Az ördög.

– Mit néz rajtam, István?

– Csak a mohokat nézem, a szikla oldalán.

– Harangvirág az ott az ormon?

A sugár, izmos, szép parasztfiú megállította a lovakat s nekirohant a darabos vén kőnek. Szinte dühös mohósággal kapaszkodott fel a sziklán az oromra a bikkek elnyúlt, görbe gyökerein, a virág után.

– Megvérezi magát értem, István!

A parasztfiú leugrott merészen az oromról s a virágot az úrimenyecske ölébe tette.

A lovakat megindította, szorosan a szekér mellett gyalogolva. Az asszony lesütött, rebegő szemhéja alól lopva rá-ránézett s így szólt: «bágyaszt a melegség» és kigombolta s kitürte finom csipkésruháját a nyakánál. A harangvirág szára eltünt a telt fehér mell domborodásai között.

Félelmes, fenséges nagy némaság ült a havason. A mélységben az Aranyász pataka suhogott, de annak a nesze nem hallszik ide a meredek, bikkel benőtt oldal derekáig, a hol a szekérút szalad. A sziklák pedig csak azon felül meredeznek az égre, egy-egy görcsös fenyőfával kicsipkézve… Felette mindjárt az Isten.

– Ez-e a «veres bércz», István, a mit megmutatni igérkezett?

A legény érthetetlen mély hangon babogott valamit.

– Valamitől tán megszédült, István? Nem a meleg miatt? – kérdezte, mintha ingerkedett volna.

A lovacskák tapogatták finom patáikkal az ingó köveket s belekapaszkodva vonták föl az otromba szekeret. A gyertyánfa erezetes levelei közül valami kis, apró, ártatlan madarak néztek le barátságosan a szekérre, de nem is féltek egy cseppet se, minthogy a havasi madarak nem ismerősök az emberekkel. A szekér féloldalosan dőlve emelkedett. Az asszony gyengén fölsikoltott:

– Félek – csippent fel, de mosolyogva – lefordulunk a mélységbe, a halálba, István. Megsiratna-e? Fogja meg a kezemet, mert maga erős és nem fél, úgy-e?

Kezét a szekér lajtorjára fektette, de hirtelen egyebet gondolva, lehúzta finom selyemkeztyűjét és majdnem a parasztlegény piros, barna arczát érintette: de hirtelen visszavonta a kezét és szétnézett.

– Nem követi valaki a szekerünket, ott az élen? – kérdezte s fölmutatott az oromra. Mintha árnyékot látnék, el-elsuhanva a fenyők között…

A legény csak fölpillantott s a finom női kezet nézte.

– Valamiért rebegek, István, nem tudom miért? Szokott-e ott járni valaki?

Az út egy-egy fordulójánál jó messze lehet látni a havas rengetegei közé. A finom fehér kéz puha ujjai szórakozottan babráltak a kék harangvirággal.

– Már hetek óta ott alant lakunk a fürdőn – mondta – én nem győztem hallgatni magát, István! Az énekét hallgattam este, kinn valahol az ablakunk alatt és hallgattam a szavát, ha valamerre mentünk: a tündérkirálynőről, ki a Sebes vizében mosdott meg minden hajnalban és a kolozsvári templomba a reggeli misére elsuhant mégis a levegőégen; – és a szakadékok szegényeiről, kik sorvasztó vágygyal ássák az aranyat – és tudom én miről? – S maholnap, hogy elmegyek innen, az utolsó napokat arra szánom, hogy kóborlom magával a havast, megnézve a maga hegyeit – és itt vagyok a maga szekerén és maga egy szót se felel, még ha kérdezem is… Mi lelte?…

– Nem tudom… nem tudok, – mondta a parasztlegény. Az arcza ki volt gyúlva és rebegett az ajaka, mintha fázott volna.

A lovacskák óvatosan kapaszkodnak a csupasz kő-úton egy füstös, bikkfa-lapoczkákból összerótt kalyiba felé.

– Mi az? lakik ott valaki? – kérdezte az asszony.

– Senki se lakik ott – erőszakolta magát a beszédre – a faragó emberek kalyibája az, de senki se lakik ott ilyenkor. Csak mi vagyunk ketten a havason… Ez a forrás itt van az aljban, a hol megállani szokás a lovakkal.

