VII. A tudatlan madár.

Nyár derekán, a Mező-havas tetején, a fenyőkéreggel fedett sátorban, hajnalban ébreszt fel a napsugár.

Az égtől földig vetett levegő-ágyon rózsaszinű meleg por piheg, mely messze, a hegyhát fenyőlombdunyhája csupján lilába játszik s zöldesbe olvad. Az éji gyász elbúvik a tömött, nehéz erdő sűrű aljába a felkelő világosság elől. A hajnalra rebeg minden, kéjes kinyujtózkodása közben ébredezve. A bábakalácsok üvegszerű, pattogó rózsaszín szirmai élednek; a légyölő-galóczák vérpiros pofája vigyorog a szárnyaló legyekre; a zsályák balzsamos lehelete leng a mozgó levegőn; a mályvák, az idétlen, borzas gyalogfenyők szurkos illata terül el a rettenetes nagy havason. Éles szél borzolja fel a nyavalyás perjét, tánczoltatja a kokojza bogyóit, az eprek pehelyszerű virágszirmait. A lomha nagy test: a havas, mozgolódik, lélekzik; fénylik a harmattól, suhog a széltől.

Felkelek s végigbotorkázom a harmattól csúszós köveken. Az a rejtelmes erő, mely felébresztette körülöttem az életet, engemet is megmozdulni kényszerít.

Egy nyílegyenes fenyőfasor szegi el az utamat. A sor szélén egy dús, össze-visszanőtt ifjú fenyő sátorából két fényes csepp ragyog reám.

Közelebb megyek: «Mi villog ott?» – Nézem.

Mintha két kicsiszolt gyémánt fénylene ki. Még közelebb megyek. Egy parányi madárfejből ragyog ki két szem. Egy hitvány madáré. A dolmánya zöldeskékes, a szárnya szürke, fehérrel csipkézve a szélén.

– Pi-pi… a parányi czinke reám ügyel egy cseppet s a földre is ügyel egy cseppet. Tán ott a fészke. – Pi-pi… elevenen, kedvesen bókol, himbál, hajlong: jó reggelt mondva mindennek.

Egyszerre igen derültnek látom az egész hideg havast, sziklákat, mohos fákat és még közelebb megyek a beszédes madárhoz.

A czinke felém fordítja egészen apró fehérfoltos pofáját és valamit vigan – tudom is én mit – locsog.

De engemet is csak úgy néz, mint a többi tárgyakat körülötte és nem merem fogadni a köszöntését, mint a többi egyet-másnak.

Mégis bólintok feléje. Meg se rebben a czinke. Tovább egyre bátrabban, bizalmasan mondja: «pi-pi…» és visít vigan.

Egészen mellé lépek. Tovább csippen a sűrűben, félelem nélkül.

– – Ah! Egyszerre eszembe jut: ez egy tudatlan madár; mely azért nem fél tőlem, mert itt született a Mező-havas-tetején, itt is nőtt fel és nem ismeri az embert. Ezért bízik bennem.