V. Az anya kicsiben.

A dugáson ereszkedünk le egy tutaj hátán. A havasi patak köves, üres ágya megtelik a dugásból lezúgó vízzel (a kövér, piros keserűlapuk a marton mohón lebzselik) és morgó zajjal az egész szűk völgy. A madarak mind leszállnak a fenyves sűrűjéből a víz suhogására s csippenve, őrült kedvvel szántják a vízpárás levegőt. Megébred a búsan magábazárkózott, mély havas. A tutaj inog, mintha rángatnák; alig értjük egymás szavát.

A kanyargó patakágyban úgy száguld az előrezúduló víz, mint egy megveszett állat. A kormányzórúdnál álló oláhnak a szeme majd kiugrik, hogy elég gyorsan forgassa a tutaj orrát. Mégis valahol egy sziklakar keresztbe taszítja a gerendákat és míg a víz dühödten tovább száguld, átcsapva a tutaj tetején, alatta, a tutaj recsegve megáll.

A havas – a mint a víz megszökik alólunk – csöndesedik fokozatosan. Egy-egy káromkodás, aztán csüggedt szóbeszéd s mi kikászolódunk a bokáig érő jéghideg vizen a partra. A mint nekivágok az ösvénynek, – hogy valami emberlakta fészket keressek, a honnan alkalmatosságot kapjak a továbbhaladásra – belezavarodom a havasba.

Sehol senki. Egy hang sincs, hacsak rám nem visít egy-egy havasi tarka-barka madár, vagy a fahajat kopácsoló harkály. Messze az oldalból vékony füst szállong fel a fák koronája felé. Arrafelé törtetek. Ott vagy szuszéknak való deszkát szárítanak, vagy szenet égetnek. Úgy! Egy fekete kunyhó (mint egy szőrös sümölcs valami banya képén) kuporog egy tisztás szélén.

– Hé, ki van ott? – kiáltom; ki se felel. Egy összerótt szolgafán lógó üst alatt lángol a tűz. – Senki sincs itt?

– Na! – szól vontatva valaki. Éretlen gyermekhang ez. Közelebb megyek s a mint egy bokornál kifordulok a tisztásra, szemrehányó, bosszús leánykahang rivall rám:

– Ügyeljen!… hát ügyeljen; mire lép?

Odanézek a lábam alá. Egy rongycsomó hever a földön, egy halom havasi letépett virág tetején.

– Mi ez?

– Hát egy gyermek van a földön. Nem látja? Hiszen letapossa!

– Egy gyermek?

Keresem, hol van.

– Ott ni! – mondja az elkeseredett képű leányka, a mint a kunyhó mellől kilép és ama rongycsomóra mutat.

Érdeklődve nézek oda, a hova mutat:

– Nincs gyermek – mondom.

– Oh, Jézusom, Jézusom… hát nem látja?

Jobban megnézem. Egy szokmány rongyai hevernek összegömbölyítve ott. A csupja át van kötve faháncscsal, úgy, mintha egy baba feje volna. Még piros bogyóból két szeme is van, nyilván szurokkal odaragasztva; és szája is van, valami fahajból odacsirizelve. Karja is van; a szokmány karjából, mohával kitöltve. Tehát jobban megnézem.

– Ez gyermek, te leányka?

– Hát nem látja?

– Aztán te csináltad, leányka?

– Én hát, egyedül, – dünnyögi – csak nem is apó.

– Az apó nem is tudna ilyet csinálni?

– Hogy tudna? Ő nagyon öreg ember már.

– S te csak vele élsz?

– Csak? Hát nem elég az apó?

Aztán fecsegő lesz: «Maga ki? Maga mért jön? Ide senki se jön, (közeledik hozzám) bárha mi örökre itt lakunk».

– Örökké? Hát akkor ki tanított meg tégedet leányka, ilyen szép gyermeket csinálni?

– Szép, úgy-e? Ki tanítana meg? Senki. Hát kell is azt tanulni? Azt hogyne csinálna az ember. Akkor kit ölelhetne meg az ember?

– Igaz. Azért csináltad, hogy megölelhess valakit?

– Hát hogyne! Még azt se tudja?

S azzal felemeli a ruhacsomót. A karjaira fekteti gyöngéden, aztán a kebléhez szorítja mosolyogva, boldogan.

Hogyne: Az anya ébred meg ebben a leánykában. A mély havasban nő; embert se lát; anya nélkül, testvér, pajtás nélkül él; ez a leányka kitalálja ismét a babát. Vágyik a gyermekre… valamire, a mit ölelhessen…