– Megállunk itt?

– Egy órája jövünk már. A málnáshely fenn van – és felmutatott. Aztán nyujtotta a karját, hogy lesegítse az asszonyt a szekérről. Azonban csalódottan elfordult, mert az asszony könnyen leszökött magára a szekérről. A legény lelépett a hegy derekára, letakarta a meggyülemlett régi vizes faleveleket a földön, kivájta alóla a havasi forrást, aztán kifogta a lovakat, a kenderkötőfékeket megerősítve a nyakukon, hogy válogassák a vékony fűszálakat.

– A málnás fenn van, – ismételte s a zörgős zöld lapuk között utat taposott, hogy az asszony követhesse. Az asszony parányi sárgagombos czipőit nézte, lobogó szemmel.

Az asszony rá se nézve szólt: – Fáradt vagyok, István. Tán itt maradok az úton…

– Nem, nem. Az árnyék ott fenn van a fenyő aljában.

– Vajjon járja-e az, hogy én itt magával buvóhelyet keressek, István s itt hagyjam a bátorságos utat?

– Az út? Nincs út. Ki jár itt? Senki. – És merészebben unszolta a vonakodó mosolygó asszonyt. Magasabban állva, a hófehér nyakra meredt mentében és remegett.

Az egész erdő bágyadt volt a nap meleg lehelletére. A falevelek mintha aludtak volna: s a szerelemre vágyó virágkelyhek lehajoltak. Fény rezgett a meredek oldal lombjai között s a gyík úgy osont odább meleg kőpárnájáról, hogy előbb apró kerek szemeivel megnézte a háborítókat.

– Milyen üde a fű, – mondta elevenen az asszony s lehevert egy fenyő főldrehajló ága alá, koszorút fonva karjaiból a feje fölé s mély lélegzetet vett. – Mily boldog vagyok. Sohase éreztem magamat ilyen kicsinynek. Mintha csak egy hangya volnék, a kit észre se vesz a világ. Mily rettenetes szép! Nem fél velem itt egyedül lenni, István?

A legény megnagyobbodott szemmel nézte és hallhatóan lélegzett.

– Nem is látszik ide a falu, se a világból semmi se látszik sehol. Csak a borzasztó szép természet, a titoktartó hegyek, mélységek, egy ember sincs sehol… Óh, igen boldog vagyok. Harapni, harapni, tépni szeretnék valamit.

És kiragyogó fehér fogaival beleharapott a fenyő lehulló ágába s játszva kapkodott a hintázó ágak után, – összecsapva a kezeit, kitörő kedvében sikoltozva, s henteregve a zöld gyepen, féktelenül s megrúgott egy heverő követ, mely dübörögve indult meg lefelé a meredeknek.

A legény letérdepelt a fűre és bátortalanul hozzáért az asszonyhoz… Nem is tudta: mit tesz. Az asszony eltaszította s rácsapott a kezére. A szeme kivillant: «Mit akar? – kiáltotta – szemtelen. Hogy mer érinteni?» Majdnem sikoltott, de a következő pillanatban kaczagva nézett rá: «Málna az ott igazán, fenn? Imádom a málnát. Szedjen nekem hamar egy hamvas levelen, István s tegye ide az ölembe…» Hízelegve nézett rá s összetette a kezét, mint egy gyermek.

A következő perczben azonban felugrott és előre szaladt, mert valami zaj riasztotta meg, körülnézett. A legény ostobán állott egy málnalevéllel a tenyerén.

A lovak kapálóztak a forrás mellett alant. Előbb felrúgott mind a két állat dühösen.

Az asszony zavartan kiáltott a legényre: «Hát jöjjön, jöjjön… nézze, a lovakat nézze… megbolondultak.»

A lovak fölemelkedtek a hátulsó lábaikra, vadon rázták a fejüket, felhorkantak – aztán nagy zajjal, robogva iramodtak vissza az útra, lecsapva az erdő sűrűjébe őrülten, kapálózva.

A legény, mintha valami kábulásból ébredt volna meg, az állatok után orditott és káromkodott. Aztán a kalapját a földhöz csapta és nekiiramodott a messzejáró lovak után.

