Egy asszony története.

Egy nap a pompás városi kert ajtaján ifjú paraszt fehérnép lépett be. Virágos keszkenyőt viselt, egy átspárgált csomagot tartott a kezében, csizmát lógatott a karján és bátortalanul belépvén, megállott az ajtó mellett végigügyelve a kert árnyas utait.

Valahonnan a bokrok mellől egy dolgos, ifjú parasztférfiúnak kezében a kapa megáll az ajtónyikorgásra s a fehérnéphez fordul:

– Hát te hol jársz itt, Zsuzsa?

– Idejöttem.

– Miért, te?

A férfinép a hang irányába tartván, belép a gyepre. A férfi érdesen rászól:

– Nem látod, hol van az út? Nincs szemed?

– Hozzád jöttem, Pál… a városba. Nagyon meguntam odahaza az egyedülvalóságot.

– De magára hagytad a házunkat?

A fehérnép letette a fűre a csomagját és melléje letelepedett. A férfi lassan végigméregette. Szegényes látnivaló volt. A keszkenyő lecsúszott lenszerű, gyenge, felborzolt hajáról; csíkos, háziszőttes fersingje gyűrött és poros volt s mezítelen lába felcserepesedett az út doroncsaitól.

– Nem képzeled, Pál, milyen nehéz egyedül élni odahaza.

– Hát nincsen dolgod?

– Dolgom? Van. De a törökbúza első kapálását elvégeztem magamra, (pedig a sok eső mián szivályos volt a föld), a kertet is beültettem, de azt nem képzeled el: milyen nehéz meglenni, ha nincs kihez szóljon az ember.

A férfi kelletlenül hozzákezdett a kapáláshoz ismét.

– De miért jöttél hát be?

– A törökbúzát kiadtam harmadába Minya bá’nak, neki nincsen is egyéb dolga úgy is. A kertet meggyomlálja az ángyó, – hát aztán én mit csináljak ott nálad nélkül, Pál? A míg izentél levélben egyszer-másszor, – még jó. Mindennap elolvasgathattam s az ember azt hiszi ilyenkor, hogy nincs is egyedül. De mióta nem is írtál, azt mondom: «Pálnak valami baja van». Hát eljöttem. De látom, nincsen bajod, úgy-e?

Kissé félénken ügyelte a férfi mogorva tekintetét és a mint látta, hogy hiában várja a választ, zavartan megigazítgatta a keszkenyőjét, a réklijét, s erőltetett kedveskedéssel szólt:

– Nem is mondod, Pál egy szóval se, hogy örvendeznél nekem. Hát nem vágytál reám? Hát mondd…

A férfi még szorgalmasabban vájta a gyepesedő utat a kapával és mély, bosszús hangon mondta:

– Ki a mennykő gondolt volna arra, hogy te otthagyod a házunkat?

– Én annyit türtőztettem magamat, mert féltem tőled, de már nem lehetett többet, Pál. Ne haragudj reám érette. Mondtam neked, hogy én nem élhetek meg nélküled.

– Hát tán megszöktem tőled, mikor eljöttem?

– Nem. Tudtam. De tudtam akkor is, hogy elfonnyadok nélküled. Te mindig azt mondtad: «el kell menni, el kell menni, hogy jobban megéljünk, mert kevés a módunk». No látod, hát jobban lehet így megélni? Nem lehet megélni. Én meghalok egyedül.

– Megszokod s annyi, Zsuzsa. Ne légy élhetetlen.

– Ne szidjál, Pál. Én eleget búsulok, hogy nem vagyok ügyesebb, de már mit tegyek? Az lesz, hogy beállok itt szolgálni s legalább melletted lehetek… na, mit szólsz?

A férfi konokul daraszolt odább egy szó nélkül. Az asszonyka lehorgasztott fejjel kuporgatott a gyepen, csak loppal nézve az urára. A napságos nap nyájasan simogatta gondterhes, félénk arczát.

– Engemet itt ne strázsálj, Zsuzsa. Én megélek magamban. Itt az udvarban nem kell több cseléd. Hát mit akarsz?

– Azt még jobban szeretném, ha te jönnél haza velem, Pál. Szeretném, ha te megelégednél velem; akkor kicsiből jól megélnénk ketten. Van fedelünk, egy darab kenyerünk. Az Isten felettünk s még azonfelül a te pénzeddel s az én pénzemmel vehetünk egy pár tejelő tehenet. Már akkor ne is féljünk semmitől. No, mit mondsz?

– Hogy én elmenjek innen? Tán megbolondultál, Zsuzsa?

– Szépen eldolgoznánk egymás mellett. Egyszer vagy egy jó szót vetnél nekem s én soha se fáradnék el abban, hogy tégedet szolgáljalak. Óh, lelkem, lelkem, gyere haza. Ne haragudj reám, de én meghalok nálad nélkül. Mit csináljak én, ha te nem vagy ott? Akárcsak, ha a pusztában élnék. Nézzed…

A férfi haragosan félbeszakította:

– Bolond beszéd. Nem restelled?

A kapát egykedvűen csapkodta s előre haladt. Az asszony felvette a csomagját, csizmáját s az ura után húzódott és lekuporodott egy másik bokor tövébe. Nagyokat nyelt, hogy más tárgyba kaphasson.

– Nagyon szép helyt laksz, Pál. Jófajta ember a gazdád?

A férfi megrángatta a vállát s mit se felelt.

– Van egy csomó csirkém, Pál, odahaza s húsz pipém füvez a mezőn… A tisztelendő úr beszólt a kapun a minap, s azt mondja: «csak nem váltál el az uradtól?» «Mi – azt mondom, – mi a világért se, tisztelendő úr; mi nagyon szeretjük egymást.» «Hát – azt mondja – akkor miért nem segíttek egymásnak?…»

A kapun egy formás, ifjú cseléd-fehérnép lépett be ekkor s nem ment fel a háznak, hanem egyenest Pál felé tartott. Egy kis bőrtáskát lógatott a keztyűs kezén; virágos kalapja és csíkos kartonköntöse volt.

