VIII. Az irgalmas ember.
Két ifjú liba élt egy virágos udvaron, egy gunár és egy tojó. Szép, fehér, fodros, libegő tollakkal ékes szerelmes pár voltak s minthogy mindenük megvolt, a mi csak kellett nekik, nagyon jókedvűek voltak. Örökké egymást bujták; együtt sétálgattak; fürdögéltek; s ha szembeállva, elkezdtek halkan tereferélni bizalmasan, öröm volt őket nézni.
Egy nap a könnyűvérű fráter, a gunár (a tavasz borzolta a vérét tán fel) átbujt valahol valahova, a hova más libahangok csalogatták, hihetőleg könnyű kalandra. Meghallgatta s meghallván a becstelen: – elfelejtette családi köteles hűségét, szép párját; békés, jó életét; pázsitját, vizét, magját s megszökött; ürt és mély bánatot hagyva maga után.
A tojó járván, kelvén magára, bokrok mélyén, árnyékos színek sarkán, árkokban, kutatva kedves párját – megbizonyosodván árvaságán: kiállt az udvar közepére és hegyesen, élesen elkiáltotta magát, mondván: «Jőjj, jőjj! szerelmes társam! hé!» Odább tipeg ekkor és minden világtájék felé fájdalmasan rikolt: «Hé, hé, párom! jőjj…» Előre szalad és visszaszárnyal mind hevesebben, rikolt a hűtelen után: «Jaj, jőjj, hé!» Nem eszik, nem iszik, nézdegél; lebegteti a szárnyait, sürög-forog, rikolt, sikoltozik; ah, még egy nyugodalmas percze sincs, jajgat, sikoltozik és kesereg.
A bús tojó asszonya pedig, – egy ifjú, érzékeny szivű menyecske, – hallván a sirámot, így szól: «A szegény liba! A hűtelen párja megcsalta őtet. Nem lehet élni e zajban, melyet az udvaron a nyomorult csap. A lelketlen gunár megrepeszti a szegény tojó szivét. Oh, csak tenne így velem az én férjem, majd adnék én neki». És később meg így szól: «Jőjj… úgy sajnálom az árvát, jőjj, szakácsné! úgy megesett a szivem a búján. Jőjj, vesd végét a boldogtalan bújának!»
A szakácsné pedig jött és másnap megették az árvát, uborkasalátával és makarónival…
A Végzet ezt látva, az ismét következő napon talált csak rá a hűtelen gunárra a harmadik szomszédban és a gunár, a Végzettől űzetve, váratlanul visszabuvik valahonnan valahogy ismét a virágos udvarra s a mint megérkezik, körülnéz szaporán az ismerős tájékon. Megjárván pedig, a bokrok mélyét, árnyékos színek sarkait, eszébe jut keservesen itthagyott szép párja és kiállván az udvar közepére, hegyesen, élesen, parancsolóan így kiált: «Szép társam, jőjj, jőjj!» Tipeg, kiált, előre szalad, visszaszárnyal, mind hegyesebben üvölt, sikolt, nem eszik, nem iszik, nézgelődik, ah! egy nyugodalmas perczet nem hagy se magának, se az udvarnak, (az önvád furiái furkálván a keblét), az ifjú menyecske, a gunár gazdasszonya, az érzékeny szívű hölgy, így szól a szakácsnéhoz: «Oh jőjj, mesd el a nyakát e boldogtalannak. Láthatod, mily nagyon szenved a boldogtalan, nem hallhatom a nyögéseit!»
És oly nagyon megesett a szive rajta, hogy a jövő héten megették a gunárt is uborkasalátával és makarónival…
Eddegélvén pedig a libát, az urával, így szóltak: «Ez igen sok libahús egymásután». És ennyi volt a gyászbeszéd a tragédia felett…