Az egész oly váratlanul és hirtelen történt, mint a villámütés. Az asszony ijedten nézett utánuk. Azonban mindjárt a háta mellől egy ismeretlen hang így szólt:

– Lesheti asszonyság… A lovaknak a fülébe égő taplót én dugtam és azokat ma nem látja meg. A gazdáját se… Lesheti…

Egy erős, kigyúlt arczú, magas parasztleány bujt ki a fenyőfa lombjai alól.

– Én vagyok, Jusztin… pedig úgy néz reám asszonyság, mintha sohase látott volna… én Jusztin vagyok, a Domokos István szeretője. Én vagyok, egyedül, én várok arra már rég, hogy egyszer ketten legyünk szemtől-szemben. Csak én vagyok, Jusztin.

Az asszony visszalépett remegve: – Mit akar tőlem? – kérdezte.

– Mit akarok? Semmit… Látni akarom szemtől-szemben azt a híres asszonyságot, a ki elveszi a szeretőmet s jó parasztos úton kimódoltam, hogy egyedül kapjam magát. De hát ne remegjen úgy. A szeretőmmel nem félt egyedül lenni, hát miért fél tőlem? Hiszen maga az erősebb, mert őtet elvette tőlem.

Az asszony átfogta a fenyőfa derekát. Az arcza vonaglott ijedtében: – Mit akar? – rebegte.

– A kezem erősebb. Én kaszáltam versenyt a szeretőmmel a Szakadátban… de a maga szeme erősebb. Mégis most lehánthatom azt a szép fehér bőrét az arczáról, hogy örökké jel maradjon rajta és kivájhatom a rossz szemét, hogy ne rontson meg többet senkit, de nem azért jöttem csak. Ott az élen futva kisértem a szekeret, a merre jöttek, majd kiszakadt a lelkem… lássa, rongygyá tépte a gunyámat a tövis s felvérezte a kő a lábamat. De nem fáj! Itt kapom egyszer, végre, szemtől-szemben… azt a híres úriasszonyt, a ki elvette a szeretőmet…

A leány melle emelkedett, tán a fáradtságtól, tán az indulattól. A hangja mély, durva, szakgatott volt. A levegőt a fogai között szívta s a karmait bevágta a tenyerébe.

– Szemtől-szemben… csak ketten… a hol egyformák vagyunk, az Úristen színe előtt. Nem… én nagyobb vagyok, mint maga és fiatalabb. Maga nem is fiatal már… Maga nem is szép. Mivel rontotta meg Istvánt? Ezzel a tejarczával? Hiszen a szeme kicsi is… Nem is közénk való. Mit akar itt? Mi kell itt magának?

Élesen kiáltott. A visszhang visszaadta egy-egy szótagját. A szeme égett, mint egy furiáé. Előre lépett indulatosan s megragadta dühvel az uriasszony virágos köntösét s megrázta durván: «Csuf vagy, undok vagy… az ördög vagy» kiáltotta.

Azonban mégis megállott.

Megállott… a keze lehullott s az indulatban kimerülve, bizonytalanul pislogott; félig elfordult s egy csukló, tagolatlan hang szakadt ki a torkából. A dühe csak eddig tartott. Az idegei ellankadtak s egyszerre a szeméből kibuggyant a köny.

A rettenetes némaságban, az indulatban kimerültek lábai alatt perczegő halott falevelek nesze hallatszott. Az úriasszony lehajtotta fejét s a parasztleány ifjú testét megrázta a feltörő zokogás.

– Nem igaz – fuldokolta, – nem igaz, hogy csúf volna… Maga szép és minden gyönyörű, a mit visel… A mi kezünket feltöri a munka, az orczánkat lesüti a nap… Magának mindene finom, puha s jószagú a levegő, a merre jár… Mit is akarunk mi? De maga miért jött ide? Mit keres itt?