– Pali te, – csengett feléje – megrendeltem a szenet a zsidótól. – Hozzák. Nyiss hamar kaput a szekeresnek. Szervusz lelkem. Hogy vagy?

Azonban megállott és az idegen asszonyra mutatva, csodálkozva kérdezte:

– Hát az ki ott a földön?

Pál elveresedett.

– Egy falusi asszony – felelte.

– Látom. De ismerősöd?

– Hogyne. Mindent rendeltél, Regina, a piaczon?

– Mindent (görbén nézte meg a falusi asszonyt). Gyere no. A szekeret már hallom, nyiss kaput… hamar. Várj. Lehúzom a keztyűmet, mert földes a kezed, nem érhetek hozzád. Egy-kettő.

Vidáman tánczolt előre. Átszállt a féltett gyepen s minthogy még kissé harmatos volt a fű, felemelte a szoknyáját. Kivágott félczipőt viselt és csíkos harisnyát. Pál utána ment.

Az asszony merőn kisérte a tekintetével őket, aztán mind lennebb horgasztotta a fejét, egy csepp köny szivárgott le a szempilláján.

… Eltagadta őtet Pál, így szólván: «egy falusi asszony ez»… Ha nem szégyelte volna őtet, így felelt volna az utálatos, czifra kisasszonynak: «ez a feleségem»… Eltagadta. Körülnézett magán és egyszerre mindent nagyon rongyosnak, hitványnak talált magán s mezitlábát restelkedve, behúzta a fersingje alá.

Eltagadta őtet. Hát már megelégelte őtet? Hirtelen fellobbant és felugrott. Hozzá fog szaladni s számonkérni tőle az eltagadtatását… Ott haladnak fel a lépcsőn; Pál egy lépcsőfokkal alább. De az utolsó fokon az utálatos személy visszafordul és kaczagva meglöki Pált… Cseléd az… Utánuk fog szaladni. De mit mondjon nekik? Tán megsérti Pált s akkor a felbőszülő ura ki fogja kergetni őtet a kertből… Nem… Csendesen visszaereszkedett a fűre; de felhúzta a csizmáját.

Keserű lé gyűlt a szájába. Ez az utálatos személy kétségtelenül elcsavarta a Pál fejét. Látja a tekintetükből. Kétségtelenül az ura szeretője. Óh! A köny bővebben omlik le a szeméből. Hát ezért nem írt Pál a feleségének?… Ezért nem akar hazamenni?…

Jó. Azok odafent elválnak egymástól. Pál tán a szekeresnek nyit ajtót… vagy tán szerelmeskednek… A keze összeszorul. Ha közelérhetné azokat az utálatos macskaszemeket. Egészen kimelegedett ebben a gondolatban.

Mily sok ideig marad oda Pál. Pedig tudja, hogy a felesége vár rá… Dehogy… dehogy… és békéletlen türelmetlenségében tépegeti a szoknyája szélét.

A kert kapuján minduntalan jönnek-mennek idegen emberek. Az asszonyka elvonul a bokrok árnyékába, nehogy valaki észrevegye. Már halad a nap s valahol harangoznak, mikorra Pál visszakerül a kertbe. A kapáját megkeresi és egykedvűen hozzákezd félbehagyott munkájához.

– Te itt vagy még, Zsuzsi? – szólt a feleségére.

– Hát hol legyek? Nagyon elszoktál tőlem, Pál, el is felejtettél, hogy itt vagyok. Azt szeretnéd, hogy ne legyek itt? Hát hol legyek? Hiszen miattad jöttem be.

– Miattam akár hazamehetsz is. Itt nem szabad idegen embert tartani a kertben.

– Igen, de én nem vagyok ott idegen, a hol te vagy. Én a feleséged vagyok, bárha eltagadtál. Hallottam.

A férfi megáll komoran.

– Mi lel? Veszekedni akarsz? Azt akarod, hogy az első szavadra fussak a szoknyád után?

– Az első szómra… de ha itt ülnék és szépen, sokáig kérnélek, lelkem… jönnél?

– Nem. Nekem jó dolgom van itt. Mit akarsz?

Az asszony indulattal felugrott.

– Nem jönnél? Tudok én mindent… A szeretődet nem akarod itthagyni. Ez a bajod neked?

A férfi megfenyegette.

– Ne merj lármázni itt.

– Azt hiszed, félek tőled? Nehogy azt hidd. Nem megyek el innen… tudd meg. Szeretnél lerázni a nyakadról, hogy élj a szeretőddel? Ne félj. Az nem úgy megy. Fenyegetsz? Gyere, verj meg, no, verj meg. Ha kimegyek is innen… nem megyek haza, míg ki nem tudom, miféle legény vagy. Tudd meg, nem megyek haza. S ennyi.

És felkapta a csomagját, megkötötte a keszkenyőjét s a mint kiment, úgy becsapta az ajtót, hogy csattant.

*

Nem ment messze. A városnak ama részén, a hol az ura szolgált, nagy kertek zöldültek, a hegy oldalában egy-egy kaczér villa körül. A korlát mellett egy nagy kőrisfa árnyékába telepedett le, hogy szemmel tarthassa azt a helyet, a hol az ura él. Nem tudta, mit akar… de ügyelni fogja az urát.

Egy kissé kicsinosította magát s várt. Ama czifra személyre éhezett, a ki az urát babonázta meg. Fel volt indulva ellene és kipirult abban a vágyában, hogy a körme közé kapja. Az utczán járókelők belenéztek a kigyúlt, kívánatos arczocskába s így szóltak:

– Kire vársz, babám?

