkötő!» «Úgy? – feleli a leányka – hogy illenék leány fejére a főkötő?» «De hát te nem is akarsz menyecske lenni?» kérdezi vidáman a legényke és megtaszítja a leányt. «Hát mondjam?» csippen vissza ártatlan hamiskodással a lány és visszataszítja a legényt.

Ezen is kaczagva, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép közeledik az évődő párocskához és látszik, szinte szívja be a locsogásukat, mint akár a virágillatos levegőt.

A párocska őgyelegvén odább, elérkeznek valami falusi asztalos portékájához s ott mindjárt letelepednek, szorosan egymás mellé, egy tulipános láda tetejére. «Mennyi minden fér el egy ilyen ládában, – mondja a leányka és megsimogatja gyöngéden a gyöngyszinű láda tetejét – ilyen lesz nekem, úgy-e?» «Hát annak a kanapénak a fiókjában még!» mutat a legény egy festett falóczára. «Oh, te buksi – kaczag a leányka – annak a fiókjában csak ágynemű áll.» A legény megcsípi a leánykát és kaczagó szemmel perzsel rá: «S hát az ágyneműben mi van?» A leányka ártatlanul felel: «Abban semmi sincsen, az csak áll, dísznek, buksi.»

A legényke arcza nekimelegedik a beszélgetésbe és mindjárt egy ringó bölcsőre mutat, mely a fadiván mellett áll. A vállával meglöki a leánykát s megfogja a kezét forró kezével. «Hát az ott, lelkem – kérdezi és rámutat a bölcsőre – mi lesz abban?»

A leányka, megértve valamit, kipirul egészen a hajáig, feláll a ládáról és megsértődve, kedvetlenül így szól: «Csúfakat beszélsz, ez nem szép» s kirántja a kezét a legényéből.

«Én semmit se szóltam» – mondja restelkedve a legényke és át akarja ölelni a leánykát. «Nem szeretem, a ki orczátlan» – feleli a leányka s kisiklik az ölelés elől. A legényke zavarodottan áll meg.

A beszélgetés megszakad közöttük. A nagyon szép köntösös, czifra fehérnép mindezt irigykedéssel nézi félszemmel. A vásáros nép tolong körülöttük, gyerekek sipolnak; koldusok harmonikát nyomorgatnak; boltosok rikoltoznak; kocsisok káromkodnak; czigányok ordítva alkudoznak – a czifra fehérnép, mintha nem látna mást, nem hallana egyebet, mint amaz ártatlan párocska szelíd évődését. A maga ártatlan leánykorának rég bezárt ajtaja pattant fel tán s oda lát be. Irigyen ügyeli őket; kesernyés tekintettel.

A legényke odább sompolyog a leányka mellett, restelkedve. A pogácsás sátor előtt megáll s egy szép, nagy szivet vesz a kezébe: «Nézd lelkem – mondja engesztelődve – ezt megveszem neked, ha szereted?» A leányka visszafordul s mindjárt mosolyog szépen. «Megveszed nekem? – kérdezi – szép portéka, ott fog állani a kaszten tetején, ha lesz kasztenünk…» «Jó, ne haragudjál reám.» «Én nem haragszom reád.» És mindjárt kezébe veszi a pogácsát. «Vers is van rajta», mondja a leányka és betűzni kezdi a szép szavakat. A bosszúsága megolvadván a gyönyörüségben, bizalmasan átnyúl a legényke keze után, a szép szivet pedig boldogan a kebléhez szorítja a másik kezével. Igy menve odább boldog egyetértésben a zúgó vásárban, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép éppen a boldog párocska háta mögé kerül. A legényke ekkor észreveszi az idegen, szép, czifra fehérnépet, szemét rajta felejti. Még a szája is egy kissé tátva marad, úgy rámered. A czifra fehérnép pedig megáll előttük s ezt kérdi:

– Mit vettetek?

– Mi? – kérdi idegenül a leányka.

A czifra fehérnép – a csúf irígység, az ajakán mintha egy kelés fakadt volna fel – nem tudva egyebet mondani a visszautasító szócskára, vigyorogva, kicsinylőleg ennyit kérdez:

– Csak pogácsát vettetek? És mit csinálsz vele? Megeszed? Hova valók vagytok? Falusiak?

A leányka kipirul ismét bosszúságában.

– Menjen el, – mondja indulatosan. – Mi köze velünk? Azt veszünk, a mi tetszik nekünk.

A czifra fehérnép csúfondárosan felkaczag. «De po-gá-csát…» mondja s szótagonkint hámlik le az ajakáról a lenéző, bosszantó kérdés. És azzal tovább megy.

A legényke a szép fehérnép után néz.

A leányka restelli a pogácsát vinni. Oly nevetségesnek tartja a szép pogácsát a kezében. A szó megakad a szájukon.

A mint elkedvetlenedve tovább mennek, egyszer elfordulva a párjától, átnyujtja a pogácsát a legénykének:

– Vigye maga is – mondja.

– Vigye a kinek kell, – mondja vissza gyorsan, durván – én nem.

– Hát akkor mért vette?

A legényke felrántja a vállát s mogorván ballagnak odább.