– Mi igen jól voltunk itt, a míg maga nem jött… Ő megelégedett velem s én megvártam őtet, a míg a katonaságnál volt. Csak azt vártam, hogy kiszabaduljon s akkor… a ház is az enyém… a lovak is az enyéim s a földek is az enyéimek… Neki sincs senkije, csak az anyja s nekem senkim sincsen, csak ő. Együtt dolgoztuk volna földünket. A pap is tudott már róla s az István öreg anyja is odaköltöztette az ágybelijét hozzám. És akkor maga idejön, hogy meggyógyuljon a sósvizen – és aztán vége lett egyszerre mindennek.

– Még ő hozta ki a maga portékáit a városból az én lovaimmal. Egy kevés pénz mindig elfér a szegény embernél… de azóta egy jó szavát se hallottuk… Mert ő minket durvának talál, mióta magát meglátta… Mondott valamit maga neki? Mondja meg… Mondja meg az üdvösségére, mit adott be neki? Elmegy hazulról és hazajár egy jó szó nélkül… Éjjel elbogarzik valamerre s ha azt kérdezem: «Hova mégysz?» utálattal néz reám. Nem fogja a dolog, se az étel, se az ital… Az István anyja azt mondta: «Itt asszony lesz a dologban… ügyeljük meg…» Maga volt az… maga…

Indulatosan a homlokára húzta a fejkendőjét s állán bogra ránczigálta.

– Az úriasszony… maga volt az… a ki unta magát nálunk s mulatságot keresett a szeretőmben… Ellopta az úriasszony, elcsalta egy kisség… Ha István felkelt, a maga lakásának a nagy kertjében bujt el a füzek között, hogy meglássa magát, mikor felkelt; az ösvényen messziről magát kisérte, messziről, ha a vízre ment, és éjjel… ah, hallottam – magához beszélt, mikor énekelt az eger-bokros berekben…

Előremerengve panaszolta el a kis martiromságát s nekikeseredve folytatta:

– És láttuk, hogy maga észreveszi a parasztlegényt unalmában… Néha szólott neki. Miért nem hagyott neki békét? Tán megszerette őtet? Hát mondja meg s akkor nincs mit egyebet tennünk, mint hogy elmenjünk a maga útjából… Néha kinyitotta a tábláját éjjel, a míg ő énekelt… s kikönyökölt. Mit akar vele? Hiszen magának van odahaza magához valója… s ez csak egy szegény parasztfiú, a ki éppen jó nekem, én meghalok, lássa, ha elveszi tőlem…

S szenvedélyesen szembe fordult vele.

– Óh, hagyja békén őtet… az Isten megjutalmazza érte.

A sírás ismét elfogta; az ajaka ellágyúlt és az arczáról patakzott a köny.

– Hagyjon békét neki… én már nem tudok segíteni, ha maga nem segít rajtam. Oh, menjen el már innen… menjen el már hamar… Azért futottam a szekere után, hogy széttépjem ezt a szép orczáját s már sírok, lássa, és rimánkodom… Én igen szerencsétlen vagyok s ő is szerencsétlen lesz, mikor maga eldobja őtet… mert el fogja hajítani őtet, minthogy ő csak egy szegény parasztfiú… Egy kis mulatságért miért öljön meg minket; pedig én sohase bántottam magát…

A kezét alázatosan, lágyan végig vonta az úriasszony virágos ruháján s hizelegve nézett, könnyein át a szemébe.

– Egy kis mulatságért miért szenvedjen annyi ember… na, úgy-e, na? Aztán jó lenne ismét minden, ha maga akarná… s öregségünkre is áldani fogjuk magát…

S szenvedélyes örömmel felkiáltott egyszerre:

– Hiszen maga is sír… Látom a szemét… óh ne forduljon el, én látom, látom a könyét… Hiszen maga nem gonosz… én ismerem már a szivét, de ne féljen sírni… senki se látja a világon, csak az Isten.

És kaczagva, sírva, átölelte a szép úriasszony térdeit.

– Én elvezetem magát szépen haza az ösvényen… semmi baja sem lesz, ne féljen… Aztán elfelejtjük mind a ketten ezt a napot… óh nem… Ezt az egyet nem felejtjük el, hogy maga sírt… sírt és megment minket…

Valami havasi füttyös madarak diadalmasan sikoltottak a bikkek ágain; s az áldott békés nap fényesen beragyogta az élet, a hol összeölelkezve két asszony állott, egymásra nézve, mosolyogva.