A bosszús asszonyka hegyesen felelte: «Nem magára, úrfi.»

Lassankint, a várás közben, elernyedt az indulata s kissé megcsendesedett. Nem tudott gondolkozni egyfolytában, de egyet tudott: azt, hogy nem távozik onnan. Látnia kell az urát. Megkérlelni tán, vagy megszidni… Mindjárt már védeni kezdte Pált… Hátha nem is a szeretője? És hát otthagyhatja-e a szolgálatát mindjárt a felesége első szavára?

Az a perszóna bolonditja Pált. Az kétségtelen. Savószínű szemét mint meresztette rá s vigyorgott az arczába. A fajtalan… Elkeseredett ellene s gyűlölte. Mint vágyott megcsípni őt, számonkérni tőle az urát, így viaskodva az indulatával, a mint rámeredt a kert ajtajára, egy pillanatban látja, mint fordul meg az óvatosan a sarkában s figyelve, mint dugja ki madárarczát a kisasszony, hogy dologtalan cselédképen időtöltésül kilépjen állingálni az utczára.

Az asszonyka sietve felugrott s az ajtóhoz szökött.

– Én a Pál felesége vagyok, – mondta gyorsan.

A leány megijedt a támadástól s beugrott az ajtón. Az asszonyka a lábát a nyilásba dugta s megragadta a menekedő leány karját.

– Ne fusson el, kisasszony, – mondta, – ne féljen. Én semmit se akarok. De én a Pál felesége vagyok. Rosszul mondta Pál, hogy én egy idegen asszony vagyok, mert én az ő felesége vagyok.

– Hagyjon békén engemet. Bánom is én, akárkinek a felesége…

– Jó, ha nem bánja. De hát akkor miért fél tőlem? Hiszen maga nagyobb is, mint én. Én voltam az előbb odabenn a kertben.

– Jó, hát mit akar velem?

– Én beszélni akartam magával. Egész nap vártam magára. Látja! ott ültem az utczán és magára vártam.

– Reám?

– Hát kire? Én láttam, a mint Pál szerelmesen magára nézett. Mondja: maga is szereti őtet?

A leány kirántotta a ruháját az égőszemű asszony kezéből és nyersen rákiáltott:

– Maga, azt hiszem, megbolondult.

– Tán megbolondultam, – felelte hevesen, de hirtelen összeszedte magát és rebegőbe csapott át a hangja. – De ne menjen el azért, óh, ne menjen el, kisasszony, az Isten megáldja érte. Én már nem akarom magát megbántani, mert az úgyse ér semmit. Ha megbolondultam volna, az nem volna csoda. Látja, Pál odahagyott engemet. Egyedül hagyott, pedig mi jól éltünk odahaza. Aztán mikor bejöttem utána, – mert én meghalok nála nélkül, – akkor már reám se nézett, de magával elment a kertből. Óh, várjon… várjon. Nem is tudom: mit akarok mondani.

– Hát én csaltam el tán magától?

– Hiszen maga nem is szeretheti őtet. Maga gyönyörű és gyönyörű köntösöket visel, de Pál csak egy parasztember. A míg ő katona volt, reá vártam, mert ő nekem való, éppen. Nekem mindenem volt, de maga minden ujjára tizet is kap olyat, úgy-e? Ő nem olyan finom fajta, tudja, de nekem az egész világom…

A hangja el-elcsuklott s a mély keserűség, mely beszédén kiomlott, megkötötte egy helyben a czifra leányt.

– Maga nagyon szép leány. Óh, ne kivánja el tőlem Pált, ne vegye el tőlem. Mit is csinálna maga egy ilyen együgyű parasztemberrel, a milyen ő? Úgy-e, na? Miért tegyen koldussá egy szegény asszonyt, a ki sohase vétett magának. Mulatságul miért választaná éppen ezt az egyet, a ki nem is magához való. Mulatságra annyit kap, a mennyit kiván, egy ilyen szép leány. Tán csak ezt akartam mondani. Én nem is tudom. Ugy vártam magát, hogy idejőjjön. Nagyon haragudtam magára, de már szeretem magát, mert látom, meghallgat engemet. Én úgy fordulok magához, mint a jó Istenhez…

A leány keze után kapott, megragadta és megcsókolta.

– Ne vonja vissza a kezét tőlem, én tudom, hogy maga visszaadja Pált nekem. Mert ő meg van kábulva egy kicsit. Látom. Nem is csodálom. Én megfonnyadtam a Pál után való vágyakozásban. Úgy-e, már csúf lettem? De ha maga akarja, ismét virágzom és ismét boldogan élhetünk. Maga azt mondhatja Pálnak: «Menj el, te parasztember; nekem nem kellesz». Akkor ő, tudom, visszatér hozzám és én sohase mulasztok el egy imádkozást se, hogy magáért ne imádkozzak. Mert egyebem nincs a világon, a mivel megfizethessem a jóságát.

Ez a megalázkodás hizelgett a leánynak. De a csók égette a keze fejét s elkedvetlenítette a könyörgés, mely megillette. Hogy a meghatottságát elleplezze, tettetett haragos szóval támadta meg:

– Menjen el. Hát azt hiszi; hogy én a maga rongyos ura után kapkodok? Süsse meg. Semmi közöm hozzá. Hát elkergetem, jó, ha hozzám fog szólni…

Az asszony ismét megragadta a leány kezét s félig kaczagva, félig sírva mondta:

– S nem is lesz köze hozzá? Ugy-e? Ne beszéljen ilyen érdesen hozzám. Én már tudom, hogy a maga szive jó. Az Isten megáldja érette…

Az úton egy zajos társaság törtetett fel a hegyen. A parasztasszony kiugrott a kert ajtaján, betette, letörülte a könyeit és csendesen, boldogan ballagott be a városba.

*

Mégis másnap – vasárnap volt – a cselédszerzőhöz indult. A nyughatatlansága, a czifra kisasszony igérete daczára, nem akart elmulni. A mellében szüntelen rebegést érzett s valami szerencsétlenség előérzete zavarta. Itt kell maradnia a városban, hogy szemmel tartsa őket.

Az éjjel egy falujabelije cselédleánynál húzódott meg s be se hunyta a szemét. Nagyon összetörődött és jó reggel mindjárt kiindult az útjára.

Még alig járt valaki az utczán. A tejesleányok siettek a kandéraikkal s vízvezető csapja mellett sokadozott egy csorda cselédnép vihánczolva. Az a leány, a kinél hált Zsuzsa, kikisérte egy darabon. Az utcza szegeletén így szólt hozzá:

– Szedd össze magadat, Zsuzsa, mert ott látom a gombolyagban Gábort, az unokabátyádat, a ki annyit forgolódott körülötted leánykorodban. Ő itt szolgál a szomszédomban. A hogy te férjhez mentél Pálhoz, mindjárt bejött a városba szolgálni. «Nem tudom nézni őket odahaza», ezt mondta búsan. S nézd… nézd a tűzrevaló! Hát nem vett észre már tégedet.

Egy csontos, nagyorrú, himlőhelyes, erős legény nagy lépéssel igyekezett feléjük s hangosan messziről kiáltotta:

– Hol jársz itt, Zsuzska, a hol a madár se jár?

– Hát… szolgálni jöttem.

– Szolgálni? Elfogyott a boldogságod otthon, hogy a városra szorultál?

– Miért? Az uram is itt szolgál.

– De nem veled, Zsuzska. Meg vagy hitványkodva, lelkem. A rózsákat leperzselte az orczádról a nagy boldogság.

A cselédleány közbeszólott:

– Rosszul aludt Zsuzsi az éjszaka. Csak tegnap jött be gyalog a városba.

– Rosszul alszik ő azóta, hogy Sebes Pál bekötötte a fejét. Rosszul beszélek, Zsuzska? Az Isten hozott különben, lelkem. Helyet keressz? Hát nem az uraddal egy helyre mégysz?

Az asszony arczát az indulat kigyujtotta:

– Ne bajlódj velem, Gábor. Örvendj, hogy nincs bajod velem, ha úgy lehitványkodtam.

– Én bizony búsulok érte most is, lelkem. Mert azért, hogy elpártoltál tőlem Sebes Pálért, csak a legszebb kicsi fehérnépnek maradtál nekem ezen a világon.

– Ne legyek másnak már…

– De az nem vagy másnak, csak nekem egyes-egyedül, látom. Az urad mással járja a bolondját, egy strimflis, papucsos leánynyal. Nem ismered még? Az a szeretője. Aztán van-e helyed már itt, Zsuzska?

Az asszony szó nélkül elfordult a legénytől és megfogta a cselédleány kezét.

– Az nem igaz, tudod, Gábor, – mondta rá se nézve. – Itthagylak, mert hazug vagy.

A legény elejébe került.

– Ne haragudjál rám, Zsuzska, ha megbántottalak. Tán hazudtam? Hiszen majd meglátod, hogy én ámítlak-e vagy más. De ha keserítlek is, Zsuzska, szeretetből teszem. És azt ne felejtsd el, hogy még a véremet se sajnálnám érted most is. Én nem hazudok. Rosszul szóltam? Ne utálj meg érette, Zsuzska.

Az asszonyka unva legyintett: «Nem, – felelte – nem bántottál, Gábor, de dologba megyek. Hagyj békén az utamra».

A legény a két kezét nyujtotta: «Ha nem haragszol, – mondta – gyere velem délután, Zsuzska. Legalább megjárod a várost velem. Hol leszel délután? Mi?»

– Nem tudom – felelte és sietve menekedett el.

Majd megfúladt. Tehát mindenki tudja, hogy Pál elfordult tőle? A keserűség ismét elborította. A czifra leány hazudott. A sírás fojtogatta s az ökle összeszorult bosszúvágyában. Mintha csak rátaposott volna valaki s szeretné megharapni a lábat, mely eltiporja őtet. De kiét? Mindenki erősebb mint ő. Az ura elkergetheti őtet; a czifra, hazug kisasszony se mutatósabb, mint ő. Csak a sírás… a sírás marad meg neki egyedül. Mindenki tud az ő gyalázatáról.

Czéltalanul barangolt. A cselédszerzőt elfelejtette. Valamit tennie kell azonban, de mindjárt; mert meghal, ha nem tehet valamit. Szembe tudna nézni az eleven fergeteggel is gyilkos keserűségében. A fekete ürességből az unokabátyja csontos, nagy, erős teste válik ki a szeme elé. Vele bosszúlhatná meg magát. De kin? Az ő édes urán? És melegség áradt át rajta. Dehogy… Az életét is odaadná azért, hogy megmentse Pált, ha veszedelem fenyegetné.

Az unokabátyja. Valamikor Pál felindulva látta, ha Zsuzska körül forgolódott: «Nem akarom, – kiáltotta Pál, mikor a katonaságtól hazakerült, – hogy valaki nézzen reád s a Gábor fejét széthasítom, ha meglátom, hogy hozzád szól; mert én tégedet egyedül magamnak akarlak megtartani». Ez akkor volt, mikor megesküdtek egy egész életre. Féltette Gábortól s ez őt akkor oly boldoggá tette.

Hátha ismét feltámadna Paliban ez az érzés, ha látná, hogy Gábor el akarja venni őt tőle. Hátha erre Pál otthagyná a várost féltékenységében.

Óh ez a reménység egyszerre kizöldűlt és kivirágzott benne. Mosolygott. A megelevenedett városban taszigálták a járdán Zsuzskát. Nem is érezte elmélyedésében. Ha ő szépen kicsinosítaná magát s Gáborral kézenfogva járulna Pál elejébe: vajjon nem lobbanna-e fel az urában a régi kivánság? Óh, ha megverné Zsuzskát… Mily boldogság lenne. Ha megverné… Egészen kipirult ebben a boldog reménységben. Azt jelentené, hogy még szereti őtet az ura…

Nem tudta, mit tegyen? Hirtelen megfordult, hogy ismét megkeresse Gábort. Szinte futva érkezett oda.

Az utcza szegelete már üres volt. A cselédek hazaszéledtek. Mit tegyen? végigment az utczasoron s benézett minden udvarra Gábor után. Nem találta meg. Nem volt szerencséje. Azonban megbátorodott ebben a hitében. Csintalanul nézgelődött szerteszét.

A város végén való kis putrik soráig ért el tervelgésében. Ott megehült s bement egy kis kocsmába. Egészen megfrissült. Nagyon bízott ebben a tervben. Kicsinosította magát. A csomagjából kisimította összegyűrt ruháját, fehér gallérját, kézelőjét: megigazította szép szőke haját s boldog izgalomban megpirult. Meg volt elégedve magával.

Valahol harangoztak a templomban. A keze imádságra összekulcsolódott önkéntelenül. Szaporán elsietett a templomba s a boldogtalan, szenvedő asszonyok édes, örökös patronája oltára elé borult. Szinte nyögésben szakadt fel a fohász a lelkéből a dicsőséges Szűz Máriához. Ő meg fogja segíteni őtet.

A délelőtten a városon túl, egy görbe fűzfa tövében álmodozott. Nagyon bizonyos volt a dolgában s a délutánra nyugodt volt az iránt, hogy Gábort meg fogja találni. Meg is találta. Ezt egészen természetes dolognak tartotta. Mosolyogva közeledett feléje:

– Tégedet kerestelek, Gábor, – mondta mosolyogva, – te kívántál s én jó szívvel megyek veled, hogy járjam veled végig a várost ma délután. S kezet nyujtott neki s hozzásimult.

A kezét a nagy, otromba ember kezében hagyta s kaczéran nézett rá.

– Nem igaz, – mondta a boldog, erős ember, – nem igaz, a mit a reggel mondtam neked. Te nem hitványkodtál le, hanem megszépültél, Zsuzska! Mintha valami jó dolog történt volna veled. Még sugárzik a képed. Gyere no.

A piacztér tele volt a sétáló cselédnépekkel, taszigálózva, kaczagva járkálva le és fel. Ez az ő szabadnapjuk. Némelyik megszólította Gábort:

– De szép szeretőt szereztél magadnak. Most csípted?

– Én neveltem magamnak, – mondta vigyorgó dicsekedéssel.

Zsuzska kissé tartózkodva távolodott el szégyenlősen Gábortól: «Én a másé vagyok», súgta.

– Igen, de azt ezek nem tudják, – felelte Gábor s megszorította az asszony karját.

Mindegy. Az a reménysége, hogy visszaszerzi az ura szeretetét, a szemérmességet legyőzte s kaczér féltekintettel nézett a Gábor fénylő szemébe. A piacztér szegeletén a hegyoldalnak felindult valaki.

– Ügyelj, Zsuzska, az urad ebben az udvarban lakik.

– Csak hagy lakjék. Mi közöm hozzá?

– Nincs közöd hozzá? Akkor vivát, – mondta diadalmasan és félkarjával átkapta az asszonyka derekát.

Zsuzska egészen elsápadt, de nem viaskodott, hogy kiszabadítsa a derekát. A szemét azon a kerten járatta, a hol az ura lakik. Vajjon nem látnák-e meg őtet?… Messziről látta, hogy az a kis ajtó – a honnan szégyennel menekedett – nyitva van. Szinte szédelegve botorkázott felfelé.

A kertben, az ajtó mellett, két széken ott ül az ura és a czifra városi leány, közel egymáshoz hajolva. Az ereje elhagyni készült. A szemét lesütötte és hozzásímult Gáborhoz.

A czifra leány ujjal mutatott reájuk és valamit kérdezett Páltól. Arra mind a ketten hangosan felkaczagtak. Oh, egyenesen a Zsuzsika szivébe nyilalt ez a kaczagás. A lépését meglassította. Egy szót se szólottak hozzá. Gábor lustán tovább vitte édes terhét a hegy ellenében.

– Azok jól értik egymást, – mondotta.

Az asszonyka torkán valami nyögésféle bugyborékolt fel, de nem tudott felelni.

– Nem is titkolóznak a világ előtt, te magad is láthatod, hogy én nem hazudok…

Az asszonyka visszafordult és közeledett a nyitott ajtóhoz. Gábor húzakodott. Az asszonyka megállott az ajtó előtt és mintha csak álmában tenné, így szólt mély sóvárgással a tekintetében:

– Látod… látod, Sebes Pál, megtaláltam Gábort, az unokabátyámat.

Pál felrántotta a vállát:

– Bánom is én, – felelte közönyösen.

A czifra leány csúfolkodva tette hozzá:

– Kapós fehérnép. Sokan szeretik…

Gábor elrántotta Zsuzsikát az ajtó elől.

«Bánom is én», – ezt mondta. Mintha fejbevágta volna. A derekát kihúzta a Gábor karjából.

– Menj, – mondta kábulva.

Vége mindennek. Egy szót se szólt többet, hanem megfutamodott lefelé. Az utcza szegeletén annak a városvégi kocsmának tartott, a hol a csomagját hagyta s bárha szürkületbe hajlott már az idő, felragadta a bespárgált holmit s nekivágott az országutnak, mely hazafelé visz.

*

Már nem kell ő Pálnak. Miért? Megcsúfult-e? Rosszabb lett? Mást miért kiván inkább, mint őt, a kit kényeztetett, ölelgetett, csókolgatott annyit?

A háza vaksötétben bujt el, mikorra hazaért. Valami szekeres-emberek vették fel Zsuzsikát egy darabon: «Nagyon nehéz lehet a lelked», mondták, «nehogy valami kárt tégy az életedben s vele a mennyei jussodban». Mert sötéten meredt maga elé Zsuzska és egy emberséges szót se váltott a szekeresekkel.

A kapuján odahaza bebotorkált. Egy lélek se várta, csak a kuvasz, vakkanva és nyalogatva a kezét.

Miért unta meg őtet Pál? A pitvar ajtajával bajlódva, félhangon beszélt magának: «Nem vagyok elég finom neki. Itt minden szegényes és csúf. Ő szebbre vágyik». Egyszerre ez ötlött az eszébe: «A ruhám a hibás, a hitvány paraszti gunyám.»

Belépett. Hideg és penészes minden. A suhogó fersingek, a gombos czipők, a tarka-barka harisnyák babonázták meg az urát. Sírva borúlt az ágyára s a nehéz csendesség takargatta be. Oh, minden utálatos körülötte és koldusos. A csizmája kopogós, a fersingje tapintata durva, a keszkenyője szúrós és savanykás szagú.

A reggel a hideg padkára kuporogva találta. A szégyene égette. Minden undok lett körülötte a szemében. A kotyogós, bányai veresre mázolt ajtó, az öklömnyi ablakok, a rongyos bútorok. Ezek idegenítették el Pált. A füves udvartól a sárral tapasztott padlásig: gyalázatos mind. A házat az apjától jussolta, de ők ketten csinosgatták kedves reménységgel. Még bölcsőt is szereztek. Az sem kellett. A torka kiszikkadt a vágyában. Ha odaküldött volna a kegyelmes Isten egy parányi, pislogó babát, – ah, akkor itt ringatná halk dudoló szóval Pál a bölcsőt…

Senkije, semmije immár.

Csak a karton-köntös csábította el… Babát nyujthatna még a kegyelem, de a paraszti holmit, ezt – utálta meg Pál. Ha itt megváltozna minden hirtelen, ha Zsuzsika olyan virágos kalapot viselne, keztyűs kezében egy fényesnyelű napernyőt hordana és szemében, ha mosoly ragyogna, a helyett, hogy köny buggyanjon ki rajta, – Pál holnap itt lenne szégyenkezve a multért, szerelmes szóval a száján.

A szomszédjait ostobáknak és rongyosoknak találta. Mintha egy más, szebb világból esett volna le ebbe a nyomorúságba. Apró kis történeteiket unta, tanácsaikat lenézte. Éjjeleken át emésztette magát, forgolódva hideg ágyán. Ha ő azt akarja, hogy ne úgy veszszen el, mint egy eldobott rongy: tennie kell valamit. Változtatnia kell az életén. Újból kell megformálnia az életét; olyanná kell tennie, a hogy Pál szereti.

Az ura… az ura. A vérének minden cseppje tele volt vele. Mindent, a mit látott, hallott, hozzá kötötte. Érte szeret, érte utál. A miből hiányzott Pál, feneketlenül üres az.

Egyszer vissza kell térítenie őtet. Úgy öltözködnie, a hogy ő szereti, úgy kell viselkednie, a hogy ő kivánja.

Elhanyagolja a házi dolgait s sepertelen pitvarában szövögeti álmait. Vágyában ezer terv születik meg az agyában és mindenikre kész, csakhogy még egyszer magához visszacsalja őt. Ha e minden holmi árában, – a mit édes reménységgel csínosgatott, építgetett – visszatéríthetné még egyszer, óh, be szívesen eldobná.

Eldöntötte: eladja mindenét és annak az árában kicsinosítja magát úgy, a hogy Pál szereti és úgy fog élni, a hogy Pál kivánja.

Előbb tervezgetett csendesen: miképen tudja értékesíteni mindenét, aztán mint kaczérkodja vissza Pált? a karton-köntösöket már látja, a miket felölt; fersingjét fel-felkapkodja, hogy megtanulja, mily mozdulattal kell megrészegítenie Pált és tenyérnyi tükrén próbálgatja a mosolyt, mely megigézi őt. Aztán beköltözik a városba, melléje. Ringva járja végig tapaszos háza szobáját, a hogy a városi rossz leány hintáztatja magát; s durva ingjét a mellénél kifűzi, hogy megsoványkodott vállának az állását vizsgálgassa.

Aztán minden portán bekopogtat és ajánlgatja a házi egyet-másait. Egészen betege annak, hogy nem sietnek eléggé a ravasz parasztok a vásárra. A ki jön, az is leszólja, lekicsinyli, a mit ajánl nekik, hogy majd ingyen kaphassa meg. Zsuzsika szinte félálomban jár-kel. Alkudozik, ajánl, rimánkodik: «El akarsz kerülni tőlünk?» kérdezik tettetett részvéttel. «Az uram kivánja így», felel s tán hiszi ő maga is.

A nyár melege már perzseli a sárguló búzát a mezőn. És még mind sokadoznak a parasztok. Szinte sírva köti rájuk a házbelijeit, földjeit. Ő csak egyet lát; Pált, odabenn a városban, a ki egy gonosz, fajtalan fehérnéppel szeretkezik. A pusztulás, mely körölötte támad, mind derűltebbé teszi s a kiürülő szobában mind szabadabban gyakorolja magát a kaczér járásban, cziczázó futkosásban. Ha valaki látná, azt mondaná, hogy az eszét vesztette el.

El… bizonyosan elvesztette, mert csaknem vidám, a mint egy ünnepnapon felülhet a szekérre, sok pénzzel a zsebében, – otthagyva az áldott fészket, melyben felnőtt, a hol boldog volt, – hogy elmehessen az ura után. Ő tudja már a módját: mint fogja visszaédesgetni őt…

Egyenesen abba a kis, városvégi boltba megy, melyről annyit álmodozott. Ott ékesítik ki Zsuzsikát. Mindent adjanak neki, a mit a városi leányok viselnek. Tetőtől talpig öltözködik át egy homályos szegeletben. Kiváncsi vásárlók odatekintgetnek tréfás szóval bosszantva. Zsuzsa szigorúan utasítja vissza az incselkedőket: «Én tisztességes asszony vagyok», mondja és elpirul, azért, hogy bizonykodnia kell ezt. Fel-felkél mégis, hogy a tükörben illegesse magát s félszeg mosolylyal kérdi a gyérszakállú, vén boltost: «Szép vagyok-e bácsi?»…

A viseltes falusi holmit összeköti egy csomóba, a karjára veszi, szétálló, kemény karton-köntösét magasra felfogja, hogy gombos czipőit láttassa s kényes lépéssel kiindul az utczára. Virágos kalapja minduntalan le készül esni a fejéről, magas sarkú czipőivel majd elesik.

A kis kocsma előtt elmegy, a hol egyszer már csinosítgatta magát és benéz, hogy a csomagját ott helyezze el. A mint belép, a homályos, borszagú szegeletből egy rekecses hang dől ki:

– Hát visszajöttél, galambom. Zsuzsikám?…

Gábor volt, az unokabátyja. Meg sem mozdul; a feje a tenyerébe volt támasztva; ittas tekintettel, bután néz a czifra menyecskére.

– Tudtam, – mondja – hogy visszakerülsz ide… Innen indultál el, mikor másodszor is csalfán elhagytál engemet. Azóta iszogatok, mert azóta búsulok. Nagyon kedves vagy te nekem.

A mint felkel, alig áll meg a lábán s megtámaszkodik a mocskos falhoz. A mint pedig közeledik Zsuzsika felé kiterjesztvén a karjait, keresztbe esik egy keskeny, borban ázó asztalra. Indulatosan ráordít Zsuzsikára:

– Ne menj el, ne félj tőlem, a miért czifra lettél. Óh, be czifra lettél. Tán eladtad a testedet, hogy így meggazdagodtál. Ne tarts tőlem. Nem ölellek meg, mert látom, hogy kicsípted magadat… Tán az urad kedvéért? Annak nem kellesz. Nekem pedig már nincs pénzem. Elittam. Sokat búsultam utánad.

Feltápászkodik s az ajtó elé áll.

– Csúffá tettél, – recsegi, – szégyenbe hagytál. Azóta iszom. Miért tetted? Óh, miért cselekedted velem ezt? A szivemet miért vetetted meg… Az Isten hát azzal áldjon meg, a ki jobb, mint én s jobban szeret tégedet… Lelkem…

Aztán hirtelen félreáll.

– Látom, – dadogja, – látom, félsz tőlem már. Egyszer ellőttem egy szegény nyúl hátulsó lábait és az így nézett rám, mint te most. Menj. Én még sohasem vétettem neked. Ezután se bántlak. De valakin számon veszem az életem keserűségét. Egy szót se szólok. De valakin… egyszer, csak kerüljön a kezembe… Menj, fuss, Zsuzsika… fuss előlem.

Zsuzsika rémülten simult ki a nyitott ajtón. Reszketett. Az ajaka remegett s a szeme könynyel telt meg. Hirtelen megiramodott. Hátha utána ront Gábor.

Az utcza egészen néptelen volt. A kapuk előtt egy-egy cseléd támasztotta a falat és a mint Zsuzsika menekedett el előttük, kiváncsi szemmel méregették végig s mosolyogva mutogattak rá. A boltok mind be voltak zárva s a piacztérről gyenge zúgás hallatszott, a hol az élet pezsgett.

A mint azon ház elé jutott, a hol aludt egy éjjel: a cselédleány Zsuzsika elé rontott.

– Hol jársz, te? De mi történt veled? Ki csúfított el így? Alig ismerek reád. Hisz ez a ruha mind bő rajtad és furcsa. Hol jársz? Elszabadítottak valahonnan? No, állj meg, hogy nézzelek meg. Uram Isten, valaki megtréfált tégedet.

Tettetett félénkséggel megérintette.

– Alig merek hozzád nyúlni. Hová mégysz? Tán a bálba? Lelkem! Az a gonosz ember, az urad, az megbolondított tégedet. Tán ő kivánta, hogy így csúfitsd el magadat…

Zsuzsika megállott.

– Azt gondolod? – rebegte.

Vajjon tudja-e az a parasztleány, hogy mit mond? Mintha álmában meglökné valaki őtet s most költögetné. Nehezen összeszedte magát és hogy leplezze feltámadó félénkségét, gyorsan, nyersebben mondta:

– Táncz van ma? Éppen odakészülök. Hol van a táncz? Szervusz. Majd odatalálok magamra is.

– Nem, nem eresztlek. Menjünk együtt.

*

Ez nem talált a Zsuzsika tervébe. Ő másnapra készült Pál elébe. De erőtelen volt arra, hogy ellentmondjon a parasztleánynak. Nagyon bágyadt is volt. Az úttól, az emésztő izgalomtól is, melyben élt. A lába alig bírta.

A parasztleány szüntelenül kábította. Gáborról beszélt: a ki eláradott azóta, hogy Zsuzsika elkerült a városból. Az uráról: a ki posztóruhába öltözött már s mátyástollas kalapot visel. A szeretőjéről: a ki már el se marad Páltól. Mindezt mintha csak álmában hallotta volna Zsuzsika.

– Hová megyünk? – kérdezte zavartan.

– Hová? Hiszen te készülsz a tánczba. Beléelegyedsz? Hiszen alig támolyogsz csak… Egészen színtelen vagy s lesoványodtál. Nem ilyen voltál, mikor még odahaza ismertelek.

Akkor hirtelen felkiáltott:

– Jaj, nézd, észrevett Gábor. A hátunk mögött jön. Jőjj, fussunk… mikor ittas, rettenetes. Meneküljünk… – s kézenfogta Zsuzsikát és befordult egy sikátorba, mely a vasárnapi tánczhoz vezetett.

A kapu nyitva volt ott. Benn a nagy színben dübörögtek a parasztlegények, kiveresedett, izzadt leányaikat eszeveszetten forgatva. Az emelvényen egy pár czigánylegény reszelte a hegedűt fáradtan és a tánczoló szín előtt egy csomó katona és bámészkodó városi ember nézte a mulatságot.

A Zsuzsika bátorsága mindinkább elszállott. Ha elmenekedhetne. Mintha valami szerencsétlenség előérzete ijesztené meg…

A locsogó cselédleány megragadta a kapuban a Zsuzsika libegő köntöse karját.

– Egy tapodtat se… Az ördög idehozta Pált, az uradat, látod. Ott… ott benn van a gombolyagban. A szeretőjével, persze, a gyalázatossal. Te, tudom, nem is akarod látni már őtet. Nem tánczolni jön Pál, mert ő már szégyenel minket, hanem csudát látni hozza a fajtalan czafráját. Gyere, menjünk innen.

Nem. Látni akarja Zsuzsika az urát. Hogy futhasson el a nélkül, hogy bár egyszer a szemébe ne nézzen. Hiszen Zsuzsika is úgy van öltözve, mint az ő szeretője. Mennyit ábrándozott ő ezen a perczen… Másképen tán, máshol, könynyel a szemén, kérő szóval a száján, – de ha már itt van, hogy futhasson el előle Zsuzsika?…

– Nem… nem… rebegte, de egy pár önkéntelen lépést tett mégis – mintha megigézték volna – a gombolyag felé, a hol az ura állt.

A táncz vége felé járt. A legények izzadt homlokukat törülgetve, törtettek a pálinkamérő asztalka felé. A nézőközönséget szétzavarták kiméletlenül; s a kényesebb urasnépek elszéledtek. Akkor a Pál czifra szeretője észrevette Zsuzsikát a kapu mellett. Egyenesen feléje ment.

– Hát te hol jársz, te czinege? – kiáltotta. – Gyere, Pali, nézz ide, ide nézz. Ez mulatságos…

Megragadta a Pál kezét:

– Ilyet sohase láttál! Nézd ezt a maskarát. Óh, jaj, jaj, az ember megpukkad a kaczagástól. Hát te mit csináltál magadból? Az mind a tied, a mi rajtad van? Hol kaptad?

Mindenki odanézett. Nem tudták, mi történik, de gyülekeztek mindenfelől.

Pál megfogta a szeretője kezét:

– Gyere el innen, Regina. Mi bajod vele? Menjünk el, hagyd el a szerencsétlent.

– De láttál-e ilyet? Még kalapja is van. Óh, nézd… mondta és csapkodta a czombját jókedvében.

Zsuzsika mélyen lehorgasztotta a fejét. Halálosan sápadt lett s haragosan felsírt. A paraszt cseléd átkarolta, mert látta, hogy elesik.

A kapunál valaki nyakonragadta Pált.

– Híres… Gyere, rég várlak. Számadásom van veled. A Zsuzsika sírásaiért…

Gábor volt. Megrázta a kiskabátos Pált.

– Adósod vagyok… az életemért, úrfi.

S fejbevágta.

A megtámadott ficzkóban feltámadott a parasztvirtus s egy fogásban szó nélkül átkapcsolta a nagy ember derekát, mintha vaskapocsba szorította volna és megrázta.

– Ragyás kutya, – lihegte. – Én is adósod vagyok. Az utamban vagy örökké.

Az emberek gyűrűbe álltak egy pillanat alatt.

A részeg ember megrázta magát s két rettenetes kezével belémarkolt az ellenfele torkába.

– Hó, – üvöltötte – bandita. Belém kapaszkodol? Itt az utolsó perczed.

A félkezével keményen tartotta a küzdő ember torkát, a másikkal csapkodta a koponyáját, kiáltva:

– Ezt magamért… ezt a mást Zsuzsikáért, a többit gyalázatos, hazug életedért.

A czifra leány az embergyűrűn kívül húzódott meg szepegve. A remegő Zsuzsika éles sikoltással tört be a küzködőkig s megragadta Gábort:

– Ne bántsd… nem… nem… nem engedem. Gyilkos… Hát nem látják, hogy megöli az uramat?

Pál kiugrott abban a pillanatban a Gábor kezéből. A feje vérzett. De dühében veszettül ráugrott mindjárt Gáborra és homlokon vágta.

A nagy, brontes ember megszédült az ütéstől, de mint a gondolat, derékon ragadta Pált, felüvöltött, megrázta s legyűrte és rátérdepelt a mellére, elvakultan csapkodta a fejét, míg csak mozgott.

Akkor a legények felrángatták róla.

*

– Hol lakik ez a fehérnép? – kérdezték a Zsuzsika körül állók. – Hiszen ez odavan. Mi a baja?

– Az ura hever a földön, – mondta a paraszt cseléd, – nem látjátok?

A mint felszedték a földről, a Pál vérétől elmocskolt czifra köntösével, a két karja lelógott. A legény, a ki ölbekapta, vigyorogva szólott a társaihoz: «Hű be czudar könnyű»…

A korcsmában, a hol lefektették Zsuzsikát egy rongyos pokróczra: a cseléd, a mint ráhajolt, ijedten szólott a gazdához:

– Nem érzem a lélekzetét.

– Szent Isten, csak nem? – mondta komoran a vén ember.

– Az lenne az ő szerencséje, – rebegte meghatottan, – ha nem ébredne meg.

A korcsma előtt mély, erős mellből zokog valaki.